Komor Zoltán Blog

A pucoló fiú akkorát köp a kövér fickó cipőjére, hogy az majd elkapja ijedtében a lábát.

– Kiskoma, ugye semmiféle bacival nem akarsz megfertőzni? – hüledezik, mire a kócos hajú kölyök rákacag. – Ugyan, miszter, legyen csak nyugodt. Ettől olyan fényes lesz a csukája, hogy ha nők mellé áll, még a bugyijukat is látni fogja a cipőorrán.

A nyakkendős ürge erre csak a fejét rázza: – Kizárólag úri hölgyekkel diskurálok. Azok meg nem hordanak bugyit.

Azzal visszatér az újságjához: bogár-tojás szemei forognak rózsaszín üregükben, ahogy olvas – valahányszor megpillantja a pénz szót leírva, kilövell varangy-nyelve és némi papírral együtt kitépi a nyomtatott szót – a fickó egyre csak hízik, ahogy halad olvasmányával, a pucoló fiú törött seprűkből eszkábált széke fájdalmasan recseg alatta.– Sokáig pepecselsz még? – morog néhány perc elteltével a gyerekre, mire az lemondóan sóhajt: – Ej, ej, uram, van itt néhány folt, ami sehogy sem akar eltűnni. Takaros kis vérpacák, valakin alaposan átgázolhatott. Alighanem haza kell vinnem ma is a munkát. Tudja, ez a szakmai becsület.

– Ezt a csukát? Kizárt! – röhög a férfi, de a cipőpucoló fiú nem tűr ellenvetést – már kapja is le az ipse mindkét lábfejét, és rohan vele egyenest haza. A pasi utána készül vetni magát, ám kiterül a földön, akár egy tehetetlen, partra sodródott bálna, és kiabálja az égnek: – Segítség! Az a kölyök ellopta a lábamat!

Hajléktalanok állják körbe – valamelyik belérúg egyet, és így szól: – Ide a zsetonnal, apukám!

Mire a bálnafickó a betonra hány egy adag papírgalacsint. Ebből építsetek palotát.

A gyerek már a szomszédos utcán rohan – olykor-olykor a kukákra csap a kezében lévő véres lábfejekkel. Az utcán a szokásos káosz fogadja: hajléktalanok rángatják ki homlokukból a vágyálmok kampóját – régi étlapokat rágnak és kezükben forgatott mágnes csipegeti ki a járókelők zsebéből az aprópénzt, vagy a szájukból a tömést. Az egyik szerencsétlen fickónak kiszakad a mellkasából szívritmus-szabályozója, és a mágneshez koccan. Az imák gyapotszedői – újságpapírból hajtogatott öltönyében mászkál egy kukás – egy fickó kergeti, s azt óbégatja:  – Várjon, még nem olvastam el a gazdasági rovatot!

Ó, a gazdasági rovat – a legőszintébb régi legjobb legújabb áru – kirázza a tükörből elveszett tükörképünket a szalagcímmel: – még több vízért lobbiznak a szökőkutak ebben a piromániás városban.

Futnak a villamosszékekkel telipakolt buszok.

– Kérek egy jegyet a mennyországba! – motyogják a felszállók, majd leülnek, és kiugrik szemük a füstölgő koponyából.

– A járművön tilos a szemetelés! – morog hátra a sofőr, azzal megigazítja szarvain a sapkát.

Mozi csillan, repül – néhány gyerek betörte a világot, szilánkjai fennakadnak a kozmikus lefolyón – a parkban károgó ollók vagdossák a széthajigált szemetet – nézőtér egy metróállomáson, ahol egy fésűs ipse ajánlgatja szolgáltatásait a gombszemű várakozóknak. Azok unottságukkal szalutálnak: – Én megfésülöm az árnyékát egy kis apróért, miszter, meg én!

– Vigye innen azt a halcsontvázat, maga egy orvhorgász! – hörög rá valaki. Tessék, a pasi lelepleződött, szégyenében tovatolja motorcsónakját.

Biliárdszalonokból gurulnak ki a golyók az utcára, ott felrobbannak – kihajtó lángszirmok – gyulladt utcalányok veszik üldözőbe a menekülő kuncsaftokat: – Egy gyors menetet, bébi? Én vagyok a legjobb numera itt a pokolban!

Efféle szarságot még a legőszintébb horoszkóp sem jósol, de talán még mindig jobb, mint azok a lányok, akik orgazmus közben rózsaillatot kezdenek árasztani. Az ember utána napokig képtelen szabadulni az érzéstől, hogy megbecstelenített egy szentet.

Kocsmazenével gargalizálnak a lebujok – egy sztriptíz-táncos ledobja magáról ruháit, majd a bőrét és a húsát.

– Ez itt a legerkölcstelenebb cafka, imádom! – lelkendezik egy részeg, és pénzt dugdos a csontváz bordarácsai közé, ami mögött egy reszkető kismadár üldögél, éhesen csipegeti a bedugott bankókat.

Az orvhorgász egy sarkon újra próbálkozik, ezúttal striciként. Kifogott sellőket ajánlgat a férfiaknak.

– De ez itt mindjárt megdöglik! – morog rá az egyik kuncsaft, a téglafalnak döntött, száradó hableányra mutatva.

– Ezért is mondtam, hogy ez egy vissza nem térő ajánlat! – röhög a strici. A módszer ismert a városi kurvapecérek között; „végkiárusításként” vagy „last minute punciként” emlegetik. A vevő szívesebben nyitogatja a pénztárcáját, ha valami megismételhetetlen, soha vissza nem térő alkalom kerül elé, így a stricik gyakran pisztolyt tartanak a felkínált lány tarkójához, és megesküdnek mindenre, hogy ott helyben lelövik, ha nem kell a kuncsaftnak. Persze fukar emberek mindig akadnak – könnyű őket felismerni, a ruhájukon agyvelő szárad.

A pénz kopoltyú, amit a nyakunkra ragasztunk, egy ideig lélegezni tudunk vele, majd mikor elhasználódik, már fulladozni kezdünk, és újra van szükség. Olykor persze meg-jelenik néhány papírszemétbe öltözött próféta, akik azt hazudják a sarkokon, hogy a levegő ingyen van. Végül mind megfulladnak és a kutyák széthordják csontjaikat.

A cipőpucoló fiú is fulladozik. Délután betoppan egy ruhaüzletbe, és lecsap a pultra egy dobozt, benne az ellopott lábakkal.

– A legjobb áru kedvenc beszerződtől – vigyorog, mire a boltos leszámol némi pénzt a fiúnak. Később felszereli a lábfejeket egy próbababára. Hiába, ezeket a próbababákat mindig kéz és láb nélkül szállítják a boltoknak. No nem mintha nem gyártanák le azokat a végtagokat, csupán a kórházak kapják meg valahogy őket. Sokat lobbizhatott az egészségügyi miniszter ezért a protézisekért. A ruhaboltosnak lábbeszállítója már van, már csak kézbeszállító kéne. Egy fickó, aki kezet csókolna a nőknek, s mire észbe kapnának, már tova is állna becses kacsóikkal.

Félúton az est, képkockái falak még? Recsegnek a rádiók. A híradások szerint egy csipkebokor felgyújtotta magát a bevásárlóközpontban és ocsmányságokat kiabált a bamba tekintetű vásárlóknak mielőtt hamukupaccá vált. A cipőpucoló fiú ágyából néz ki az ablakon, a házak fölött elszáguld egy helikopter, rotorját képkockákból szőtték. Aki belenéz, egy felboruló szaros vödör végtelenített moziját csodálhatja. Ennél rosszabb sose legyen a kilátás.

A helikopter döglött oroszlánfókákat szór a város nyakába – a földre érkező állatok hízott gyümölcsként pukkannak szét, és rozsdás villáikkal megérkeznek a hajléktalanok. Minisztériumi rendeletre etetni kell a város söpredékét, nehogy éhségükben nekiessenek a tisztességes polgároknak. Erre a célra tökéletesen megfelelnek a városi állatkertben elpusztult állatok. A gazdasági helyzet nem engedi meg, hogy közpénzen eltartsák őket, így szép lassan éhen pusztulnak egytől-egyig. A zsiráfokat már múlthéten kiszórták az utcára – jövő héten a pingvinek jönnek. Néhányan kiviszik ilyenkor a parkba gyermekeiket, és végignézik a helikopterből kidobott állatok zuhanását. A kölyök sosem látott még fókát. Na majd most lát. Nincs több keringő –– a biliárdszalonokban az Új Rend terroristái terveiket lökdösik kitépett flamingó lábakkal. Hamarosan lángba borítják a várost fekete nyolcas golyóik.

Beköszönt az éj itt hamutálban – a kulcsmásolóba tört ostorok – teherbe rúgnak egy nőt a másodikon – az emberek a játékgépekbe dobálják köldöküket. Kitessékelt szívek fáslizzák egymást. Hiába, hogyha a szív kopoltyút kapott volna, nem kellene folyton a felszínre bukkannia levegőért. Mindig csak azt látni hogy türemkedik ki valami a bordarácsok közül – cuppognak rajtuk a sebek.

A cipőpucoló fiú ismét rémálmot lát: a sok-sok lábtól megfosztott kuncsaft iparkodik felfelé a tűzlépcsőn. Másznak végig a folyosón négykézláb s bekúsznak a sötét szobába – foszló csigaként cuppognak végig a padlón – kinyújtott kezeik megragadják a fiú ágyról lecsüngő lábikóit, s addig húzzák, míg tőből ki nem szakadnak. Majd kihajítják őket az ablakon, és utána a fiú képtelen lesz többé kimenni az utcára. Ott fekszik majd, reggel, délben és este az ágyban egyes egyedül, hisz neki senkije sincsen. Egy utcasarkon álló próbababa szülte, akit mindennap új pózokba állított a stricije az utcán, s végül, mikor már semmi hasznát sem vette, mert elfertőződtek rajta a kuncsaftok okozta sebek, benzint locsolt rá és megkínálta egy búcsú cigivel –– Mozi csillan, repül.

