(A kispróza eredetileg a Galaktika Magazin 402. számában jelent meg.)
A reggeliző asztalnál, miközben étvágytalanul szurkálom egy villával a folyós tojást, kirobban a feleségem mellkasából két morcos, nyugdíjas turista.
Mit ne mondjak, nem jön meg tőle az étvágyam. Az egész jelenetet pont úgy kell elképzelni, mint a Nyolcadik utas a halál című film azon híres-hírhedt jelenetét, amikor kicsámpázik John Hurt mellkasából a féreg szerű földönkívüli szörny – azzal a különbséggel, hogy mi csak ketten csücsülünk az asztalnál, nem heten, nem egy, az ásító űrben száguldó űrhajón játszódik a jelenet, hanem egy hétköznapi konyhában, a feleségem pedig csöppet sem hasonlít John Hurtre, sőt, Ridley Scott sem kiabálja a jelenet végén azt, hogy „éééés ennyi”. Ha mindezeket figyelembe vesszük, a jelenetet talán mégsem úgy kell elképzelni, mint a Nyolcadik utas a halál azon pillanatát, amikor kirobban John Hurt mellkasából a kozmikus bestia.
Ugyanakkor hozzáteszem, talán még Ridley Scott így is elégedetten csettintene, ha látná most a konyhát, amely mintha egy horror film jól megkonstruált díszlete lenne: a feleségem vére ráspriccelt a pirítósra, egy, a mellkasából kiszakadt törött bordacsontocska pedig nagy plattyanással repült bele a gőzölgő kávéba, amiről azt gyanítom, senki sem fogja már meginni. Az aprócska, voltaképp húsz centis nyugger házaspár alighogy előmászik a hullából, máris a fejemhez vágja, hogy a feleségemben nincs meleg víz, és emiatt rossz értékelést fognak adni a szállásra. Mint kiderül, a nejem, hogy titokban némi pénzt keressen, már hónapok óta árulja a testét a booking.com-on. A büdös kurva.
A két mini turista csak hajtja és hajtja a magáét. Idegesen csattog a protézisük, ruhájukról a feleségem vérnyákos, reszkető húscafatjai csüngnek. A két vénség talán szívélyesebb vendéglátáshoz szokott, én mindenesetre megpróbálom agyoncsapni őket a konyhai hús klopfolóval, de azok riadt patkányként slisszolnak vissza a feleségembe a tátongó mellkas kráteren keresztül. Onnét kiabálják, hogy egy teljes hétre fizették ki a szállást, ezért nem hajlandóak még ma kitakarodni a nejemből. Fel és alá járkálok a konyhában, és azon töprengek, hogyan szabadulhatnék meg a betolakodóktól, amikor eszembe jut az ősöreg vakondűző trükk: nem is kell hozzá más, csak néhány üres sörösüveg. Ha a hosszú nyakú üveget majdnem a pereméig beássuk a földbe, a légáramlás rezgésbe hozza az üveget, aminek hangját a vakond egyszerűen nem képes elviselni. Ki tudja, lehet, hogy a nyugger turistákra is hatni fog.
Lefektetem hát a nejem holttestét a padlóra, majd mintha csak karókat vernék a testébe, a konyhakéssel és a klopfolóval üregeket alakítok ki a húsában – egyet a hasában, egyet pedig a torkában, ezekbe aztán üres üvegeket kalapálok óvatosan, nehogy szilánkokra robbanjon az üveg. Még a vaginájába is feltolok egyet, biztos ami biztos. Miközben dolgozom, a kis nyugger nyanya kiszól az egyik seb mögül: – Remélem a meleg víz problémán dolgozik ilyen nagy hévvel!
Amikor végre elkészülök, elégedetten sétálom körbe a konyhapadlón fekvő véres női hullát, amiből, mint lenyilazott szarvasból a nyílvesszők, itt-ott zöld üvegek állnak ki – ám hamar rájövök, hogy bizony ki kell cipelnem a nejem az udvarra, máskülönben nem éri semmiféle szél. Kiráncigálom hát a kertbe, ahol kellemes tavaszi fuvallat fújdogál, és ahogy megcsapja őket a szellő, lőn, máris dalolni kezdenek a sörösüvegek – mire mély, morajló hang tör elő a feleségem véres hullájából, valósággal rezonálni kezdenek benne a testjáratok.
