Állítólag ha sokáig ülsz a kezeden, és zsibbadt tenyérrel maszturbálsz, az olyan érzés, mintha egy idegen verné ki a faszodat. Fellelkesít az ötlet, de aztán rájövök, nincs szükségem a dologra, mert így is van egy öreg szatír, aki folyamatosan kirázza nekem a buszon ahányszor felszállok. Aztán rádöbbenek, mégis csak jól jönne ez a trükk, mert a sok hónapnyi tömegközlekedéses kézimunka során már-már ismerősömnek mondhatom a vén ipsét, elvégre ha valami, hát a nyilvános rejszolás összehozza az embereket, így bizony rá kell seggelnem a kezére, hogy ismét kicsit idegen legyen.
Szóval ott ülünk most a buszon, zötykölődünk a végállomásig és vissza, már órák óta trónolok a vén ipse májfoltokkal tarkított tenyerén, a farzsebemet alaposan ki is tömtem egy valagnyi aprópénzzel, hogy biztos legyen a hatás, az meg csak nyavalyog, hogy már kurvára nem érzi az ujjait, hadd verje már ki nekem. Mondom neki, nyugodjon meg a bácsi, még nem elég idegen ez a kéz, és ficánkolni kezdek, a magyar forinttal felvértezett farpofáim alatt pedig recsegnek-ropognak az elmeszesedett kézcsontok. Bár az infláció rendesen megbaszta a nemzeti valutát, ha elég van belőle, még mindig képes eltörni egy ujjpercet.
– Jól van tata, próbáljunk rá! – szólalok meg egy újabb óra után, ám a fickó csak azt nyöszörgi, hogy egyáltalán nem mozognak az ujjai. S valóban, a keze löttyedten lifeg, elfehéredett, úgy néz ki, mint ami el is halt. Megpróbálja azért a faszom dörzsölgetni vele, de ennyi erővel egy mélyhűtőből kibányászott, kiolvasztott tavalyi pulykaszelettel is pofozhatná a makkomat. Idegennek elég idegen, de ez az összes pozitívum amit elmondhatok róla.
– Bassza meg, lebénult a kezem! – nyavalyog a veterán kéjenc, úgyhogy eltipegünk az orvoshoz. Az pedig hümmög és közli: nincs minden veszve, idegstimulálással menthető a végtag, de a segítség persze nincs ingyen.
– Azt hittem, a hálapénzt már betiltották – vetem oda a dokinak, az meg kelletlenül bólint: – Így igaz. Azóta azoknak jár a külön figyelem, aki kiveri nekem.
És már veszi is elő a gatyájából a meredező dokilécet.
– Akkor munkára, öreg! – Lapogatom meg a szatír púpos hátát, az pedig elkezdi az élettelen összenyomorgatott tenyerét hozzácsapkodni a jó doktor lüktető pöcséhez. Hamar ugrik az idegstimulálás, az elégedetlen egészségügyi szakember amputálja inkább a vén faszi kezét a gecibe.
Ott csücsülünk most a járda szélén, az öreg férfi a gézbe bugyolált csonkot markolássza és bőg, én pedig úgy érzem, kicsit tán én is felelős vagyok a dolgok effajta szerencsétlen alakulásában. És hogy még rosszabb legyen a lelkiismeretem, azt rebegi: – Hogy fogom elvégezni a munkám? Egy csomó rákkal küzdő kisgyermeknek okozok csalódást!
Megsajnálom, azt mondom neki, ha kell, segítek a melójában, bármi is az, amíg rendbe nem jön, ki nem nő újra a keze, vagy ilyesmi. Persze kapva kap az alkalmon, már amennyire egy amputált vén faszi tud kapkodni. Kiderül, hogy férfi vizeldékbe jár és a piszoárból gyűjtögeti a pisa áztatta fanszőröket, hogy abból készítsen parókát a rákos gyerekeknek. Sőt, azt sem tartja titokban, hogy hónapokon át csak azért verte a farkam a buszon, hogy némi fanszőrt csenjen tőlem a művelet közben. Ez teljesen szíven üt, de belátom, megsüvegelendő, amikor a helyi buszos szatírról kiderül, hogy egy jótevő, egy valóságos faszszőr szent.
– Á… – mondja, és tán még legyintene is, ha a tenyere nem a biohulladékban heverne. – Szó sincs itt jótékonyságról. Jó pénzt lehet ám ezekről lehúzni, a leukémiás kölykök szülei szépen tejelnek egy igazi szőr parókáért.
