Zsüli bácsi, a vén bélféregbűvölő egy huszonéves nőt molesztál a buszon a seggéből kicsüngő kocsonyás féregnyúlvánnyal.
Minden nap ugyanaz a műsor: felszáll az öreg parazita-Casanova, még akkor se foglal helyet, ha akad üres szék, majd fütyülni kezd egy régi katonanótát, az Élt egyszer egy Hadnagyocskát. Erre mozgolódás támad a gatyájában valahol az ülepénél, és előbújik a galandféreg – mint valami ragacsos fehér cipőfűző vagy nyákos hurkabél – megbűvölt kobraként táncol Zsüli bácsi füttyögésének ritmusára, majd tapogatózni kezd maga körül, és ha nőt talál, matatni kezd a combjai között. Így csajozik minden nap a gilisztás Zsüli bácsi a buszon. Olykor pofán vágják, ilyenkor abba hagyja a füttyögést, és a hosszú galandféreg játékzsinórként csusszan vissza a végbelébe, de akad olyan nő is, aki élvezi: mint valami japán pornó rajzfilmben a csaj, amikor a tintahal csápok dugják, szemérmetlenül sikongat, ahogy a pajzán parazita ki és be jár a pináján.
A szokatlanul hosszú galandféreg, amit az öreg csak "nőmágnesnek" hív, sok-sok évtizede Zsüli bácsiban lakik: még katona korában egy rosszul hőkezelt sertésvagdalt konzervvel került a szervezetébe. Sok embert zavarna, ha egy horgasfejű féreg telepedne meg a bélcsatornájában, ám Zsüli bácsi hamar megtanulta kontrollálni a parazitát: a féreg rájött, hogy Zsüli bácsi rost dús reggelikkel és vacsorákkal jutalmazza meg, ha hébe-hóba előbújik a seggéből és különböző trükköket hajt végre. Kezdetben ezek csak apróbb szívességek voltak: Zsüli bácsi például nem törölt segget, a féreg kibújt az ánuszából, és nyálkás szalagtestével lekaparta a szart a lyukáról. Zsüli bácsinak nagyon tetszettek ezek a trükkök: mintha nőtt volna egy harmadik keze – amikor a féreg már képes volt a férfi szájáig emelni egy pálinkáspoharat, rájött, hogy egyfajta szupererőre tett szert. Zsüli bácsi pedig régimódi úriemberként rögtön felismerte, mire használhatná újdonsült emberfeletti erejét: eldöntötte, hogy ezentúl nőket fog molesztálni a buszon.
– Sose nőztél még, mi, öcsi? Na figyelj, tanulj a mestertől! – vicsorog most rám Zsüli bácsi, miközben a seggparazitájával ujjazza a buszon álló nőcit, én pedig irigykedve figyelem a jelenetet. 16 éves vagyok, sose volt még barátnőm, az arcom csúfabb, mint egy kibelezett hangyászmedve vagy egy szenvedélyből telihányt felmosóvödör – még a pattanásaimnak is vannak pattanásai. Olyan randa srác vagyok, hogy az egyik éjszaka még a párnám alatt rejtegetett pornóújságból is kimásztak és elszaladtak a nők – az apró, nyomtatott pucér lányok sikoltva menekültek ki az ajtó résein, azóta a kiürült fotókon szereplő háttérképekre, ágyakra, bútorokra és falakra kell maszturbálnom. Minden más lenne, ha nekem is lenne egy nőmágnesem! De hosszú, hosszú évekbe telne betanítanom egy galandférget efféle trükkökre, én pedig már most pinázni akarok.
Jelzek, hogy a következő megállónál le szeretnék szállni. Lassít a busz, az ajtó kitárul. Ekkor hirtelen kinyújtom a kezem, és megragadom Zsüli bácsi pajkosan tekergő bélférgét. A nyákos, sápadt takonyhúr ijedten ficánkol ujjaim között, Zsüli bácsi ráragadt fekáliájával kenve össze a tenyeremet, még egy emésztetlen sárga kukoricadarab is a körmömre ragad, majd a padlóra pottyan, mint egy szédült harlekin katica.
– Ideje tovább adni a stafétabotot, vén fasz! – rikkantok, és leugrom a buszról, kezemben a csajból kicsúszott bélféreggel, ezzel a köldökzsinórral, ami most engem és Zsüli bácsit köt össze. De már nem sokáig: záródik a busz ajtaja, és félbe vágja a parazitát: a járművön maradt öreg pedig felordít – üvöltését még sokáig hallom, még akkor is, amikor két utcányira jár a busz. Kezemben a másfél méternyi félbevágott bélféreggel egyenest hazarohanok. Ott izgatottan tolom le a gatyám, és miután kézkrémmel bekenem a segglyukam, megpróbálom az ánuszomba erőltetni az időközben kipurcant szargiliszta-csonkot. De újra és újra kicsusszan, úgyhogy végül kénytelen vagyok egy tűzőgéppel a seggemhez kapcsozni. Felordítok, ahogy tűként belém fúródik a kapocs, de a pajkos lapos féreg immár úgy csüng a hátsómon, mint egy majom farka. Mozgatni persze nem tudom, de nekem így is megfelel: pár óra múlva izgatottan szállok a buszra – befurakszom két fiatal lány közé. Amikor felberreg a motor, hirtelen letolom a nadrágomat, és ütni kezdem a nőket a seggemről csüngő kocsonyás féregfarokkal, miközben azt kornyikálom teli torokból, hogy: – Élt egyszer egy hadnagyocska, szeretett mert szerették, szeretett egy barna kislányt, jobban mint az életét!
