Aznap este a zsidó fiúk a párnájuk alá dugták a fitymájukat, hátha meglátogatja őket a fitymatündér, és hagy némi túrót cserébe. De végül csak a rabbit sikerült ezzel kicsalniuk az ágy alól: megannyi csontra tekert ránc, körmei mint a rovarszárnyak, hosszú szakállán csúszik, akár csiga a nyálán, és már pakolja is üvegbe mind a bőrdarabkákat, hogy megépítse otthon a fityma-gólemet. A zsinagóga körül mindig akad munka, és bizony még a rabbinak is vannak haragosai, akiknek letépett fejét a Moldva-folyó sötét hullámai majd mind szépen a napba görgetik. A diadal habarcsa. Hízik az éj – a rémálmok kukoricaszemein térdepelnek a hortyogó városlakók, a fehér szakállas fickó pedig házról házra jár, lecsúszik a kéményeken, és kitapogatja orrával a fiúszagot.
– Nahát, ez még nedves álomtól csúszós! Amazon meg ott egy kislány csókja, hóhóhó! – kiáltja a holdba, s a földre hullnak a tóra-szárnyú denevérek, pergament-bőrük egymás karmos lábától szakad. Otthon aztán a rabbi kitépkedi a hosszú, ősz szőrszálakat az arcából, és egymáshoz öltögeti a kagylóhús-szerű bőrcafatokat. Ahogy öreg, reszkető ujjai varrás közben a fitymákhoz érnek, ágyaikban borzongani kezdenek a gyönyörtől a sötét, göndör hajú fiúkák, segglukuk Isten kíváncsi pupillájaként tágul és szűkül, miközben hegedűhúrokat élveznek az égre. Vonókat ráznak ki sörényükből a paraffin-testű lovak, s potyog a fültányérokba a muzsika vagdalt-húsa.
– Jó kis haragos fickó lesz ez! A Mindenható görcsbe szorult gyomra! – Tapsikol a rabbi, miközben a szagos bőrből tákolt neandervölgyi rózsaszín szájába csúsztatja a cetlit, rajta Isten mindent életre-hívó nevével. A szörny meg egyből rágni kezdi, és a vén szakállasra zúdítja bálvány-tekintetét. A rabbi erre megáldja, aztán – bemelegítésképp – elküldi kitakarítani az árnyékszéket. Mit tehetne az óriás, morog és feszegeti az ottfelejtett árnyékokat a falról, majd zsírkrétákat gyúr belőlük, amivel tovább feketíti az éjszakát.
– Gyorsan, gyorsan! – veri a rabbi a tamtamot. – Szöszmötölést hallok! Keresztények rágják a zsinagóga falát! – Szalad is hát a gólem, csapdát állítani, kirak némi aranyat egy kalapban, szinte azonnal ellepik a pénzt a pár centis papok, egy díszes hüvelyk-pápa vergődik az egyik patkányfogóban, nem bírt ellenállni a csaliként kitett aranyhintónak. A rabbi elnézve a csuhás kis csótányokat így szól: – No, hát akkor irány a konyha, drága gólemem! Jók lesznek ezek a sóletbe, meglátod! Kicsit megfingatják ugyan az embert, de máskülönben életelixír!
És a fityma-óriás máris izzadni kezd ott a Krisztus-szagú gőzben.
A régi imák poggyásza, a hit terpeszállása. Aznap este a párnák alá dugták a zsidó fiúkat, hátha meglátogatja őket az időtündér, s reggelre férfiakat hagy cserébe. A rabbi nyeli csak a sóletet, s közben listát körmöl egy szakadt papírra. Amikor kész, bedugja a szörnyeteg szájába, úgy mondja: – Na, barátom. Őket kell még ma este meglátogatnod. Sokat ravaszkodtak ellenem, jobb, ha kicsit a körmükre koppintasz! Nem kell persze nagyon, épp csak annyira, hogy megfulladjanak a sírkövüktől!
