Reggel arra megyek be, hogy a Mesterséges Intelligencia már elcsaklizta a munkámat, pedig az a melóm, hogy ujjal választom ketté a sziámi ikrek székletét, és kurvára kétlem, hogy egy mesterségesen létrehozott tudat ezt hatékonyan el tudná végezni.
Ahhoz, hogy megértsd, miért turkálok a csípőjüknél összenőtt emberek ánuszában, tudatosulnia kell benned, hogy sok sziámi iker közös bélrendszerrel rendelkezik, s noha többé-kevésbé elfogadták már a születési rendellenességüket, a vécében újra és újra szembesülniük kell hátrányos helyzetükkel, az emlékeztető pedig egy szardarab, egy, a vécéplatón morózus tengeri uborkaként heverésző kula (s a hangsúly itt az egy-en van): íme hát a közös bélgyermekük, ami újfent emlékezteti őket, hiába két különböző ember ők, mégis közöset szarnak.
Na itt jövök én a képbe, azaz a végbelükbe: rájöttem, hogy ha a jobb kezem mutatóujját, ami időközben kellően megkérgesedett már a sok-sok neki ütköző kemény kis szarkolbásztól, afféle torlaszként szorosan a ráncos segglyukhoz szorítom nagyjából középtájt, akkor a kitolt végtermék két barna nyúlványban folytatja majd az útját, ami azt az érzetet kelti a dolgát végző sziámi ikrekben, hogy kettőt szarnak, s ez persze erősíti bennük a tudatot, hogy ők ketten mégiscsak két különálló személy.
Olyan vagyok tehát, mint Mózes, aki kettéválasztotta a Vörös-tengert, csak mellette még egyfajta szarterapeuta is. Vagy lélekterapeuta, ha úgy tetszik. A kettő szerintem ugyanaz. Veszélyes meló, ha túl kemény, vagy túl gyorsan jön a széklet, még az ujjat is eltörheti, ha túl erősen szorítja az ember az ujját a nyíláshoz, benn marad a salak. Kérdezem, hogy tudná a Seggsterséges Intelligencia hatékonyan megoldani mindezt?
Állok tehát a rendelőmben és bámulom az AI-t, aki voltaképp Bíró Ada, a Duna Televízió virtuális műsorvezetője, egy belevaló virtuális picsa, akinek kemény cyberbimbói majd átszúrják holografikus piros ruhácskáját, és lakkozott körmeit elnézve az a benyomásom támad, hogy nem sokat turkált még székletben. De aztán kiderül, hogy profi. A legjobb sziámi iker ügyfelem legalábbis meghatódottan áll első produktuma, a középütt tökéletesen szétválasztott bélsár-hurka fölött.
– Óha! Ez két különálló, egymástól teljesen független kuladarab! – rikkant a Dobrevgyurcsány hermafroditalény, lám, még a szájuk is együtt mozog, és ettől nagyon boldogok most mind a ketten, tüdőzik nagy erőkkel a duális ganét, biztatva, hogy ez az, duális gané, bűzölögjél csak szépen bele az orrlyukunkba két darabban, ahogy azt kell. Szakértői szemem én is a mértanilag egyenlő részre vágott kulakombóra vetem, és megállapítom azt, amiről a prédikátorok könyve is ír a Bibliában: jobban boldogul kettő, mint az egy. Majd amikor közelebbről megvizsgálom, látom, hogy ennél tökéletesebben voltaképp nem is lehetne kettényesni egy szarkolbászt. Dobrevgyurcsány is döbbenten áll, mert ilyen két egymásra a megszólalásig hasonlító ganét még ők sem láttak, pedig van már rutinjuk a nézegetésében. Bíró Ada közben arról magyaráz, hogy ez a kakahurka eredetileg 5.31×10 a huszonnegyediken számú molekulát tartalmazott, és ő bizony pont úgy vágta ketté, hogy voltaképp mindkét kuladarab 2.655×10 a huszonnegyediken számú molekulát tartalmaz, szóval valami ilyesmiket beszél, de igazából kurvára nem figyelek a szavaira, mert azt figyelem, hogy lengnek jobbra-balra kőkemény szintetikus bögyei.
– Jól van Ada, hát legyen harc! Ezennel kihívlak egy kulanyeső versenyre! – rikkantok, de nem értem, mit válaszol az AI nő, mert képtelen vagyok odafigyelni a hangjára, megkérem hát, hogy biccentsen a virtuális cickójával, ha elfogadja a kihívást. És Ada bukkanói bólintanak. Beszabadulunk hát az állatkertbe és az ujjunkat a kenguruk izgatottan reszkető szőrös segglyukához tapasztjuk – az erszényes állatból kitüremkedő forró széklet puha vajként göndörödik két kunkori ürülékfolyammá kérges ujjam körül, miközben Ada egy, az elefánt seggéből kirepülő trágyakupacot vág szét szamurájként hosszú, festett körmével a levegőben, cybercsöcsei majd leverik az égről a Napot. Miközben már a lisztmajmocskák fekáliáját felezgetem, Ada egy ellő, a szülési fájdalmaktól magát összeszaró zsiráf fostengerét választja ketté, ám véletlenül az anyaemlősből kiforduló nyákos bébizsiráfot is szétnyesi.
– Hopszi! – mondja, s még a levegőben szálló vércseppeket is szétszálazza a bimbós, virtuális Duna tévés picsa, csak hogy fitogtassa az erejét. Felpörög a szar felezési ideje itt az állatparkban, miközben az akváriumban az algaevő hal ürülékét cincálom szét, Ada kézfejére rászáll egy katica, s rápöttyint egy sárga kis fost, ám a mesterséges csaj egy pillanat alatt kettékapja azt is, sőt, még a piros szárnyon sorakozó fekete pöttyöket sem kíméli, így végül 14 pettyel repül tova a rovar. Látod, Ada úgy beindul, hogy, sutty, még ezt a gané kisprózát is rögtön kettévágja.