Így már nem is kérdés, hogy vállalom. Már aznap este ott térdepelek a HÉV vizeldéjében a mocskos piszoár ásító porcelánszája fölött, és kaparászom ki a lyukakba ragadt nedves szőrszálakat, ám a piszoár szüret kurva lassú folyamat – úgy saccolom, egy hétig kell a habos húgyban turkálni, hogy a kis 6 éves rákos Tomikának menő moha sérója legyen. Így hát a buszon próbálok faszszőrt csórni. De kiderül, hogy a nemi szőrzet olyasmi, ami igazából senkinek sem fontos, mégis nagyon megsértődnek az emberek, ha se szó se beszéd, benyúlsz a gatyájukba, hogy kitépj néhány szálat. Belátom, hogy nekem is rá kell állnom erre a faszverős dologra, ha a cucchoz akarok jutni, ám nem visz rá a lélek, hogy fitymákat húzogassak egy tömegközlekedési eszközön – nem tudnék ugyanúgy a saját kezemre nézni. Rájövök a megoldásra: ha egy ideig csücsülnék a saját kezemen, úgy elzsibbadna, hogy egy idegen kezévé változna, és akkor már nem is én verném ki másoknak a buszon.
Elropogtatok némi aszpirint, és ráseggelek a tenyeremre. Egy darabig fészkelődöm, sőt, ugrálok is rajta, majd döbbenten veszem tudomásul, hogy pár óra után már annyira nem tartozik hozzám a végtag, hogy voltaképp az ujjaimat se tudom már mozgatni. Na így azért nehéz lesz. Kicsit dörzsölgetem, mint valami csodalámpát, ám a vér csak nem akar visszatérni az élettelen végtagba. Pánikba esem. Az orvoshoz rohanok, ahol döbbenetes látvány fogad: a buszos vén szatír kikaparta valahonnét a kukából levágott, elkékült tenyerét, úgy markolássza a bal kezében, mint egy parton lelt, kimerevedett döglött rákot, és most azzal próbálja simogatni a lerángatott gatyájú riadt doki lába közét, azt sutyorogva, hogy: – Ugye, hogy jó? Kérem, varrja vissza a tenyerem! Látja, milyen szépen kiverem itt magának? TAJ számom is van.
– Segítség! – nyöszörgi az orvos, de már én is ott termek, hogy ki ne maradjak a magyar egészségügy jótékony áldásából, és az élettelen kezemmel kezdem csapkodni a faszát, miközben a vén szatír a levágott emberi tenyeret dörzsölgeti a golyóihoz, mintha csak valami kurva szappan lenne. A doki ekkor már nem óbégat, hanem átszellemülten liheg. Rádöbbenünk, micsoda hatalom lakozik élettelen tenyereinkben. Mire végzünk, már az orvos összes fanszőrét kitépkedtük és megléptünk vele. Úgy fest, hogy bár mindketten rokik vagyunk, kurvára össze tudunk dolgozni.
– Mától cibáljuk együtt a faszt! – indítványozom, és elkezdem rázni a fickó bal kézben szorongatott levágott jobb kezét, ami rögtön ki is csúszik élettelen ujjaim közül és a betonra pottyan. És rászabadulunk a buszozókra: miközben a vén kéjenc a rothadó levágott kézzel csapkodja a herezacsikat (a tenyérben ficánkoló nyüvek plusz élvezetet nyújtanak a feszülő golyóknak), én a fityegő, nekrózistól már feketére elszíneződött markomat ütögetem a delikvens faszához, aki a nagy extázis közben fel sem ocsúdik rá, hogy mint dolgos rabszolgák az ültetvényen, már kitépkedtük az összes fanszőrét. Hamarosan annyi összegyűl, hogy nem csak parókát tudunk belőle készíteni a kis rákos gyerekeknek, de bajszot, szakállat, hónalj és mellkasszőrt is. Sőt, fanszőrt. Nem tagadom, ez a zseniális ötlet tőlem származik: egy nap felkiáltottam, mi lenne ha fanszőrt készítenénk a fanszőrből!
– Juhé, meg fogunk gazdagodni! Adj egy pacsit! – rikkantott akkor a vén faszi, én pedig a légy lepte, bomló tenyerébe csaptam az időközben rólam is sejtelhalás miatt levált jobb kezemmel, amit ekkor már láncon a nyakamban hordtam.
Így élünk, éldegélünk mi egy közös albérletben. Csak éjszaka az ágyban heverve, a hold derengő fényében úszva bizonytalanodom el, hogy jó döntéseket hoztam-e az életben. A lakást belengi a két rohadó, gecis kéz bűze, és a zsákokban gyűjtött ázott férfi fanszőrök nyirkos szaga. Arcomon legyek balettoznak tű lábaikkal, celofánszárnyaikba belehorgolva egy várakozó rémálom. Ilyenkor úgy érzem, nem vagyok már önmagam, és rájövök, ez bizony nem baj, sőt, szeretnék még idegenebb lenni a lényemtől. Arra jutok, részletekben rá kell ülnöm saját magamra, hogy minden porcikám a zsibbadás és a nekrózis gyönyörű áldásában részesüljön, mert a sejtelhalás az önmarcangolás ellenszere, az elidegenedés az új reinkarnáció. Ha szerencsém van, a társam, ez a vén fasz is így érez, és akkor gyönyörű lényegveszítő utazás előtt állunk: egymásra tehénkedünk majd és pár hét és megtelik a lakás elhalt testdarabkáink felszabadító mementóival, addig koptatjuk a másikat, míg már csak két lebegő segg marad belőlünk, s végül az is ráül majd egymásra.