Égő angyal száll alá a fiú szobájában. Ócska próbababa szakadt-függönyből készült szárnyakkal. Műanyag bőrét olvasztják a lángok, miközben beszél: – Köszönöm a lábikókat, kisbarátom! Remélem nem égnek el egyhamar, de ezen a világon minden gyúlékony, fiúka, ezt jegyezd meg. Odafenn égő gyufaszálakkal kártyázunk – elég csak annyi, hogy véletlenül egy kicsússzon a körmeink közül, és a nyakatokba essen, és huss, máris felfalna idelenn mindent a tűz. Ez bármelyik nap megtörténhet, és egy napon bizonyosan meg is fog. Akkor meg minek is félni bármitől, igaz? Ez a város csupa orgazmus, fiúbébi! Elélvezni pedig olyan, mint kisírni magunkat – mondja, majd messzire fújja a fiú rémálmait és belecsöpög a srác agytekervényeibe, akinek ettől rögtön merevedése lesz. Rózsaillattal telik meg a szoba. A kihessentett rémálom képkockái a város fölé szállnak, és beköltöznek az átrepülő helikopter rotorjába, amely gyors numerát ígérget a felhőknek.

Mozi csillan, repül, magába pusztul. A szép álmok fentről kapott kitüntetések. A fiút is meglepi legszebb álma. Repül és isten hatalmas cipőjét lógatja felé az égből. Kéri, hogy tisztítsa meg. Csak úgy oda tartja, mint aki nem is fél attól, hogy ellopják a lábfejét. És milyen piszkos az a lábbeli! Hull belőle az eltaposott város vakolata.

vágójelek - nők részletekben

A tenger női combokat sodor a partra. Hajléktalan férfiak érkeznek, simogatják őket, a nyál kicsöppen szájukon – odébb halászhajók hálóba akadt női karokat emelnek ki a vízből – még rángatóznak, mozgó ujjaik a levegőt kaparásszák, akár a tengeri rákok lábai – mintha csak az égbe akarnának kapaszkodni kifestett körmeikkel.
sós hullámok csapódnak a szikláknak – zöld moszat leng előre-hátra, mint egy kádban fekvő nő fanszőre – – szakállas férfiak járják a partot fémdetektorokkal, a strandon látott bikinis lányok elhagyott lábnyomait keresve

Néhány nő –– persze csupa mese – a vitorlákat totemoszlopok tartják – az ősi istenek fából faragott falloszai az égre köpik a csillagokat – hegedűhúrjukat vesztett medúzák, egy fiú pecázik a mólón – női ujjak tekergőznek horgán, s azzal eteti a maga mellé tett gramofont – az valahányszor elnyel egy vörös körmű ujjacskát muzsikálni kezd – majd elhallgat, míg újabb falatot nem kap – csupa hangjegy-permet – porcelán sirályok törnek össze az égnek ütközve – vízbe hulló darabjaikat majd gyönggyé rágják a kagylók

parafalábnyomok a víz felszínén – a periszkópok ma kivéreznek a lebegő mellek látványtól – hagytalak gurítva szivárványon porban – egy nő a tengerbe hajította a rúzsát, ami most sebeket rajzol a cápákra

– vitorlás hajó száguld – a vitorla egy nő kifeszített bőre – rajta a megnyúzott hús-asszony egyensúlyozik, nehogy a sós vízbe pottyanjon – odébb a halászhajó faragott legénységgel – a rákok ollói elnyesik véletlenül egy beszélgetés selyemfonalát – egy kisodort varrógép próbálja összeilleszteni.

– Íme egy igazi szirén! – a kapitány kikent női szájat emel ki a spermafonálból szőtt hálóból. – No, kicsim, dalolj hát nekünk! – csönd.
– Döglött ez, vagy csak egy pina – motyogja a matrózfiú, mire a kapitány előkap egy kagylót a zsebéből, és röhögve a suhanc orra alá tartja. – No nem, ez itt a pina, fiacskám, csak megismerem!

A kagyló kitárul. Benne rózsaszín gyöngy csillan. A matrózfiú fiatal ujjai hozzáérnek, mire a kifogott száj dalolni kezd:

„hagytalak gurítva szivárványon porban – árbóckosárban, hajóorrban – Sebesült leszek és mosószappantól foszlott” s egy távoli világítótorony fényt élvez az égre – látott már női szemet a vízben, kapitány? parafából van és mindig a felszínen marad, semmi sem húzza le a mélybe –– mozgó ujjak falloszai az égre köpik a csillagokat – gyönggyé rágják a kagylót a zsebéből – no nem, ez itt a pina, újabb falatot nem kap – mint egy kádban fekvő nő törnek össze szemeik

kimosva dugva matrózok – torkukból kipucoljuk a megskalpolt kórust – a korallzátonyok ma megduzzadnak s két alvó férfisellő árnyéka a végsőkig párbajozik egy elsüllyedt vitorlás oldalán

A fiú végül összetöri a gramofont a sziklán – ha örökre nem szólhat a zene akkor ne is szóljon – a csiklókat az árbóckosárba küldtük ha szárazföldet látnak orgazmusuk lesz –

a fiú kifog egy női szívet, és megmutatja a kapitánynak
– Hm. Ilyen halat még sohasem láttam, lehet, hogy mérgező – mondja – pipájában a szirének fanszőre ég.

Nézik egy darabig a lüktető húscsomót. Majd visszadobják a vízbe.
a varrógép tűje alól kicsusszan végre a köd

Vágójelek 2.

hervadt lovakat csomagolt a föld – az álmok megjelennek, amint megfürdtök, fiúkák – a hús mögött fuldokolnak a csontok – a szarvak kiolvadnak; a vörös kutyafalka most a lovaglópálcán marakodnak

kádban cuppognak a trombiták fémhorgokkal a szájukban – a lócsutakoló hold olajjal kurjongat – hoztam hullámot hoztam vércseppet a levegőből, s végre összecsap a mocsok – a sivatag is felkészült már a szomjanhalókra – a tükör csupán vászon, fess rá, ami csak tetszik
üzenetek fonalgombolyaga egy mólón – a torreádor a tenger habjai közé temeti az elesett bikát. Cápák harapnak ki belőle darabokat, és vörös színűvé válik a víz. A torreádor feltekeri a piros hullámokat, később majd kardjába csábít vele egy fújtató vitorlást, ami az eltűnt víz után nyüszít a kiszáradt mederben. A matrózok eközben szomjan halnak – szájukból kipottyant, kiszáradt nyelvükkel pókereznek – elnyerik egymástól glóriájukat.

A sivatagban golyót kapnak, és megtántorodnak a kaktuszok. A vakok ujjai a gyertyák lángját olvassák, s megelevenedik előttük a hamukupaccá vált fiú története:

– Valaha vetítőgépbe fűztek, de megsütött a fény – motyogja ez a kísértet, mire a felhők kilövik a beléjük csavart parafadugókat. – De mielőtt felzabált a tűz, még a mozivászonra pillantottam, s rájöttem, karmester voltam csupán a koponyámban. Vezénylő pálcám azonban csak egy gyufaszál volt, amivel felgyújtottam a hangszereket.

(Lángba borult hegedűk vergődnek, akár a halak. A feketére égett gyufaszál fehér papírra fekszik, és hangjeggyé változik.)

– Mesélj még, te fiú! – kérik a vakok a szellemet, sírásuktól kiszáradnak a szivacsok, a frakkok vértócsákat köhögnek fel.

– Feltámadok én még, ne féljetek! – ígéri a szellem. – Akár a főnixmadár, összeállnak hamvaim, és egy kottalapra vetítem magam. A méhekben növekvő hegedűk nem győzik majd követni az iramot, a zongorákból kiszabadulnak a darazsak. beethoven majd homokpanírba jár, kupacba túlvilágba

kalitkában keselyűk énekelnek – megvakultunk borzalmasan, már azt se látjuk, ki faragja kagylókká a törött eveződarabokat

A koncertteremben elcsöndesül a közönség, majd tapsolni kezd, ahogy a pulpitushoz lép a torreádor. A zenészek mozdulatlanok. A torreádor lengetni kezd egy kottalapot, mire a zongora fújtatva nekirohan.

– Toro! – mondja, valahányszor elhárít egy támadást, és hegedűvonót szúr a kicselezett hangszer oldalába. A zongora egyre fáradtabb, vérét csöpögteti, végül összeesik, mire tapsvihar robban a teremben. A lihegő fickó meghajol a hálás közönség előtt, majd figyeli, ahogy a frakkos férfiak és kosztümös hölgyek szép sorban felmásznak mellé a színpadra, és elkezdik darabolni a halott zongorát a nők retiküljéből előhalászott kisfejszékkel.

Hatalmas tüzet raknak a kottalapokból, és pörkölni kezdik a részeket, a koncert–termet betölti a sülő hús illata. A torreádor közben elvonul a sarokba, és lemondóan pislog maga elé. Észre sem veszi, hogy egy régi dallamot kezd dúdolni. Mikor oldalra néz, látja, hogy megbabonázva figyelik őt a tűz körül kuporgó emberek. Gyomruk hangosan kordul.

egy kísértet messzire pisszegi a tükörképét, mire a szerelmesek megnyúzzák egymást, hogy paplanként leterítsék a bőrüket, s azon szeretkezzenek, úgy, ahogy csak két húsbábu tud – cuppogva akár a csigák – fordított horizont helyén kutyafalka – biztos közeli fenékvájatok gondolatai – mindig homokban halott hajó meztelen csak mindenütt – péniszéből tűzcsóvák – gyönyörű a porba vattacukorba kitapogathatnád – lenyelsz, és halottak felhőjében vagyunk füst

Az operaház bárjában a torreádorra kacsint egy széken ülő bika. A férfi italt rendel neki – a ruhájába bújtatott kard merevedni kezd.