Fel és alá rohangálok a buszon letolt gatyával, és hortobágyi csikósként ütöm az asszonyokat a seggféreggel. A nők átszellemült képpel tátognak – sose volt még részük efféle fülledt romantikában. A nőmágnes tényleg működik! Amikor a végállomáson letápászkodom a buszról, a nők libasorban követnek, némán támolyognak utánam, mint a zombik, mint akik transzba estek, valami különös, túlvilági mosollyal az arcukon. Szó nélkül kísérnek hazáig, otthon aztán ledobálják a ruháikat, és az ágyamba fekszenek. Valóságos pucér nő halom hever a magányos estéken összespermázott ágyneműmön – az ágy lába rögtön ki is törik. Én pedig a kupac tetejére mászom, és mint hízott disznó a sárban, fetrengek csak rajtuk és közben ütöm, ütöm őket a döglött, csonka bélféreggel. Ez minden tinédzserfiú megvalósult álma.
És telnek a napok. Egyre több nő követ hazáig, miután elverem őket a galandféreggel mindenféle köztereken. Már alig férnek a szobámba: amerre nézel, mindenhol kirúzsozott ajkak, szőrös vénuszdombok, mellbimbók és köldökök. Szopják a seggemből kicsüngő döglött férget – szájból szájba jár a száradó, döglött parazita.
Hamarosan a fülembe jut a hír: Zsüli bácsi meghalt. Bár hivatalosan szívroham végzett vele, én tudom, mi az igazság: a kivénhedt Rómeó nem bírta elviselni az életet imádott galandférge nélkül. Mint Csang és Eng, a híres kínai sziámi ikerpár, akik a a mellkasuk alsó felén nőttek össze: Eng egyszer csak azt vette észre, hogy a testvére meghalt tüdőgyulladásban – képtelen volt elviselni a gondolatot, hogy ezentúl nélküle kell élnie, 3 óra múlva maga is meghalt szívrohamban. Így lehetett Zsüli bácsi is az ő férgével.
Gyötör a lelkiismeret-furdalás, de aztán belevetem magam a szobámban hullámzó pucérnő-tengerbe, és hamar megfeledkezem a pórul járt öregről. Ahogy testszörfözöm a transzba esett nőkön, az extázis tenyészete púptébolyba könyökli a tudatom, majd elnyom végül az álom. Ám pár óra múlva arra ébredek, hogy képtelen vagyok levegőt venni. A torkomhoz kapok: valami kígyó fojtogat. De nem is piton az, hanem a döglött bélféreg. Miközben a szuszt is kiszorítja belőlem, különös, túlvilági hang béleli ki a fülkagylómat: – Más béltollával ékeskedsz, te fosrágószerv! Add vissza a nőmágnest, de rögtön! – Miközben baljóslatú szavai kibélelik a hallójáratomat, síron túli hideg kezdi rázni a testemet. A borzalom denevércsontváza belém vájja karmait. Zsüli bácsi. Miután sikerül kibújnom a döglött bélgiliszta szorításából, rájövök: a vén szarrágó szelleme addig nem fog békén hagyni, amíg vissza nem szolgáltatom a drágalátos bélgilisztáját. Elköszönök hát a pucér nőktől, és egy zseblámpával felszerelkezve elindulok a hullaház felé. Ám alig lépem át a küszöböt, észreveszem, hogy a pucér nők serege néma zombihordaként a nyomomba szegődik. Így aztán nehéz lesz besurrannom Zsüli bácsi holttestéhez, gondolom, de később kiderül, hogy az éjjeli őr figyelmét nagyon könnyű elterelni azzal, ha egy csoport anyaszült meztelen csajszi masírozik be a hullaházba. Miközben átszellemült képpel és csorgó nyállal motozza őket, átcsusszanok az ellenőrzésen, és a rekeszes hullatárolók felé veszem az irányt. Sorban nyitogatom a fémajtókat, mire nagy sokára rábukkanok Zsüli bácsira. Alig ismerek rá a híres bélféreg hódítóra: satnya, öreg bőre viaszos, kemény, akár a száradt gyurma, arca szekrénybe űzött porcelán, nyitott szemében döglött gilisztaként lebeg az univerzum kioldott bakancsfűzője.
– Visszahoztam a nőmágnest, Zsüli bácsi! – simítok végig hideg homlokán, majd megemelve vén combjait felfedem ősz szőrrel keretezett segglyukát. Majd én is letolom a nadrágom, és a fenekemből kicsüngő bélgiliszta fejét a hulla döggázokkal kibélelt ánuszához illesztem. Halkan dúdolni kezdem az Élt egyszer egy Hadnagyocskát és a félbe vágott, döglött galandféreg hirtelen erőre kap: először ringatózni kezd, majd elkezd bekúszni a holttest bélcsatornájába. Voltaképp egyetlen pillanat az egész, de a másodperc tized része alatt köldökzsinórként feszül köztem és Zsüli bácsi holtteste között a féreg: és ahogy kialakul köztünk a seggből seggbe kapocs, hirtelen túlvilági képek özönlenek az elmémbe – látom az öreget a másvilágon, amint egy buszon ácsorog, szorong a sok szárnyas angyal nő között – és robog a felhők felett egy ismeretlen úti cél felé. Arca az ablaküvegről lekapart fény vászoncsomagolása, a bánat vakondtúrása.
– Egyet se félj Zsüli bácsi, visszaadom a gilisztádat, és az örökké valóságon át molesztálhatod vele az angyalokat! – suttogom, miközben mint valami éhes száj a spagettit, felszippantja a vén hulla segglyuka az ellopott galandférget.
Másnap beugrom a henteshez, és miközben otthon a nyers disznóhúst rágom, arra gondolok, fiatal vagyok még, van időm növeszteni és belógatni a romantikus bélcsalimat az élet állóvizébe.