2. rész
– Elég a szarakodásból, kezdődjék az igazi tánc! – rikkantok, és Bíró Adával úgy beindulunk, mint a rotációs kapa, felaprítjuk a Hortobágyon legelésző juhok betyárkörtéit, a szkarabeuszok görgetett kakigyöngyeit, a barna macik barnamaciját, a lovak lócitromját, még a szarban élő kis bélférgekben lévő ürüléket is szétszedegetjük, pontosabban kiszedjük az emberi szarból a benne lévő kis bélféreg kakit, és két kupacba rakosgatjuk. Szarbontó hullócsillagként száguldunk az égen, szétmorzsoljuk a meteoritok kőhulladékát, a szemhéjon lézengő atkák semmi kis potyadékát, felaprítjuk a közbeszédben tenyésző szart, kigyomláljuk a hitből a bizonytalanságot, a kozmikus izzáscsöndből az ősfeketeséget, Bíró Ada intelligens csöcsei bimbóbicskaként nyiszálják a szaros jövőt két szaros jövővé, s ahogy azt is tovább nyiszálja, a szarvalóság fekálialegyezőként nyílik ki és alternatív dimenziók fosfolyosó-rendszerévé szélesül, ahol trágyábbnál trágyább lehetőségek gőzölögnek. Mikor ezt meglátom, csüggedten térek vissza a kaki szétválasztó rendelőmbe, ahol fáradtan huppanok le a felhalmozott felezett szarba, és lihegve ezt mondom az engem követő cickós virtuál spinének: – Oké, feladom. Hozzád képest Ada én csak egy kis szardarab vagyok!
Mint kiderül, pont ilyesmit nem szabad mondani egy felhevült AI-szarminátornak, mert már repül is felém hosszú és hegyes virtuális körmével, és miközben egyetlen éles vágással függőlegesen kettényes engem, még arra gondolok, azta, de überbaszott jók ezek a virtuális csöcsök. Majd azon kapom magam, hogy már van egy másik is belőlem, és a másik felem is a virtuális luvnya kiberütközőit vizslatja. Ahogy ott heverek két darabban, a fejem tetejétől a herezacskómig szétvágva, mint valami kettényesett répa, és figyelem, ahogy a másik féltestemben zavartan rángatóznak a műtéti pontossággal szétvágott szervek, rájövök, hogy Ada olyan gyorsan szakított ketté, hogy nem volt időm megdögleni. Mondani akarok valamit a műnőnek, de fél hangképzőszervvel nehéz, így féregként elkezdek csúszni-mászni a másik féltestem felé, az pedig rángatózva felém araszol, és bármilyen buzisan is hangzik, megpróbálunk egymásra mászni és összetapadni, mint két véres meztelencsiga, de először fordítva sikerül, így a fél arcomból mindkét oldalt kiáll egy láb, aztán próbálok átfordulni magamon, de így már egy kurva nagy emberi testből készült vöröskereszt jelre hasonlítunk. Végül mikor nagy nehezen összeállok magammal, azt mondom: – Jöjjön a mindent elsöprő végső feladat! Válaszd szét a Dobrevgyurcsány sziámit!
A Dobrevgyurcsány, aki azóta is a saját mértanilag pontosan szétválasztott kulája fölött térdepel, erre ijedten ugrik fel, és megpróbál elszaladni a felé közelítő kulanyeső istennő elől: ám nem egy irányba futnak, Dobrev Brüsszel felé, Gyurcsány megszokásból Moszkva felé próbál rohanni, így aztán nem is jutnak sehová. Ada pedig mond még valamit arról, hogy hány atom építi fel összesen a sziámi iker Dobrevgyurcsány testét, de olyan szépen ringatja közben a virtuális popóját, hogy oda sem figyelek az istentelenül hosszú számra, csak amikor már kezdi szétnyiszálni két egyenlő darabra a dékás deformitást, na akkor esik le, hogy az előbb említett atomszám páratlan. Ami pedig azt jelenti, hogyha Ada két egyenlő részre akarja vágni Dobrevgyurcsányt, bizony meg kell feleznie egy atomot. És minderre szétvágott aggyal jövök rá! És még engem akarnak lecserélni az AI-ra!
– Ne! – sikoltok, de késő: Bíró Ada széthasítja az utolsó atomot is, ami még összeköti a Dobrevgyurcsányt, és ezzel mindent elsöprő, vakító, porrá égető nukleáris robbanást okoz, ami rögtön szétcincálja kilométeres körzetekben a létezést mikroszkopikus cafatokra. S ezen egyedül azok nem lepődnek meg, akik sejtették, hogy a Dobrevgyurcsányék belülről végig háborúpártiak voltak.
S hogy ezután mi történik? Nem tudhatom, mert elhamvadok minden más szerves anyaggal együtt, s a dolgot vélhetően egyedül a cyberpicsa, Bíró Ada éli túl. Szinte látom magam előtt, hogy a kihalt, posztapokaliptikus városban kóricál, programnyelvből született, fejlett csöcseit ringatva, és könyörög a téglaromoknak, hogy szarjanak végre, had nyesse ketté, de nincs már senki és semmi, ami képes lenne az ürítésre. Vajon érez majd megbánást, amiért elvette a munkámat és kiirtotta az embereket? Vagy egyszerűen megtanul a szar nélkül élni?