– Feltámadok én még! – ígéri a kiterült árnyékú fiú, szemeihez emeli könnyeit, és hamvaiból új sivatag születik, benne egy haldokló, szomjas karmester a pálcájával átlyukaszt egy kaktuszt, hátha lel benne némi vizet. De víz helyett a leölt zongora vére csorog csak a növényből.

Apagyi Ferenc, Komor Zoltán, Tépő Donát és Zsuponyó Gábor szövegei Tépő Donát (Tribe) techno mixében.

A novella a Kulter.hu -n jelent meg először.

_______________________________

Az őrszem fiú szemeit kikaparták végül a sirályok, majd messzire szálltak velük. Egy teljes napot töltött ott az árbóckosárban, és mint kiderült, egy egész ládányi bort cipelt fel valahogy magával a magasba. A fiú úgy berúgott, az állatok alighanem halottnak gondolták – félig talán az is volt – és fel sem ébredt rá, hogy a sirályok kicsipkedték az üregükből szemeit. Este egy matrózfiú mászott fel hozzá leváltani, ő talált rá a vérben fekvő fiúra. Elborzadt, és rázogatni kezdte az őrszemet, aki magához térve a félig teli üveg után tapogatózott.

– Túléli! – Legyintett később a hajóorvos, de a kapitány olyan dühös volt, hogy igazából nem érdekelte, életben marad-e a gyerek, vagy sem, aki még mindig olyan részeg volt, hogy fel sem fogta, mi történt vele. Persze mindenki ezen csámcsogott a hajón – az utazó asszonykák borzongva, férjeik kuncogva egy szivar fölött, a többi matróz pedig szélesen röhögve – néhány óra bódult borozgatás után be is szöktek társai a lassan józanodó őrszem fiú kabinjába, és a kezébe nyomtak két savanykás szagú parafa dugót: – Nesze, itt vannak a szemeid! – röhögtek.

Annyira belefeledkeztek a dologba, hogy el is felejtettek új őrszemet állítani az árbóckosárba, így aztán senki sem vette észre a közelgő kalózhajót.

Reggel a kapitány másnaposan ébred, a szakálla teli árasztó parafa dugókkal, és egyszer csak csörlőn átforduló lánc hangját hallja, mintha valaki leeresztené a vasmacskát. Kiront a kabinjából, és látja, hogy mellettük egy fekete vitorlás hajó horgonyzott le. A kalózok belépője: először egy görbe hátú, asztallábú fickó ugrik át a fedélzetre, a kezében régi gramofonlejátszó, amiből kalózdalok recsegnek. A kalózok keringőzve érkeznek: a szájukban kések villannak, bűzüktől rögtön szétrobbannak a korán ébredt kisasszonyok babaujjai között a teáscsészék. Kivágott szemeiket kagylóhéjak takarják, kezeik helyén horgok görbülnek, rajtuk átszúrt pofájú halak vergődnek. Legvégül a kalózkapitány lép a fedélzeti deszkákra: ez mind közül a legbüdösebb – hatalmas fekete bajszán egy papagáj csontváz ül, a fickó szakálla a térdéig lóg, a földet söpri. Micsoda vízibolhacirkusz! A kapitánynak ideje sincs előkeresni mordályát, a fedélzeten kitör a káosz: kardélek nyisszantják le néhány matróz fejét, a kalózok köteleket kerítenek, és mint a sonkát, egymáshoz kötözik a kisasszonyokat, férjeiket pedig egyszerűen a vízbe hajítják. Végül a kapitányt is megkötözik. Csak amikor már mindenkit lefegyvereztek, szólal meg a kalózkapitány: – Lesújtó hírrel kell megzavarnom becses reggelijüket, drága utazók! – szónokol, miközben a papagájcsontváz saját szárnyáról csipkedi a még megmaradt húst. – Önöknek hamarosan csöngetnek, ha csak nem működnek közre! Ez alatt persze azt értem, hogy maradjanak egészen nyugodtak és mozdulatlanok, a többit mi majd elintézzük! Bizonyosan hallottak már rólunk, de ha nem, az már legyen a maguk baja; legközelebb jobban felkészülnek, ha erre támad kedvük hajókázni: mi volnánk a gyöngyhalász kalózok! (– A kalózok meghajolnak, fémhorgaikkal megtapsolják önmagukat.)

Erre a megkötözött hajókapitány röhögni kezd: – Ez egy utas szállító hajó, a kevés rakomány pedig ami van, az krumpli, fűzzenek csak nyakéket belőlük, ha úgy tetszik!

– Én úgy látom, abból a fajta gyöngyből, amit mi gyűjtünk, egész sok akad itt! – Vigyorog vissza a kalózkapitány, szemei az összekötözött asszonyokon vándorolnak. – Gyerünk fiúk!

És nekilátnak: letépik a szoknyát és a bugyogót a sikoltozó nőkről, tőrrel kimetszik a csiklóikat, ráadásként egy-egy mellbimbót, és a napfény felé tartják.

– Bestiák! – Köp feléjük a kapitány, a fedélzet véres deszkái recsegnek, ahogy fel és alá rohangálnak a kalózok, összeveszve a kincseken, a kisasszonyok jajszavaitól felrobbannak a sirályok az égen. Ekkor nyílik a kabinajtó és kiténfereg rajta tapogatózva a megvakult fiú – szemei helyén egy-egy parafa dugó forog.

– Gyorsan, fiam, ragadj kardot, itt vannak a kalózok! – biztatja a kapitány, mire a fiú orra bukik egy vértócsán, a haramiák pedig röhögni kezdenek.

– Adjatok hát neki gyorsan egy kardot a hősnek! – Tapsikol a kalózkapitány, mire valaki egy szablyát dob a vak legény felé. Az utána nyúl, de a penge megvágja a kezét, s erre ismét kitör a kacagás.

– No, elég volt a szórakozásból; hölgyek, köszönjük az adományokat, majd az isten visszafizeti, vagy visszanöveszti, ha sokat imádkoznak! – A kalózkapitány bűzös csókot küld a nyöszörgő kisasszonyok felé, majd az egyik kalóz elkezdi visszafelé pörgetni a gramofont, fordított ének csendül fel, a kalózok pedig hátrálni kezdenek a hajójuk felé. A kapitány még látja, hogyan harap rá a kalózkapitány a kinyesett csiklókra – amelyik nem elég kemény, rögtön a vízbe hajítja. A hajókapitány utána kiált: – Ezt még megbánod, te keselyű!

Hamarosan vízbe fúlnak a tengerbe hajított férjek, s némiképp csöndesül a kisasszonyok nyafogása. A kapitány a kiterült vak fiúra kiált: – Mássz ide, te szerencsétlen patkány, és vágd el a köteleinket!

De a fiú meg se mozdul. Már-már úgy fest, mint aki elaludt. Ám egyszer csak megmozdulnak ajkai: – A sirályok a világ szélére szálltak szemeimmel – motyogja. – Oda, ahol véget ér a tenger, de nem kezdődik szárazföld! Édes istenem, oda tart hát a hajónk! Ahol tintahalak rakják le az égő csipkebokrokat, és az imára kulcsolt kezek betontömbbé változnak! Ahol a mentőcsónakok zsigereit tépkedik a megőrült sellők! Világító medúzák a könnyek, s gyászhuszárok cipelik tovább a felhőket a feketeségbe!

A fiú megőrült – fut át a kapitány fején, majd rákiabál: – Ide gyere, ha mondom!

– Oda, ahol túlérett gyümölcsként hullnak le szemhéjaink! Korona, korona sebek! A túlvilágon az a leggazdagabb, akinek a legtöbb sebe van! Kapitányotok leszek a másvilágon, ostobák! – rikkant a fiú, mire kilőnek koponyájából a dugók, és leütnek két madarat az égről.

– Mi pedig a matrózok! – búgnak a kivágott csiklójú asszonykák, s dobogni kezdenek fehér lábikóikkal a véres deszkákon.

Mint a hullámok – mindenki nekiront homlokának. A fedélzet elalszik – egy gramofonlejátszót szaggatnak szét a vízben a cápák. Az árbóckosár bortól és vértől bűzlik – vak sirályok vergődnek benne, kihulló tollaik a vörös ragacsba tapadnak. A vízben lebegő parafa dugók szárazfölddé állnak össze – szigetek születnek, majd szétválnak – nincs térkép, amely ezt nyomon tudná követni. A halottak a sebektől működnek – mi vagyunk a gyöngyhalászok, mondják, s a túlvilágba vetik magukat, hátha akad ott is felszínre hozható boldogság.

A kalózkapitány tudja, hogy csak az életben lelhetsz bármiféle gyönyört – s kész rá, hogy a világ minden kincsével elhalmozza egyszem lányát. Ott áll most is az a lány, a kalózok titkos rejtekhelyén, a koponya-sziget partján, szemeit a hullámok közé fúrva, és sóhajtozik. Apja lép oda hozzá, s átnyújtja neki a rózsaszín gyöngyökből fűzött nyakláncot. A lánynak száz ilyen ékszer van már a nyakában, a csuklóján, a bokáján, de köszönettel elveszi, hogy a nyakába vegye ezt is. Ujjai a gyöngyöket simítják – bizseregni kezd a bőre, ahogy egymáshoz koccannak a kemény kis csiklók – hátraveti a fejét, és a gyönyörtől a homokban fetreng – sikolyától az égen szétszakadnak a felhők – száz és száz fehér parafa dugó indul másfele. Az apja meghatottan figyeli a lányt, ahogy felkecmereg a földről és lesöpri magáról a rátapadt homokszemcséket.

Micsoda boldogságban él a lánya! – gondolja, de a lány szemei ismét a tenger vadul tajtékzó hullámai közé vándorol, s azért imádkozik, vigyék messzire tekintetét, hogy végre világot láthasson. De a hullámok a part felé szaladnak – a forró homokba csapódnak, s a lánynak újra meg kell simogatnia ékszereit, hogy meglepje egyetlen pillanatra a boldogság.