Azzal nevet, és hosszú fehér szakállával integet, ahogy a fityma-gólem térdig gázol az éjszaka tintájába, s összecsapnak mögötte a szépia-hullámok. Kóbormacskák rebbennek szét, a régi próféták kísértetei a szobrok leheletébe bújnak. Hamarosan kipattan egy szakállas fickó szeme az ágyban, s azt látja, valami behemót áll fölötte. A besütő hold fényében akár egy pogány isten szobra. Sikoltani sincs ideje, máris megindul felé a széles kar, s hamarosan kitépett szakállal béleli ki a torkát. Nyöszörög, és ropognak a csontjai. Kiszakadt feje a plafonra spricceli Mózes nevét, azt már onnét lemosni nem lehet. Otthon a rabbi az éjszakába lógatja érzékeny szakáll-csápjait, melyek felfogják a fájdalom távoli rezgéseit, s száraz, csontos kezeit dörzsöli az ellenség sikolyát hallva.
– Most a mészárost, most a mészárost! – Biztatja teremtményét a távolból. – A múlthéten is kevesebb húst vágott! Meg rágós is volt a kolbász! – És már megy, megy is a fityma-gólem, lépteitől magát kaparja a macskakő, szagától leugrik arcukról a lányok orra, és szőrszál-lábakon futnak a nyomában. Tessék, ott hortyog már a mészáros, kolbászok és húsok alatt, a fityma-gólem kihúzza a szagos paplan alól és kampóra akasztja, majd dolgozni kezd rajta a húsdarálóval. Kisvártatva nem marad más a hentesből csak némi piros püré, amiből szipogó felesége próbálja újra megformázni urát – mintha hóembert építene, gyúr belőle három hatalmas gömböt, majd egymásra rakja, ráhajítja kedvenc kalapját, és orrként az arcába szúr egy hosszú szalámit, a lába közé meg egy nyamvadt kis virslit heggeszt. Végezetül egy cetlit gyűr a szájába, Isten nevével, amitől életre kel a hús-hóember, és a fityma-gólem után kúszik, mint bélpoklos féreg a nyakába harap, kirág egy jó falatnyi bőrt. (Göndör hajú fiúk sikoltanak álmukban, ujjaik a pizsamaalsójukban matat.) De a gólem sem hagyja magát: egyetlen ökölcsapással szétkeni a fickót egy szobron, mire a város felköhögi kóborkutyáit – jönnek, a hideg kőről nyalogatják a mészárost. Az egyik egészben lenyeli a szájában maradt zsíros cetlit, rajta Isten nevével – s még aznap este kimászik belőle egy életre kelt szar-piton, ami fojtogatni kezdi az ebet. De ez már legyen a kutya baja, a fityma-gólem máris új feladatot kap, jönnek sorban a nevek: most a halárust a piacról, amiért angolnának álcázott egy puskacsövet, most a tejest, amiért nem fejte meg tegnap a feleségét, most pedig a Sárát, aki kalitkában tartja a szívét, s régi fényképekkel eteti – mind-mind meg kell még látogatni.
Nagy sokára csak elkopik a lista, s úszik ám a város a vérben. A rabbi is elégedetten dől hátra, semmi dolga immár, csak kihalászni a gólem szájából a papírt, és figyelni, hogyan száll ki belőle az élet. Cammog hát a behemót haza, végig a csöndes utcákon, ám egyszer csak nagy sikoltozásra lesz figyelmes az egyik házból. Bekukkant az ablakon a fénnyel kibélelt szobába. Egy fiatal lányt pillant meg izzadtan vergődni az ágyában, épp szül, az egész család ott ácsorog előtte, mint vakolat, potyog arcukról a harag.
– Cafka, ringyó, ócska kurva! – korholják. – Majd megtanulod te, hogy ne henteregj holmi koldus fiúval, amikor már odaígértünk téged a szabónak!
A lány görcsbe csavarodik, majd felsikolt és potyogni kezdenek lába közül a kövek – sok-sok szép kerek kavics, a család nem győzi dicsérni őket.
– Na, most szépen beléd verjük Mózes törvényeit! – motyogja az apa, szemei fa tövében száradó madár-embriók. S már hajítja is el az első követ, mire a család többi tagja követi a jó példát: röpködnek a kavicsok, zuhognak a szülő anyára, akiből megállás nélkül potyognak a sziklák. Amott érkeznek a kistestvérei, alig érik át a sziklákat aprócska ujjaik, két kézzel hajítják nővérükre a nehéz rögöt. A sebek rózsái nyílnak, felvizezi a fájdalmat a könny. A leselkedő fityma-gólemben ekkor különös, új érzés bontja ki denevér-szárnyait: megsajnálja a lányt. Üres szobor szemeiben fityma-váladék könnyek gyűlnek majd ezt felváltja a harag, és beviharzik a házba. A rokon-gyülekezet egyetlen nagy tátott száj.