– Ó, most mán meg huzat is van, bassza meg! – rikkant ki az egyik mini nyugger valahonnét a nejem bélcsövei közül. Biztos vagyok benne, hogy hamar sikerül kiűznöm a két kis rohadékot. És még mintha az időjárás is az én kezemre dolgozna, alig telik el pár perc és még jobban feltámad a szél, amitől a sörösüvegek aerofon hangszerei még intenzívebb morajlásba kezdenek, kibélelve a nejem húskatakombáit ezzel a túlvilági, öblös zúgással. Miközben hallgatom, hirtelen különös felismerés hasít belém… Olyan ismerős nekem ez a zaj, vesszek meg, ha nem hallottam már valahol.
Miközben lehunyt szemmel hallgatom a monoton melódiát, hirtelen megvilágosodom. A szférák zenéjét döngicsélő hullát hátrahagyva berontok a házba, és a laptop képernyője elé vetem magam, amin egymás után nyitom meg a keresőmotorok járataiból előcsalogatott online cikkeket: „Különös hangoktól retteg a világ” – ez az egyik írás címe, egy másiké pedig: – „Nincs magyarázat: újra a rejtélyes túlvilági hangoktól zengett az ég…”
Alig pár éve kezdődött a dolog, azóta időről-időre bukkannak fel különféle beszámolók, amik a világ körüli titokzatos, mély, zúgó hangokról számolnak be, amit többen rögzítettek a mobiltelefonjukkal. A tudósok annyit tudtak még csak hozzászólni a dologhoz, hogy szerintük a kéregmozgás hangját lehet hébe-hóba hallani, más kutatók inkább a sarki fénnyel hozzák összefüggésbe a dolgot és elektromágneses jelenségnek gondolják a különös hangjelenséget. De én most már tudom, hogy szó sincs erről, egytől egyig tévedtek – a magyarázat oly egyszerű, mégse jutott eszébe senkinek: valaki a jó öreg vakondűző eljárással sörösüvegeket nyomkodott a Föld légkörébe. De vajon ki?
– Te jó Isten… – szakad ki belőlem. Persze, hogy ő, a Mindenható – így próbál megszabadulni tőlünk már évek óta, mintha csak valami kertbe költözött kártevők lennénk, de nem vettük az üzenetet.
Posztolom a neten az elméletemet, és a feleségembe szúrt sörösüvegek dalával illusztrálom a tézisem. Ahogy az lenni szokott, kineveznek az Állítsuk meg a Jó Istent tudományos csoport vezetőjének, és megkapom a fizikai Nobel-díjat, elvégre a netre kiszórt teóriákat mindig is komolyan vették a szakmabeliek.
– Közhely, tudom, de minden sikeres férfi mögött áll egy erős nő! – magyarázom a mikrofonba a díjátadón, hangom visszhangzik a nagy teremben. – Én például a feleségemnek köszönhetek mindent!
A reflektorfény az első sorban csücsülő női hullára vetül – már erősen rohad, ami miatt senki sem akart mellé ülni. A nyugdíjas turisták már rég kiköltöztek a testéből, vagy a vakondűző módszer volt ilyen hatásos, vagy kezdtek elszaporodni benne a férgek. Foszló tetemét egy szexi sötétkék kisestélyi ruhába bújtattam, de a belé kalapált sörösüvegek még mindig dárdaként meredeznek a húsából.
Büszkén emelem a magasba az átvett elismerést. Sokat gondolkozhattak rajta, melyik Nobel-díjat ítéljék oda nekem, a felfedezésem bekategorizálhatatlan, de végül úgy döntöttek, a Nobel-békedíj mégiscsak túlzás lenne: titokban talán abban reménykedtek, háborút indítok a nagy kilakoltatóval, magával Istennel. De mégis mit vártak? Hogy majd patkányirtót lődözünk az égbe?