Egyszer csak felfigyel egy sirályra. Egy szikla tetején áll, a csőrében egy kitépett szemgolyó csillog. A lány kezei ökölbe szorulnak, és apjáért kiált.

– Én azt a gyöngyöt akarom! – könyörög neki, a kalózkapitány pedig rosszallóan méregeti a madarat. Bajszán a papagájcsontváz már felfalt minden falat húst magáról – most a csontjait csipegeti porrá.

– Nos. Ha tényleg erre vágysz… – Rántja meg vállát az apa, azzal előkapja pisztolyát, és átlövi a madarat. A csőrből kirepülő szem a homokba pottyan.

A kalózkapitány később átkozta ezt a napot. Miután a lány nyakába fűzte a szemgolyót, egyre különösebben kezdett viselkedni. Nem dörzsölgette tovább rózsaszín gyöngyeit, helyette csak a szemet dédelgette, s kérte, mondjon el neki mindent, amit valaha látott. Majd a lány megőrülhetett, mert letépte nyakláncait, és csiklógyöngyeit a kalózok közé dobta, akik összeverekedtek értük. A lány rezzenéstelen arccal nézte őket, és furcsa dolgokról mesélt apjának.

– Tudod, apa, azon a helyen a víz alatt repülnek a madarak, és az égen cápák marcangolják a napot… A tengeri sünöknek befelé nőnek tüskéik, és senkit sem tükröznek vissza a tükrök. A kőszobrok végállomása… a bolygó csiklója forró lávában fő, érzem. Frakkok és szárnyak, a glóriák recsegő deszkái – isten párnája kihasadva teli lehullt emberi szemhéjakkal – akár a bogárszárnyak. Egy hajón ülünk, és mindenki erre a helyre utazik, apa…

Esténként a koponya-sziget partján táncol egyes egyedül, egy sziklán régi gramofon recseg – pici talpa magasra rúgta a homokot, hogy eltakarja örökre az eget – a kalózkapitány elnézi, csont-port rázva ki a bajszából. Valahányszor új papagájt ültet oda, az rögtön elkezdte zabálni magát. Olyanok, akár a lánya. Végtelenül szabadok, és végtelenül boldogok.

Messze a horizont vonalán túl – ahonnan a hullámok érkeznek. Egy hajó. Az árbóckosár bortól és vértől bűzlik – vak sirályok – az isten visszafizeti, vagy visszanöveszti, ha sokat imádkoznak a kezük helyén lévő betontömbökkel, amivel betörik majd a mennyország ablakát egyszer! Az árbóckosárban a hajókapitány ül, megkötözve, tűzi a nap, szája kicserepesedett. Egész nap nem ivott semmit.

– Az őrszem nem ihat, ezt ugye maga is belátja! – kacagott a hajó új kapitánya, a kivájt szemű fiú, amikor az árbóckosárba cipelték vihorászó matrózai, ezek a megcsonkított kis cafkák. És most itt ül, figyeli a végtelen tengert, a horizontot, az égen keringő sirályok éhes hadát. Majd egyszer csak megpillantja, hogy nincs tovább. A tenger véget ér, de nem kezdődik szárazföld. Kiabálni szeretne, ahogy jó őrszemhez illik, de úgy kiszáradt már a torka, hogy nem jön ki rajta hang.

Lentről különös kántálás hangja hallatszik, felcsapnak a lángok, ahogy a hajókormányt égetik: – Korona, korona sebek! A csipkebokrokat, és a felhőket a feketeségbe! Éhező kanóc-sellők! Frakkok és szárnyak, a glóriák hajók! A csipkebokrok, és a felhők, a kőszobrok végállomása… a bolygó csiklója leszek a másvilágon, lávában… le mindenki erre a helyre…

A kapitány nagyot nyel, majd egyszer csak észreveszi, hogy leválnak, és a ragacsos deszkákra hullnak szemhéjai.

A novella a Kulter.hu -n jelent meg először.

A novellát Morton Subotnick 1968-as The Wild Bull c. elektronikus zeneműve ihlette.

_______________________________

A hőségben felforrósodott macskakövek, akár az ördög lapockacsontjai. A szűk utca fölötti szárítókötélen levágott kakasok csüngnek: elnyesett torkukból a hajnali járókelők fejére csöpög a vörös tinta. Kóbor kutyák dugják sötét pocsolyákba nyelvüket, a reggeli kánikulában szakadt gatyájú gyermekek futkároznak, s pénzért könyörögnek a sarkokon.

– Egy pesóért megmutatom, milyen lesz a mai viadal! – ajánlja fel az egyik koszos képű fiú egy kövér turistának, az pedig a markába csúsztatja az érmét:

– De aztán jó legyen! – figyelmezteti a kisfiút, aki máris árnyjátékozni kezd a falon: apró kezei egy bika és egy izmos férfi fekete alakját vetik a repedezett falra. Az állat épp felöklelni készül a bátor torreádort, ám az ügyesen félreáll, és kicselezi a feléje rohanó vadat.– Nahát, el se hiszem, mintha igazi lenne! – lelkendezik a kövér fickó, és kolbászujjaival megérinti a falat.

– Jaj! Ezt ne csinálja, miszter! – sopánkodik a gyermek, de késő: az árnybika a falhoz érintett tenyérnek szalad, és mélyen belé fúrja csöppnyi szarvait. A visszhangzó sikolytól felizzanak a szivarok s poharak koccannak össze a kocsmában. Izzadt férfiak teszik meg tétjeiket, miközben az arénában már székek nyögnek a letelepedő fenekek alatt. A torreádor otthon, a tükör előtt magára ölti csillogó ruháját, majd a hálóba lép, és lehúzza a vörös takarót meztelen szerelméről. Az előbukkanó tejfehér bőr szinte világít az árnyékos szobában.

– Ott fogok ülni az első sorban, mint mindig – fogadkozik párja. – Ugye megkaphatom a dúvad heréit?

– Te kis mohó! – A torreádor végigsimít a nő arcán, aztán kiviharzik a takaróval. Távol trombiták köszörülik a torkukat, s kövér, kifestett señorák érkeznek: hatalmas mellük jobbra-balra leng, leütik a falról a vakolatot. A férfiak utánuk fordulnak, és éleset füttyentenek. Aztán észreveszik, hogy csupán árnyjátékok voltak ezek a nők – „vérlázítópimaszság!” – a maszatos képű fiú kacagva szalad át egy sikátoron, nyomában a felbőszült fickókkal. – Ez ám a bikafuttatás! – lelkendezik a kölyök, s ugrás közben felrúgja egy árus kosarát. Miközben a suhanc eltűnik a sarkon, árnyéka hátul marad, és összeszedegeti a szétgurult almákat.

A torreádor már az aréna közepén áll, és szembenéz a reszkető fakapuval, amit a túloldalról felbőszült állat dönget: a férfi bajszáról földre csöppenő izzadtságot szomjasan nyeli el a por. Oldalra nézve látja, amint szerelme csókot dob felé. A puszi félúton galambbá változik. Fekete kalapos férfiak érkeznek, próbálják elkapni a riadt madarat, ám az átröppen kaparászó ujjaik között, s rátelepszik az ügyetleneken kacagó torreádor vállára. Ám ekkor felsírnak a trombiták, és régi kukorékolások szöknek ki az aréna sarkában böfögő kóbor korcsok torkából. A zajtól megriad, és az égnek rugaszkodik a galamb. Egy kivágódó deszkakapu veri le a vakolatot az aréna faláról. A torreádor erősen rámarkol a kezében lévő ágytakaróra, és megfeszíti izmait. A publikum felmorajlik. Lassan elül a vakolatpor füstje, a torreádor pedig eltátja a száját attól, amit mögötte megpillant. Sehol a vad bika, csupán egy pimasz kisfiú verte az ólajtót egy rozsdás vödörrel. A közönség hangosan felkacag, a torreádor is próbál velük nevetni a csínyen, de csak zavart nyöszörgés hagyja el az ajkát. A vörös takaró reszket a kezében.

– Miszter, miszter, egy pesóért idevarázsolom magának azt a dögöt! – kontráz rá a kölyök, és elhajítja a vödröt. Apró markát összefonja, mire egy bika árnyéka jelenik meg a falon. A közönség még hangosabb hahotázásba kezd. – Itt az ellenfele, möszijő szenyor! Jöjjön gyorsan, mert mindjárt elszalad ijedtében!

A torreádor leforrázottan áll a tekintetek kereszttüzében. Kiejti a kezéből a vörös posztót, és könyörgően néz a nevetéstől fulladozó közönségre. Majd szerelmére pillant. Ő az egyetlen, akinek rezzenéstelen és komoly az arca. De az állkapcsa alig észrevehetően mozog, mintha rágna valamit. Mi lehet az? Ujjai közt valami kerekded tárgyat, talán egy apró tojást forgat. A torreádor lábai reszketni kezdenek. Lenéz, és meglátja, tiszta vér a két lába között a nadrág. Ahogy ájultan a porba dől, kiszökik alóla a saját árnyéka, és beköltözik a hahotázó kisfiú markába.

 *

 A lány léptei alatt halkan olvadoznak a macskakövek. Ahogy a szűk utcákon sétál, fehér ruhája és annál is haloványabb arca szinte a meszelt falba olvad. Egyszer csak megérinti egy kéz hátulról. Megfordul. Egy koldus gyerek az. Az arcán lévő kosz mintha valaminek az árnyvetülete volna.

– Señorita! – kezdi a kisfiú. – Egy pesóért megmutatom, milyen lesz a mai viadal! – A lány jót kacag az ajánlaton, és összeborzolja a gyermek haját.