– Hát ez meg itt ki? – kérdezi az anya.
A bátyja egy ideig méregeti a morgó, két méteres fityma-fickót, majd azt mondja: – Hát biztosan Ismáel bácsikánk az. Nem láttuk már jó ideje, de megismerem ám a szagáról. Gondolom a kövezésre jött! – Azzal odalép, vállon veregeti a szobor arcú rémet, és széles markába csúsztat egy követ. – Nyugi Ismáel bácsi, nem késett le semmit! – Ám a gólem máris kiüti a kaviccsal a fickó szemét. A szemgolyó berepül az egyik tátott szájú kisfiú torkába, aki ettől máris fuldokolni kezd. A távolban így óbégat a rabbi: – Mit művelsz, te istencsapása? Hiszen ők nincsenek rajta a listán!
De a szobában elszabadul a pokol: a gólem kitépett karokkal üti az egymást összevérző háziakat. A szülők ijedtünkben rögtön sakkbábukká változnak, s az egyik kislány lesz a tábla. Fekszenek most a vitrinben, nagy boldog családként. A szülők gyártják csak a parasztokat. A gólem a fekete bábuk sóletjébe fojtja az utolsó rokont is, majd széles fityma-karjai közé kapja a lányt, és kiszalad vele a házból, végig az utcán, ki ebből az átkozott városból.
A hajnal vontatófogója, lassan visszatuszkolja mindenki az álmait egy borítékba, s rájuk nyalják csukott szemhéjuk bélyegét. Ott állnak most a folyóparton, a hatalmas szörny és a törékeny lány, aki a hűs víz fölé hajol, és a sebeit mossa. Majd a fityma-behemótra néz, úgy mondja: – Megmentetted az életemet! Hogyan hálálhatnám meg? – de az óriás csak nézi, nézi, szólni nem mer, mert még kiejtené szájából Isten nevét.
– Ó, legalább egy csókot had adjak! – így a kis fruska, azzal lábujjhegyre áll, hogy felérje a zavart szobor arcát. Száját a fiúbőr-ajkakba fűzi, és nyelvével összegyűjti mind az odaszáradt halszagú váladékot. Ahogy csókolóznak egy papírfecnit érez átcsusszanni a szájába. Ebben a pillanatban a gólem reszketni kezd, és széthull bőrdarabkákra – hatalmas kupac fitymává, amik beborítják a lány tejfehér lábát. Az kihúzza a fogai közé ragadt cetlit, és felolvassa róla Isten nevét. Mire persze énekelni kezdenek a folyóparti kavicsok – a madarakból újabb madarak bújnak elő, s a lány a felkelő napba néz, húsa az örömtől fellobban.
Recsegnek az ágyak – a göndör hajú fiúk mosolyogva rohannak az utcára – álmaikban egy csodaszép lány simogatta őket a folyóparton. Kisurrannak hát a városból – közben majd megcsúsznak a járdán csorgó sok-sok véren –, falkákba verődve rohannak végig a víz mentén, hátha megtalálják az éjszaka megpillantott lányt. De nincs ő már sehol. Egyedül a rabbi guggol ott, az iszapban, tépkedi a szakállát és bőrdarabkákat varr egymáshoz.
– Na fiúk, nincs már több dolgom, nincs már több haragosom a városban, ideje hát találkoznom a Teremtővel! – mondja, és rákacsint a kócos hajú kölykökre. – Melyikőtök tart velem?
Aznap délelőtt hatalmas hőlégballonon látták a rabbit elhagyni a várost. A fitymából szőtt gömb egy ideig függött csak az égen, mint egy érett alma, majd egyre magasabbra emelkedett, ahogy a rabbi dobálni kezdte ki a kosárból a nehezékként magával hozott gyerekeket.
– Jövök már, ó, Uram! Itt jövök! – kiabált az öreg férfi, hosszú szakálla már a felhők hasát csiklandozta, nevetését körülmetélték a zuhanó fiúk sikolyai.