*
Mindennek már bizony két éve: azóta újabb és újabb felfedezésekkel sikerült sokkolnunk a világot, és a saját oldalunkra állítani még azt a kevés kétkedőt is, aki kötötte az ebet a karóhoz, hogy Isten nem is létezik, ráadásul ha létezik is, kedvét leli bennünk, és soha nem űzne ki minket ebből a világból. A legjelentősebb felfedezés az volt, amikor a NASA szondái lokalizálták az óriási, légkörbe fúródott sörösüvegeket – ezeket a hatalmas lebegő monolitokat, melyek torkából olykor mély, morajló dalt csalogat elő a kozmikus szél. Tátott szájjal meredt mindenki a képernyőre, amikor a híradóban levetítették a róluk készült felvételeket. A meghívott szakértő szerint a jó Isten olyan mélyre dugta őket a sztratoszférába, hogy voltaképp lehetetlenség lenne kirobbantani őket, ráadásul ha még sikerülne is, azzal veszélyes üvegszilánk-vihart zúdítanánk a saját nyakunkba.
– Az igazi kérdés, hogy miért akar elűzni minket Isten erről a planétáról – motyogta a hírfelolvasó a tévéképernyőn, arca rezonáló maszk, tekintete akár egy magára hagyott gyereké. – Néhány japán kutató úgy hiszi, megtalálta erre a kérdésre is a választ.
És nagyon úgy néz ki, tényleg megtalálták: szó sincs arról, hogy valamiféle átkozott kártevő faj lennénk. A katolikusoknak sem volt igazuk, amikor kiálltak a főtérre, és a bűneik miatt csonkolni kezdték önmagukat a kamerák kereszttüzében: késekkel szurkálták a saját testüket, és a sebeikbe kiürült üvegeket dugtak, miközben azt kiabálták, Isten lehelete így fogja kiűzni a testükből a bűnöket. Nem, mindenki tévedett. A japánok ugyanis megtalálták a booking.com-on az emberiség 30 000 éves szállásfoglalását. Mint kiderült, pontosan 30 000 évre foglaltunk szállást Istennél ezen a planétán – hosszabbítani pedig nem lehet. Külön tudóscsoport jött ugyan létre, amely azóta is más regisztrációval próbál újabb 30 000 évet foglalni az emberiségnek, de a rendszer egyszerűen nem engedi: Isten talán törölni készül a bolygót a booking.com-ról.
Újra megszólal az a mély, mindent betöltő zúgás az ég irányából – testünk ezzel a távoli csatakürt szerű hanggal rezonál, néhányan sírnak, mások dühösen rázzák az öklüket a felhők felé, és Istent, a türelmetlen szállásadót átkozzák.
– Mit tegyünk, emberek? – kérdezi a híradós a tévé képernyőről. – Csomagoljunk? Hová menjünk? És a legfontosabb: milyen értékelést adjunk a jó Istennek a booking.com-on?
Végül úgy döntünk, hogy nem foglalkozunk többé a különös hangokkal, sem pedig a fejünk felett lebegő üres sörösüvegekkel. Mi mást tehetnénk? Ha a jó Isten ki akar űzni minket ebből a világból, ennyi bizony édes kevés lesz hozzá. De aztán pár hónap múlva megérkezik a bűz is – dühös kísértetként telepszik ránk a tüdőt szorongató gázolaj szag. Egy a híradóban nyilatkozó kertész szerint a Mindenható most a legősibb vakond riasztó trükkel próbálkozik: a gázolajba vagy petróleumba mártott rongy vakondjáratba helyezése bevált módszer, mert a szúrós szag menekülésre készteti a nem kívánatos vendéget.