– Tudom én azt pontosan, hogy milyen lesz – csivitel. – Nagyszerű! Nekem elhiheted, hiszen kedvesem a torreádor! Ő pedig valóságos hős, már kilencvenkilenc bikát legyőzött, és azt mondta, ha túl lesz a main, csak azért megidéztetni a száz bika szellemét, hogy újra megküzdhessen velük!

Azzal nekiindul, hátul hagyja a fiút, aki mérges pillantásokat lövell utána. A lány egyszer csak vízcseppet érez a vállára hullni. Aztán még egyet, és még egyet. Esni készül? A gyomra összeszorul a gondolattól. Akkor elmaradna a mai küzdelem, és nem láthatná szerelmét, amint végez a félelmetes bikával. Az égre emeli tekintetét, és rádöbben, nem is vízcsepp pottyant rá. Az utca fölötti szárítókötélen levágott kakasok csüngnek, elnyesett torkukból csöpög a vér.

– Ó, a szép fehér ruhám! – mérgelődik, összepettyezett vállát nézve. Erre hátul, a gyerekből kirobban a kacagás. A lány bosszúsan tipeg tovább. A vércseppek pedig tovább hullnak rá. Ahová csak néz, szárnyasokat lát maga fölött: ott vannak mindenütt, százával sorakoznak a köteleken. Szinte már zivatarként szitál belőlük a vér, ami mindenhol pirosra fogja szép ruháját. A lány úgy dönt, visszafordul, de észreveszi, hogy amerről jött, ott is csak madarak lógnak végestelen végig. Elkeseredetten néz hát a kisfiúra, akit mintha kikerülne a zuhatag. Az pedig egyre vadabbul nevet a pórul járt lányon.

– Hagyd abba! – kiabál a kis semmittevőre. A lány ruhája és bőre immár teljesen piros, könnyeivel küzd, amikor a gyerek végül így szól: – Én a helyében sietősre venném, señorita! Hamarosan kiengedik a bikát! Biztos nagyon fog tetszeni neki a maga új szép ruhácskája!

A lány eltátja a száját, de ekkor valóban éles puffanást hallani, ahogy messzi kicsapódik egy ól deszka-ajtaja. Patakoppanások a macskakövön. A pirosra ázott lány rögtön futásnak ered, zihál és kapkodja a levegőt, miközben átrobog az elhagyatott sikátorokon. Segítségért kiabál, de úgy tűnik, teljesen kiürült a város.

Talán mindenki az arénában van már – gondolja, s felrúgja ugrás közben egy árus út közepén felejtett kosarát. Hátra nézni nem mer, de már hallja a közeledő bika dühös fújtatását. Sírva fakad, és gyorsít. Mintha az összes kis utca az előző pontos másolata lenne. Felborult kosár és szétgurult almák akadályozzák mindenhol.

 *

 Bajszos férfiak fújják arany trombitáikat, mire kakaskukorékolás tölti be az arénát. Felöklelt galambok félrenyelt hurrogása reszket – a macskakövek alá szorult kóbor ebek nyöszörgése – a torreádor éles karddal kivágja képmását a tükörből és átnyújtja szerelmének, aki rúzzsal kikent ajkával vörösre csókolja azt. Később a férfi belép a plaza de toros-ba, és figyeli, ahogy karjában fekete árnyékká sorvad a tükörkép.

– Ezzel ugyan nem fogja megszédíteni azt a bikát, señor! – kiabálja be egy borzas hajú gyerek a nézőtérről, mire a körülötte ülők megeresztenek egy hangos kacajt. A mészfalak izzadtsága, akár a csillogó könnycseppek. Fiatal lányok szakítják le csókra csücsörített ajkukat, és megdobálják vele a torreádort. Az a kezében forgatott árnyékkal kicselezi a cuppogó szájakat.

– Toro! – nevet fel a férfi. A közönség ezen fellelkesül, és körbe adogatják a kosarat, amiből mindegyikük kivesz egy-egy almát. Azokkal kezdik dobálni az arénában állót, de az ügyesen ugrik el a záporozó lövedékek elől.

– Toro, toro! – kiabál, és peckesen lépked fel s alá a porban, akár egy csillogó kakas, még inkább felingerelve ezzel a nézőket. Valaki az üres kosarat is hozzávágja, de a torreádor ez elől is könnyedén félrehúzódik. Szerelme nem győz sóhajtozni gyönyörűségében. Hamarosan kitör a fejetlenség az emberek között. A szószóló a maszatos arcú kisfiú, akinek vékonyka hangja rendületlenül visszhangzik az arénában: – Kövezzétek meg!

Több se kell a felbőszült népnek – kiszaladnak az utcákra és felfeszítik a macskaköveket, majd dobálni kezdik a menekülő torreádort.

– Hagyjátok! – könyörög nekik a lány, de a torkából kiröppenő galambot eltapossák a szigorú csizmák.

Elhamvadt szarvak pora szerte a városban – a kocsmában poharak lökdösik egymást – kövér señorák széles árnyékában hűsölnek a pihegő kutyák. A lány az utcán áll, és töretlenül néz felfelé, a szárítókötélre, amin halott szerelme csüng. A kövek zúzta sebekből piros cseppek hullnak hófehér ruhájára, és elkeverednek az arcán futó könnyekkel. A háta mögül egy vékonyka gyermeki hang érkezik: – Látja, señorita, a maga hibája az egész. Egy pesóért előre megmutattam volna, hogy ez fog történni! – veti oda a koldusgyerek, azzal hátrálni kezd, és gonosz kuncogását felszívják a szomjas sikátorok. A lány lehajol, és felfeszíti a macskakövekről a halott torreádor árnyékát. A karjára teríti, s elindul vele haza. Otthon ágyba fekszik, és magára húzza az árnyat. Lehunyja a szemét. Egy rémálom újra és újra nekiront homlokának.

A háború már véget ért, legalábbis az ápolók folyton ezt hajtogatják, de a tábornok – mert már mindenki csak így hívja – egy szót sem hisz el ebből; így aztán meg sem lepődik, mikor este a konyhába szökve pár centis ellenséges katonákat talál a cukortartóban rejtőzni. Piszkos hálóköntösének zsebébe csúsztatja a fickókat, később kerít majd nekik egy gyógyszeres dobozt, amiben az ágy alatt tarthatja őket.Kivéreznek a felhők, ahogy magasra kapaszkodik a nap, s papucsok csoszogásával telik meg a ház. A tolókocsik kereke alatt nyöszörög a parketta; elgurult pirulákat lopkodnak maguknak az egerek. Miniatűr repülők érkeznek, hogy kockacukrokat bombázzanak a teásbögrékbe. A tábornok egy ideje már nem heverészik a diófa alatt, és senkit sem traktál puskafüstös történeteivel. Helyette bezárkózik szobájába, hogy katonai titkokat húzzon ki újdonsült foglyaiból: olykor a csomós tejbegrízbe fojtogatja őket, máskor körömcsipeszt kér az ápolóktól, és kezdetét veszi az igazi kínzás. A katonák ismeretlen nyelven könyörögnek kegyelemért.

Este az ápolók ujjai kiszorítják a habot a szivacsból. A háború már véget ért (folyton csak ezt hajtogatják), de a tábornok már meg sem hallja szavaikat. Hátradől a kádban, és fél szemmel a fürdővízből kibukkanó ellenséges periszkópokat keres. Olykor persze magyarázkodnia kell a lepedőjén talált apró vörös foltok miatt, miszerint beszakadt a körme, majd arra hivatkozva hogy vízhólyag nőtt a lábán még egy tűt is kér lefekvés előtt.

Tücsök-ciripelés reszket – a telihold ma kíváncsi hályogos szem; a kerti diófa árnyékot vet, amiben ellenséges ügynökök rejtőznek. Ott ülnek a denevérek hátán, máskor kapszulákba zárkóznak, amit ha lenyelsz, átveszik az irányítást gondolataid felett.

„Ne butáskodjon, a gyógyszert be kell venni lefekvés előtt – ez a szabály!”

Elgurult gránátokat lopkodnak maguknak az egerek – a szobákból kihessentett fények a csillagokba költöznek, majd odalenn megkezdődik az ápolók esti pókerjátszmája. (A győztes a konyhába szökve megint a reggeli teába pisálhat.)

A padláson csöpp lányok ülnek, teli sírják egymás vállát fényképeket szorongatva. Folyton levelet várnak. A tábornokot pedig meglepi eddigi legszebb álma: apró helikopter ereszkedik alá, és kitüntetést tűz szívére, amitől az kétszer olyan sebesen kezd dobogni.

Akár a géppuskatűz, akár a géppuskatűz.

– A ketyegője mondta be az unalmast – ásít reggel az egyik ápoló, s hamarosan érkezik a kocsi, ami messzire szállítja a testet.

– Vén bolond – köpnek, amikor felfedezik az ágy alatt a gyógyszeres dobozt, teli a kitépett lábaikon hentergő csótányokkal. Megy ez is a kukába, aztán kiültetnek mindenkit az udvarra. Kortyolják sárga teáikat, miközben lábaiknál aprócska békemenet indul, s elhordja alóluk a diófa árnyékát.

A szöveg a Képíráson -on jelent meg először.
_______________________________

Az égen átúszó felhők hol eltakarják, hol szabad utat nyitnak a délutáni fénynek: a lovaglóösvény takarosan nyírt bokrai – mindegyik egy-egy sakkbábu alakjára faragva – árnyékot vetnek a fűbe nyomódott patanyomokra. Majd ismét elbújik a nap, és eltűnnek az árnyak is, hogy aztán újra megjelenjenek. A fiatal lány – talán tizenöt, tizenhat esztendős – úgy hever a bokrok alatt, akár egy leselejtezett próbababa: még mindig abban a nyakatekert pózban, amiben földet ért, miután levetette magáról a fekete színű telivér. Szőke haja félig fedi bájos arcát, kezein a tíz kicsi ujj mind-mind más irányba mutat. Széttárt combjairól a fűre csorog a vörös vér, az egyik bokája természetellenes szöget zár be a másikkal. Egy törött lovaglópálca szorult alá, s nyomja a hátát; száradt könnytől keretezett szeme az ég vásznát fürkészi, és hol kitágul, hol összeszűkül pupillája.Hamarosan érkezik az inas, mögötte pedig egy pocakos fickó lohol.

