Turi Tamásnak
Próbálom meggyőzni a Karmelita kolostort védő rendőröket, hogy le kell bontanunk a kordont és eltorlaszolni vele az utcákat, mert a környéken garázdálkodik a kokainpápa. De nincs egyszerű dolgom – a zsaruk nem hisznek a pszichoaktív szertől felturbózott agresszív szentatyában; illetve úgy gondolják, hogy a pápának amúgy sincs semmi baja a magyarokkal, mert csupán árnyalatnyi véleménykülönbség van közöttünk.
– A pápa migráció párti, mi nem. A pápa nem LMBTQ párti, mi nem. Ezek nem árnyalatnyi különbségek, ez kibaszottul fekete és fehér! – üvöltöm, noha tudom, nem ez itt a lényeg: a pápa szervezetében jelenleg annyi stimuláló vegyület kering, hogy tán magát Kalkuttai Szent Teréznek is kiszaggatná a torokcsövét, ha útjába kerülne.
Hogy ki hagyott véletlenül a Rózsák terén található Szent Erzsébet-templomban egy egész bőröndnyi kolumbiai kokaint, nem tudni – bármelyik a szentanyával találkozó politikus becsomagolt uzsonnája lehetett. A pápa jó darabig csak szaglászta, böködte a táskát mellső mancsával, majd amikor senki nem figyelt, rávetette magát a kokóra. A többit biztos te is láttad a híradóban: a véres szemű, habzó szájú felbőszült egyházvezetőt, aki állati gurgulázásokat és velőt rázó morgást préselve fel torkából tigrisként ugrott rá azokra a szegényekre és menekültekre, akikkel a program szerint a Szent Erzsébet-templomban volt találkozója. A kábszer mintha emberfeletti erővel ruházta volna fel a 86 éves szentéletű fickót – torkokat harapott át, szemgolyókat tépett ki puszta kézzel, egy háborúban megsérült ukrán gyereknek egyszerűen kiszakította a műlábát, és azzal zúzta pépesre fiatal koponyáját. Agyvelő a hideg padlón. A szent szobrokon csöpögő vér. Mindenki látta ezeket a képeket a híradóban, csak úgy tűnik a Karmelita kolostort védő zsaruk nem. És bassza meg, pont erre tart a pápa, alig maradt időm, hogy meggyőzzem őket, hogy úttorlaszt, vagy legalábbis egy kibaszott cápaketrecet kell építenünk a kolostort védő kordonokból. Esetleg egy kordonból heggesztett gigászi robotot, ami megküzd a felbőszült egyházvezetővel.
– A fehér és a fekete között igenis egy árnyalatnyi a különbség – magyarázza most nekem az egyik zsaru. – Sőt, a kettő majdnem ugyanaz, mert a színelmélet nem tekinti színnek a feketét, ahogy a fehéret sem. Pontosabban a tudomány akromatikusnak, semleges színűnek tartja mindkettőt. Relatív értelemben a megfigyelt környezet kontrasztviszonyaitól függ, hogy feketének érzékelhető-e valami. Ezért egy viszonylag világos felület is feketének tűnhet, ha a környezete nála sokkal világosabb, esetleg éppen fehér.
Hát ez a zsaru segg hülye – látom be. A távolban autóriasztók visítanak, és emberek ordítanak – mintha csak keresztény mártírok üvöltenének az ég felé a Colosseumban, miközben éhes oroszlánok szaggatják a testüket. Megjött az ég bosszúja, a kokainpápa, és a mennyország fodros szőnyegébe dörzsöli a vérünket.
– Adj neki egy kis könnygázt, oszt minnyá meglátja, nincs különbség a fekete meg a fehér között! – biztatja társát az egyik zsaru, mire az csípős gázzal kínálja meg a pofám, ami kibaszottul marni kezdi a szemem. Patakzanak a könnyeim. Aztán a rendőrök az arcomba tolnak két színes, avagy a színelmélet szempontjából pont hogy színtelen kártyát: az egyik mintha fekete lenne, a másik fehér. – Na, meg tudja mondani a különbséget?
– Nem tudom… – nyöszörgöm. És hirtelen megvilágosodom – a fekete és a fehér voltaképp ugyanaz. A gondolatvirradat felragyog elmémben – ez alighanem szentelt könnygáz lehetett, mert az isteni felismerés, a dimenziók feletti kozmikus szemlélet szivacsként duzzad bele koponyámba.
– A fekete és a fehér egyenlő! – rikkantok.
– Na, ne kezdjük azért black lives matterezni! – figyelmeztet a zsaru, de rájövök, a hekus és a kordon is egy és ugyanaz – ugyanazokból az atomokból épülnek fel, ugyanaz az isteni energia mozgat mindent, és már látom is, ahogy a zsaru és a kordon egybeolvad, bőrszövete a nyúlós fémszövethez forr, s mint rovarok, rángatóznak csak ezek a fémrendőrök, védik a a Karmelita kolostorba olvadt miniszterszövetet, a falba folyt hatalmat, mert mindegy egy – a lófasz nem ellenséges behatoló, hanem csak hazatér a seggedbe, mert mindkettő ugyanazokból az univerzális mikroszkopikus téglákból épül fel, és voltaképp ablak vagyunk, amin beragyog a Teremtő mindent mozgató melegsége, mert bár a gyűlölet és a szeretet is ugyanaz, végül az utálat mérgező kígyófonata a szeretet nyújtózkodó növényszárává csomósodik össze és tör friss hajtásként a magasba, hogy az égi szférákban fürdesse kibomló szirmait.
Nem kérdés, ebbe a már-már buddhista transzcendentális, avagy keresztényi szeretet-állapotba kell a szentatyát, ezt a vatikáni őstáltost is visszarángatnunk, ha véget akarunk vetni a belvárosi vérengzésnek.
– Fújjátok pofán könnygázzal a pápát! – könyörgöm a kordonokba épült rendőröknek, de látom, már én is egy vagyok velük – sőt, én vagyok a a Karmelita kolostor, én vagyok maga Budapest, aminek az érpályáin húst szaggat a kokainpápa, mi több, a kokainpápa is én vagyok, ami saját magamban bóklászik; és a könnygáz is én vagyok, magammal fújom magamat pofán, és öklendezek, okádok tőle. Kordon vagyok, ami lebontja magát, és mögötte ott ragyog az isteni szeretet.