Bűz és zaj: ebben a világban kell most már élnünk, ami persze normál esetben legalább két csillag levonás lenne a booking.com-on. De itt nem áll meg a dolog. A Teremtő mindent elkövet, hogy kiebrudaljon minket: a meteorológiai előrejelzés szerint hamarosan mésztej esők várhatóak, a lúgos anyag drasztikus vakond űző technika, amely égeti a bőrt, belélegezve pedig légzési nehézségeket okoz. De továbbra is kitartunk: immár a kialakított óvóhelyeken várjuk a gyilkos vihar érkezését. Ott kucorgunk a sóletkonzerveket és a palackos vizeket ölelve hűvös beton bunkereinkben, ahová nem ér el a Mindenható meszes, lúgos haragja, egy kislány pedig remegő hangon megkérdezi az anyukáját: – Akkor Isten bácsi már nem is szeret minket?
Senki sem válaszol a kérdésére. De ugyan mit is felelhetnénk? Hogy ugyan kislány, soha nem is szeretett minket, csupán szállást adott nekünk? Az üzlet az üzlet. Hogy felesleges volt templomokat emelni neki, zsoltárokat írni hozzá, pápákat választani, kivégezni a fiát a Golgotán, aki valószínűleg csak a szállásbérért ugrott be egykoron? Hogy egyszerű szállásvendégek vagyunk, de valamiért ez nem elég nekünk. Ugyan miért akartunk tőle mindig többet ennél? Miért vágytunk arra, hogy szeressen minket, hogy csodálattal, vagy ha nem is azzal, de legalább némi büszkeséggel a mellében tekintsen le ránk?
Odakinn elered a fehér eső. Perzselő opalit színű cseppek záporoznak és hozzák el a biztos pusztulást. Belesápad a Föld a kilakoltatásba. Lúgos mésztej égeti fel az élet minden nyomát a planétán. Mintha csak havazna: kameralencséken keresztül látjuk, ahogy fehérré és halottá változik a táj, ahogy meszes csontvázzá kopaszodik szeretett és megszokott valóságunk. Ekkor és ott megértem, sok helyen miért pont a fehér a gyász színe, és nem pedig a fekete. Fehér, minden fehér… Fehér a genny is és a sperma. Az egyik halott sejtek tömkelege, a másik maga az élet. De kihajt-e még valaha valami ebből az örök fakóságból, ami odakinn terül el? És ha meg is maradunk valahogy ezen a döglött planétán, elveszve itt a mélyben, a betonlabirintusban járva őrült köreinket, mint kitaszított minotauruszok, lesz-e értelme bármiért is élni így, hogy odafent már senki sem szeret minket.
– Elég ha mi szeretjük magunkat! Vagy… Vagy nem? – kockáztatja meg valaki.
De erre sem felel senki. Szótlanul bámuljuk csak a vibráló képernyőket: odakinn drónjaink a maró zuhéban szlalomoznak, és az utolsó képkockákat köpik felénk a világ pusztulásáról, mielőtt maguk is a földbe csapódnának és sisteregve elolvadnának. Még látjuk a rohanó állatokat, akik talán azt hitték, kapnak helyet Noé bárkájában – nézzük a füstölgő sebeket, amiket az esőcseppek martak testükbe, szemükben félelem és ősi harag. Krétaföldek, tejfolyók. Aztán csak a statikus reszkető hangyafoci. Izzadt ujjakkal szorongatom a Nobel-díjamat. Magammal hoztam, hátha később el tudom cserélni egy konzervnyi löncshúsra.
Még épp rádió összeköttetésben vagyunk a világ más országainak vezetőivel, akik szintúgy föld alatti nyirkos betonbunkereikben kucorognak a pusztuló bolygó különböző pontjain. Hosszú vita után végre egységes döntés születik: negatív értékelést fogunk adni a booking.com-on Istenre és a kibérelt planétára – a földi Édenre, ahonnét oly csúnyán kiűzött végül minket. Erre még a pápa is áldását adja, középső ujját lengetve az ég, vagy legalábbis a beton plafon felé. Ám puff, mielőtt megírhatnánk a szöveges összefoglalót, végleg behal az internet. Mindegy, ott rohadjon meg, 30 000 év tapasztalatát amúgy sem lenne egyszerű néhány sorban összefoglalni – szar volt a klíma, zavaró volt a zaj, a kicsekkolás pedig kibaszottul rémálom. Legközelebb otthon maradunk. Bárhol is van az.