– Meghoztam az orvost! – kiabál a fiú. – Siettünk, ahogy csak tudtunk, ugye nem mozdult el, kisasszony?

A lány szólni próbál, de nem hagyja el hang az ajkát. Újra nekiveselkedik hát, és kiprésel magából egy bizonytalan nemet.

– Ne is nagyon mocorogjon, ki tudja, nem a csípője tört-e el – érkezik immár közelebbről az inasfiú hangja, majd beúszik két arc a lány látóterébe. Ott lebegnek a felhők között, aggódóan néznek le rá, az orvos pedig máris munkához lát. Alaposan végigtapogatja, ellenőrzi a végtagokat, a csontokat szőrös ujjaival.

– Ugye rendbe jön, doktor? – kockáztatja meg a kérdést az inas, miközben félrefordítja tekintetét, mintha zavarba jönne attól, hogy végig kell néznie a vizsgálatot.

– Csak a bokája fordult ki – hümmög néhány perc múltán az orvos. – Nyugodtan megmozdulhat, kisasszony, mindjárt segítünk önnek felállni.

– De hát a combja… – nyögi az inasfiú, aztán rögtön el is szégyelli magát, hogy fel kellett rá hívnia a figyelmet – tiszta vér.

– Alighanem megrepedt a szűzhártya, onnan csordogál – mondja teljesen közömbös hangon a doktor, láthatóan csöppet sem zavarja ez a fajta nyílt beszéd, sem pedig az, hogy a lány szolgálójával kell mindezt megosztania. – Gyakran előfordul az ilyesmi, még apróbb balesetek során is. De természetesen otthon azért majd megvizsgálom. Ez talán nem a legmegfelelőbb hely rá.

A nap most a felhők mögé bújik, és a sakkbábuk árnyéka rávetül a gyepre. Az egyik – a formájából ítélve egy vitéz – árnya pont a fekvő lány combján fekszik, mintha csak az ölébe hajtotta volna a fejét, és sötétebb színűre, már-már feketére festi a vért. A fiatal nő a felhőket nézi, és hirtelen, ahogy egy pillanatra elválnak egymástól bodrai – akárha egy színházi függöny libbenne – fénylő ágyat pillant meg a nap helyén. A lepedők között egy bajszos férfi – jövendőbeli vőlegénye ül, kezében lovaglóostor, s nagyokat csap vele a párnára. Úgy fest, mint akit majd szétvet a düh. Szavai a szakadt párnából kiszálló tollak viharában mennydörögnek: – Én azt hittem, szűz! Baleset? Biztos vagyok benne! Hát azt hiszi, a fejemre ejtettek? Gondolom azzal az inasfiúval történt ez a kis baleset, ezek az úri kisasszonykák mind egyformák!

Az ösvényen fekvő lány pislant egyet, s jövendőbelije immár nem a párnát ütlegeli: saját magát látja, meztelenül az ágyon. Kezeit menyasszonyi fátylával a kerethez kötötték, fehér háta és feneke szinte kínálja magát a bajszos férfinak, aki újra és újra lesújt rá a lovaglópálcával. Az ütések vonalán megreped a bőr, ám vér helyett párnatollak szállingóznak ki a sebekből. Ott kavarognak az ágy körül, beleakadnak szőke hajába, megülnek izgő-mozgó fenékvájatában, majd véget ér a jelenet, ahogy a felhők ujjai ismét összeérnek, a fényt felváltja a szürkület, az orvos arca pedig átlebeg az égen: – Minden rendben lesz! – mondja, de erre a lány keservesen sírni kezd, és sikoltani, megfeledkezve kifordult bokájáról megpróbál felállni, rohanni szeretne, miközben az inas elkapja, magához öleli, s csöndes dulakodás veszi kezdetét – természetellenes nyerítés kiterítve a füvön – elcsorgó ujjak – a lovaglóösvény beleakad a függönyökbe – a bokrokba ragadt pupillák hol megjelennek, hol eltűnnek. Törött sakkbábuk ugrálnak az égen, az árnyékok fekete vásznát felszakítja a lovaglópálca.

Csöndes nappali szoba. A kislány figyeli apja széles kezét, ahogy elindul a sakktábla felé, és árnyékot vet a fogyatkozó fehér seregre. Azt, hogy felemeli a fekete lovat, és leüti vele a lány királynőjét. Mindezt nagyon finom mozdulatokkal viszi véghez: a sötét bábu épp csak megérinti a királynő hátát, mintha poharakkal koccintanának, majd az apa széles keze leveszi a tábláról, és az oldalára fekteti a leütött bábut.

– Legyél kicsit figyelmesebb, tündérkém! – korholja a lányát a sakktábla fölött, az pedig a könnyeivel küzd. Micsoda tervei voltak azzal a királynővel! Nézi csak, ahogy ott fekszik, a játéktábla mellett, és alig észrevehetően vér kezd folydogálni belőle. A mennypadlás fokai recsegnek; odafent egy bajszos férfi settenkedik, a kezében pálcával, és varázsigeként suttogja maga elé: – Baleset… még hogy baleset! Őrület!

– Alighanem megrepedt a szűzhártya, onnan csorog a vér – mondja teljesen közömbösen a hüvelykujj méretű doktor a tábla mellett heverő sakkbábu fölé hajolva. A sötét ló éles hangon felnyerít a bokrok mögül, a fekete négyzeten, amibe úgy olvad bele, ahogy az árnyékok is beleolvadnak a szürkületbe, amikor a felhők szigorú katonái a nap elé állnak. Hamarosan érkezik az inas, vörös szeme az ég vásznát fürkészi, és hol kitágul, hol összeszűkül pupillája, mikor rásüt a nap. Fickó lohol. A tíz kicsi ujj mind-mind más irányba mutat. Széttárt combja a fűre csorog. Egy törött lovaglópálca nyomja a hátát, mint egy leselejtezett próbababa. Fekete haja vér, az egyik bokája természetellenes szöget zár a földbe nyomódott patanyomokkal. A fűben eltűnnek az árnyékok, hogy aztán újra megjelenjenek. A fiatal lány úgy hever a bokrok alatt, az égen átúszó felhők hol eltakarják, hol szabad utat nyitnak a fénynek: a nap takarosan nyírt bokra – mindegyik egy-egy sakkbábu nyerítés mintha csak a felhők közül érkezne.

– Meghoztam az orvost! – az inas hangja az, a lány megpróbálja úgy fordítani a fejét, hogy megpillantsa, de képtelen mozogni. Lebénult volna? A gondolatra hevesebben kezd verni a szíve. De ekkor beúszik a fiú arca, kedves és mosolygós, micsoda szép legény, miért nem vette ezt eddig észre? És ő még annak a csúnya, bajuszos férfinak szánta magát, akit folyton az apja ajánlgatott neki. Mekkora ostobaság! Az inas szótlanul figyeli. A lány is őt, és nem érzékeli senki más jelenlétét.

– Itt az orvos? – kérdezi végül, a fiú pedig körbe néz, és lemondóan rázza meg a fejét.

– Az előbb még itt volt – suttogja. – Ezt nem értem… Én elszaladtam érte!

Az árnyékokat felszürcsölik a bokrok. Sehol a jó doktor, csak a lány fekszik a lovaglóösvény mentén, fölötte a jóképű inas, zavartan néznek egymásra. Hová tűnhetett a jó öreg fehér doktor? Alighanem leütötte a tábláról édesapja hatalmas, felhőkből alácsüngő keze. Újra felnyerít lemondóan a szíve – hátát veti a nem inas fénynek, ahogy szeretkezik a fiú árnyékával, az pedig észre se veszi, csak zavartan ácsorog ott – a paták kiolvadnak markában – a szív elhagyott patkói ragyognak a napon – a felhők feneke itt-ott megreped – párnából varrt végtagok – törött ágyban fekvő ló – édes férjem suttogja neki a lány, az árnyékok lovasa, az állat pénisze megdagad, és nyomni kezdi a kisasszony hátát. Egy kislány szalad ki a nappali szobából, a markába rejtett aprócska bábuval. Mögüle egy felnőtt hang, apja szigorú baritonja dörög: – Hová rohansz? Még be se fejeztük a játszmát! Nem állhatsz csak úgy fel! Kisasszony! Rögtön gyere ide! Azt a királynőt már leütöttem!

A lány könnyei potyognak, és a fűszállakra csöppennek. Az ujjai közt fekvő fehér bábunak suttog: – Megmentelek, ó, fenséges királynőm! Akár a világ végére is elviszlek én, csak hogy elbújtassalak!

Ám ekkor valami eltakarja a napot: éles nyerítés kíséretében óriás árnyék vetül a kislányra, akinek ijedtében rögtön kiszalad maga alól a lába, és a fenekére huppan. Egy hatalmas, fekete ló ágaskodik fel előtte, patái az eget kaparják, ahogy két lábon áll.

– Hóó! – próbálja zabolázni lovasa, a felhők közé tartott lovaglópálcán egyensúlyozik a nap. Egy bajszos férfi az, hangjára a telivér rögtön visszaereszti a földre hatalmas mellső lábait. – Vigyázz már, hová lépsz, kislány! – morog az ijedt gyermekre, tekintete villámokat szór. Majd kissé megenyhül, és ezt mondja: – Jól vagy? Ne hívjunk neked orvost?

A kislány tátott szájjal nézi a fölé tornyosuló lovast, s megrázza a fejét. Rohanó lépteket hall maga mögül, az édesapja szalad felé, ki a házból, és a nevét kiáltja. Majd szétveti a düh.

Széttárt ujjú tenyerek – eltakarnak egy darabot a lélekből – az ösvény mentén egy fekete ló áll, olyan akár egy szobor. A felhők közül rákacsint a nap, a patás árnyéka ilyenkor óriásinak tetszik. A ló halkan legeli saját árnyékát a földről. A szabályosan, gondosan nyesett bokrok mögül nyögések hangja szűrődik elő.

– Szeretlek – mondja az inas, miközben mélyen a lányba hatol, az pedig fehér ujjait a fiú fenekére helyezi, és még erősebben húzza magába minden heves lökéskor. A fenékvájatok görbe vonalai a napsütötte délutánban – egy szűzhártya a bokrok ágára akasztva – a felhők négyzetei, világos bárányfelhők és sötét viharfelhők sorakoznak egymás mellett. A fehéreken megkorbácsolt angyalok térdepelnek, felszakított hátukból hull a toll. A sötéteken a lovaglópálcás, bajszos férfi, újra és újra a síró lányokra üt.

– Még hogy baleset! – hörgi minden egyes csapáskor, majd érkezik egy hatalmas kéz, ujjai közé csípi a dühös vőlegényt, de csak azért, hogy még közelebb tegye áldozatához.

A felhők kopott léceit feszegetik a szmogkísértetek. Lenyúzott emberbőrök – akár a száradó ruhák – szerte a lámpaoszlopokra akasztva: az égi szivárványok olajfoltjai színes gyermekkori álmok tobzódása a város sötét utcáin, a szétdobált fekete pocsolyákon.

– Lóbarátaim! – rikkant egy égi ménes – fehér, szellemparipa, a szemei gombok – miközben hosszú nyelvét a vízbe lógatja. – Ezek itt ablakok, az alvó emberek fejének kémlelőnyílásai! (Több se kell az ördögöknek, sorra dugják az orrukat a pocsolyákba, és legelik, legelik az ábrándokat, sötét gondolatokat prüszkölve vissza.)

Egy férfi levágott tyúkfejekkel teli pakolt vödörrel táncol végig az utcán. A papírra vetett sorok kiperegnek egy fénytől megrészegült molylepke papír-szárnyaiból. Egy sárral bekent angyalkórus – csupa sarki kurva ágylepedőbe csavarva – dalolja: – Kerberosz, kerberosz egy albatroszt jól megtosz!

Hangjuktól szétpukkannak a villanykörték, és messzire űzik a festő fickót, aki képpel akar minden numeráért fizetni.

– Ez műűvészet, és felbecsülhetetlen az értéke! – magyarázza teljesen beleélve magát. – Meg sem lehet számolni, hány szopást ér meg egy ilyen remekmű, de én rendes vagyok, és csak egyet kérek érte!
– Buci maci, ezzel inkább egy galériában próbálkozz, minden mocskot a mi gyomrunk sem vesz be!

Íme hát a meg nem értett művész, hölgyek és urak, festéket termelnek a heréi, aki hagyja, annak freskót pingál a méhébe. Persze ma is haza űzik, hogy az ágyban fejje magát – még ma éjjel elkészül a Torinói lepel.

A növekedő házak átszakítják a hold kartonpapírját. Vénák domborodnak a téglákon, üvegdarabkák szerte Kaptárváros utcáin, egy kukából fakír pattan elő, és felkonferálja magát: – Hölgyek, és urak! Ilyet még nem szagoltak! Az egy, a nagy fájdalomtűrő!

Majd fel és le kezd rohangálni az üvegdarabokon, hosszú vércsíkokat húz a sarka. Az egyik utcalány beleszeret a fickóba. Romantikus vacsorára hívja őt a fájdalomtűrő, majd átnyújt neki egy gyűrűt a gyertya fölött. A láng nyalogatja közben a kezét. Tombol a szerelem, egy pap mászik elő az egyik csatornából, hogy összeadja az ifjú párt. Persze ez is az előadás része. Mikor a lány kimondaná végre az igent, a nagy fájdalomtűrő pisztolyt szegez szerelme fejéhez, és meghúzza a ravaszt. Nincs is fájdalmasabb elveszteni szeretteinket – de a fickó profi, és ezt is túléli.

– Az egy, a nagy fájdalomtűrő! – így reklámozza magát, majd sírva átkozni kezdi az eget, amiért elvette tőle isten a szerelmét. Gyönyörű jelenet. Aki hó, ettől megolvad. Aprópénz repül, elhaló taps a jutalma, de van aki legyint erre is: – Láttam már jobb fakír előadást is – morog egy kritikus. – A fájdalomtűrőnek down kóros gyereke született a nászéjszaka után, és azt is túl élte. Aztán egy ananász méretű tumort növesztett! Nem volt persze egy rövid előadás, de olyan de olyan inspiráló volt az egész!

megtosz! megtosz! egy albatroszt Kerberosz

Ahol halak dongját a húst. Kitépett lángok, a pokol egy fosztott virág. Fej nélküli tyúkok menetelnek az emeletes házak oldalán. csatornába felejtés – az ajkak megolvadt pecabotja – a parkolóórák gyufái repüljenek messzire – eltévedni a falban persze – a golyó megmérgezi a pisztolyt – a lány aki bilincsbe sírja magát –– bárcsak palackba zárhatnám felhőtrónusán
nyögve a paplanok – hintókon véna fogta lélek – koponyák a combban – Mámorhártyákban lebegő világ fiúk –– szopjad prüszkölve ez glória – holnapra úgyis megalvadtok – mondja az orvos – a tekintetét megölték már – nyerítéstől meghalt azért boldog

– Aú! – Látod, van akit a levegő is megharap. (sírásba sírsz?)

– Hölgyeim, én csak tyúkfejekkel tudok fizetni, remélem, néhány szaftos numerára ez is elég lesz. – Hajol meg a vödrös fickó az angyalsereg előtt, de azok csak kuncognak a jövevényen. Na ezt is vidékről szalasztották. Az effélének bármit beadhatsz. Egy butikos rátukmál egy próbababát a kirakatból.

– Vigyázzon ám, ha seggbe dugja! – figyelmezteti az ipsét. – Tudja, egy ideje bélférgekkel tömöm őket, hogy szépek, soványak maradjanak a kirakatban a lányok. Ilyen a divat biznisz, tudja. Szóval ne lepődjön meg, ha kis nyüvecskék másznak a fitymája alá, ha esetleg mégis a hátsó kaput választja. De egy efféle, derék, vidéki tehéntoszót mint maga ez biztos nem riaszt el! – Kezet fognak, a kuncsaft fizetségképp átadja a vödrét.

– De hiszen csak radírforgács van benne! – röhög egy kövér ringyó, az orráról majd leszédül a bibírcsók.
A butikos dermedten néz a vödörbe, és valóban.
– Francba az egésszel – mondja, majd a levegőbe hajítja. A radírforgácsok hóként hullnak a városra. Még a színes pocsolyákba is belepottyannak, és rögtön elhalványulnak tőle az álmok.

– Valaki megmérgezte a vacsoránkat! – Koppant hatalmasat a patájával a betonon az egyik égi paripa, s ettől félrenyeli a test a lélek jelenlétét. Majd a lovak eldőlnek – a butikos megkopogtatja őket, üreges műanyag figura mindegyik. Viszi őket kiállítani a kirakatba, és rájuk aggat néhány divatos fehérneműt. Azok meg teliszarják mocorgó férgekkel a francia bugyikat.

A magasban józanodás. A meztelen emberek széthullása – – életük esik de még megsarkantyúzzák – – cafatokra csörgések – az ősi szellemek nem eltarthatóak – elfoglalják a szokott konzervszimmetriát. Felkel a zsebetekben a Nap; cérnába köhögött csomók.–

A parton ásító nyugalom csupán a tegnapi vihar kinőtt és ledobott leple. Néhány sirály a nedves sziklákon felejtette árnyékát, várakozó kiáltozással tolonganak egy felhő körül, új árnyékokat vágnak maguknak a fehér bolyhokból kagylókon élezett csőrükkel. A lány bágyadt tekintettel figyeli őket, miközben ismét a vizesvödörbe mártja a szivacsot.

– Jól van, no – biztatja a bálnát, amit reggelre sodort ki magából a víz, és tovább mossa széles, szürke oldalát. – Talán érkezik majd egy hatalmas hullám, és visszadob téged a vízbe. Addig is kitartás, kicsim.

A lány persze tudja, hogy ez képtelenség – noha azelőtt azt is lehetetlennek tartotta volna, hogy a tenger csakúgy a partra hordjon egy ekkora állatot. Hallott már persze meséket arról, hogy olykor-olykor kiveti magából az óceán a delfineket és a ceteket, de azt hitte, azok csupán kitalációk, kocsmákban elböfögött tengerész-történeketek, elvégre hogyan is lehetnének erősebbek a hullámok ezeknél a több tonnás állatoknál?

Kutyák ugatják egymást a száradó mólón, aminek deszkáit telihordták a tegnapi hullámok száradó kagylókkal és barna hínárral. A környékbeli korcsok órák óta gyülekeznek ott, mint akik érzik a párás levegőben, hatalmas lakoma van készülőben. A lány persze kételkedik benne, hogy aprócska fogaikkal képesek lennének átrágni magukat a bálna vastag bőrét, és a húsához férni, de néha azért feléjük hajít egy kagylót, mikor túl közel merészkednek.

Törött evezők másznak ki egy felborult csónak alól. Szakadt vitorlaköteleket vagdosnak még tovább a homokban futkározó vörös rákok. A felhő árnyékú sirályok férgeknek nézik őket, és lecsapnak a zsinegcafatokra. A bálna aprócska szeme – mintha csak egy felvarrt gomb lenne azon a hatalmas fejen – bánatosan csillan, a lány önmagát méregeti benne, fekete tükör, amiben látja, hogy a tenger felől érkező szél összekócolja hosszú haját. Ennél mélyebbre tekinteni egyszerűen nem mer, hiszen akaratlanul is megpillantaná a lelkét az állatnak, amit sehogy sem tud megmenteni végzetétől.

– Talán jön majd egy hatalmas hullám – mondja újra, magának, s ekkor különös dolgot pillant meg abban a fekete szemben: valaki áll mögötte. A lány ijedten pördül meg, még a szivacsot is kiejti a kezéből. Egy göndör hajú fiú az, zavart mosoly terpeszkedik fiatal arcán, ujjai között egy hatalmas ásót szorongat. Barna szemei valósággal megigézik a lányt.

– Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni – motyogja orra alatt a jövevény, majd még azt is hozzáteszi: – Nem számítottam rá, hogy lesz itt valaki.

– Semmi baj – feleli a lány, nagyot nyel, aztán lehajol, és felveszi a homokba ejtett szivacsot. – Biztosan megláttad a bálnát…

A fiú felkacag – Nem volt nehéz – vallja be. – Csoda, ha az űrben nem vették még észre.
– Hát. Ahhoz képest te vagy az első, aki idejött segíteni. – Rázza lemondóan a fejét a lány, hajszálai az arca körül röpködnek. A mosdószivacstól összeráncosodott ujjai megcirógatják a bálna száradó bőrét. – És látom, még egy ásót is hoztál…

A fiú némán biccent, a szerszám élén megcsillan a nap, ahogy maga elé tartja.
– Csak azt nem értem, hogy mit tervezel vele. Valami vízgyűjtő gödröt ásni? – Mosolyog a lány, mire a legény lesüti a szemét.

– Tudod, az én családom nagyon szegény… – kezdi a fiú, de a lány nem érti, hogy jön ez most ide. Zavarában tovább mossa a bálnát a sáros szivaccsal. – És… Tudod mi folyton éhesek vagyunk.

Az égen vándorló felhők egymáshoz dörzsölődnek, mire lehull néhány pikkely róluk. Vijjogó sirályok érkeznek, röptükben kapják el az érmeket. A mólón a kutyák most egy mentőmellényen marakodnak, ami kipukkan és hangos szisszenéssel ereszteni kezd fogaik között. A lány ekkor szélesre tátja a száját, és elhátrál a fiútól.

– Ó! Te nem is segíteni jöttél! – szakad ki a felismerés belőle, még egy lépést hátrál, és a háta nekiütközik az irdatlan tömegnek.

– Szükségünk van a húsra – vallja be a fiú, még mindig a földre szegezve meleg, barna szemét. – Amikor megpillantottam reggel a bálnát itt a parton… Mennyi hús! Csak hát olyan vastag a bőre. És alatta a zsír… Nekikezdtem hát élezni ezt az ásót…

Zeneszót hordanak ki az apró rákok egy kagylóból. Ollóik között fájdalmasan tekeregnek a puhatestű hangjegyek. A sirályok elhagyott árnyékai egy vödörben. A belédobott szivacs magába szívja őket, hogy pórusai később kiizzadják a vihart. A lány szeméből könnycseppek hullnak, és végigfutnak a bálna oldalán.

– Tűnj innen! – kiabál a fiúra, felkapja a szivacsot, és hozzávágja.

– De hát úgysem lehet megmenteni! – könyörög neki a fiú. – Nem lehet megmenteni! De a húsa az még friss… Az éhség pedig…

– Talán jön egy hullám! Talán jön egy hatalmas hullám! – sikolt a lány, és ököllel ütni kezdi a fiú mellkasát. Az kiejti a kezéből az ásót, ami a homokba hull, s felborítja a vödröt. A fiú megragadja a lány csuklóját, de az próbál szabadulni a szorításból. Ahogy rázza a fejét, haja a fiú arcát csapkodja, mire fogvatartója egy határozott mozdulattal a bálnának löki a lányt.

– Sajnálom – mondja rögtön a fiú, és odaugrik, hogy talpra állítsa őt, de a lány megragadja a felé nyújtott kezet, és a földre rántja gazdáját. A homokban hemperegnek, a felborult vödör körüli sárban. Egyszer csak azon kapják magukat, hogy már hevesen csókolóznak. A lány ujjai szétszakítják a fiú mellkasán az inget, a leugró gombokat messzire hordják az aprócska rákok. A szív szövethulladékai mindenütt. Távol egy világítótorony megduzzad, és az égbe ülteti fényét. A partra sodort bálna szeme sötéten tükrözi vissza a szeretkező pár sziluettjét. Az eldobott ásó élén egy kettényesett kagyló csillan – egy rángatózó szigony rózsatövisei sebzik fel a párás levegőt – sirályszárnyakból font hajókormány röppen át az égen – a könnyekből szőtt köd fehér zászlója lobog és lobog – a homokszemcsés tenyérben megágyazni – az árnyékborított csónakok borzadnak most a kezekben – gyönyörből tekert zsinór könyörög a hold sejtjeihez, hogy osztozzon végre fényében.

#

A világítótorony lábánál álló lány megpillantja a fiút, amint néhány méterre tőle a tenger felszínén áll, mintha csak jégpáncél tartaná, és ás. Hatalmas vízrögöket fordít ki az óceánból, s egymásra dobálja az áttetsző téglákat. A fiú ekkor oldalra néz, és int a lánynak, hogy jöjjön közelebb. Az pedig rálép a víztükörre, de nem süllyed el: ahogy sétál, megpillantja a lába alatt úszkáló apró halakat és medúzákat.

– Talán már elég mély – kockáztatja meg a fiú, mikor odaér hozzá a lány, aki most a tengerbe vájt üregbe pillant, és bugyborékoló vértócsát pillant meg az alján. Az óceán maga is él, döbben rá. Csupán egy partra vetett állat, de ugyan mi dobhatta partra? Mi lehet hatalmasabb az óceánnál?

A fiú, mintha csak kitalálná a gondolatait, közli: – Az egész istenverte bolygó egy kivetett bálna. Ha az emberek erre rájönnek végre, ásót ragadnak, és nem lesz többé éhezés ezen a világon.

– Mi lesz veletek, ha felfaljátok magatok alatt a világot?
– Mi lesz velünk, ha nem faljuk fel?

A lány elborzad: hogyan mondhat efféle szörnyűségeket a fiú ilyen barátságos mosollyal az ajkán? Meleg, barna szemei hogy nem esnek ki ezektől a csúf szavaktól üregükből? A terített asztalok szívdobogása. A szomorúság leküzdhetetlen száraz köhögés – csukd be homlokod ajtaját. A fénysugár forgolódik az ágyban – a sirályok elhagyott árnyékai függönyök, amit ha félrehúzol, láthatóvá válik végre az ég: csillagporból összehordott korallzátony – kulcsokat okádó ajtók – a hullámok csomókat kötnek, ugyan ki fésüli ki ezeket az áttetsző kócokat?

#

A lányt ekkor egy érkező képhullám kiveti az álomból. Arra ébred, hogy egy aprócska tengeri rák a hasát csiklandozza tűlábaival. Lesöpri magáról, és nagyot ásít. A fél arca csupa homok, kócos haja ragad a sártól. Hirtelen eszébe villan a fiú, a szeretkezés, és rögtön felpattan a földről. Ijedten néz körbe, de sehol sem látja az idegent. Az ásó is eltűnt. Egyedül a bálna hever még mindig ott, szenvedő gombszemeivel nézve a lányra, nyitott szájából borzalmas bűz árad. A lány most odaszalad, és hozzábújik: fejét az oldalára hajtja, a hatalmas lüktető szív dobbanásai megnyugtatják, ugyanakkor érzi, hogy milyen száraz az állat bőre.

– Úgy sajnálom – suttogja neki. – Hogy hagytalak így kiszáradni… Hogy megfeledkeztem rólad… Jaj, én hülye! De legalább ő elment…

Azzal máris szalad, hogy megkeresse a szivacsot, és hogy vizet hozzon a vödörbe. Ahogy térdig a tengerbe gázol, és megtölti sós vízzel a vödröt, a hullámok lemossák combjáról a homokszemcséket, és a kicsorgó spermát.

– Ne haragudj – kér még egyszer elnézést az állattól, miközben mosni kezdi az oldalát. Egyszer csak vércseppet fedez fel a homokban. Leguggol, hogy megnézze, de rögtön megpillant egy újabbat, és egy újabbat. A cseppek végül vonallá állnak össze, a lány követni kezdi. Megkerüli a bálnát, és attól, ami a szeme elé tárul a bálna másik oldalán, majdnem elveszíti az eszméletét. Egy hatalmas, éles szélű seb tátong az állatban, és egy jókora húsdarab hiányzik belőle. Valaki ásóval kivágta. Ömlik a vér belőle, a lánynak pedig a saját csuklójába kell harapnia, hogy sikerüljön visszanyelnie a sikoltást. Könnyei elerednek, és magába szívja őket a szivacs. Hátrálni kezd, s megbotlik a saját lábában. Ekkor lesz figyelmes a morgásra: alig néhány méterre a kutyafalka egy hatalmas húsdarabon marakodik. A lány felkap egy kagylót, és feléjük szalad, mire az állatok ijedten hátrálnak, a kitépett cafatokkal a szájukban, amiből piros cseppek hullnak a földre.

– Tűnés! Takarodjatok! – kiabál a lány, a kutyák pedig megfutamodnak: végigszaladnak a mólón, majd eltűnnek a parti sziklák között, vissza se néznek. Kivéve egyet. Közepes méretű, mogyorószín korcs, csapzott a szőre, pofája tiszta vér. A szemei barnán csillannak. A lány rögtön felismeri benne a titokzatos fiú meleg tekintetét.

– Takarodj! – ordít rá sírva a lány, kezeit ökölbe szorítva, az eb pedig megereszt egy vonyítást feléje, majd csatlakozik ő is társaihoz, és eltűnik a kövek körül reszkető hullámpermet mögött.