Kiderül, hogy a szomszéd házba érkezett újszülött első székletét, azaz szakszóval magzatszurkát Rákay Philip, a jobboldali filmgyártás feltörekvő, lángoló pallosa, propagandafellinije, vármegyekubrickja rendezte, és a látványvilága vetekszik a Trónok harcával; magam is útra kelek hát, hogy megtekintsem.
Hozzáteszem, jókedvemből nem szoktam újszülött csecsemők bélsarát nézegetni, vagy legalábbis nem túl hosszan, mert nem köt le a dolog – inkább a kosztümös történelmi drámák érdekelnek –, de miután kiderül, hogy a Nemzeti Filmintézet Filmszakmai Döntőbizottsága négy és fél milliárd forint támogatást szavazott meg a szomszéd társasházban élő csecsemő első székletére, én se tudok ellenállni a dolognak.
El sem lehet téveszteni a helyet: a szomszéd társasház fölött egy nemzeti színű betlehemi csillag ragyog, érkeznek is minden országból a királyok ajándékokkal alaposan megpakolva. Vagyis hát csak azokból az országokból, ami egy kicsit is számít: Oroszországból, Észak-Koreából, Kínából – van bőven náluk arany, mirha, tömjén meg oszlatógáz. Beállok hát én is a sorba, mert fúrja már az oldalam, mit tud egy négy és fél milliárd forintos csecsemőszéklet, közben pedig szégyenkezem, mert nem hoztam semmiféle illatosítót vagy tömegkergetésre alkalmas rendvédelmi eszközt ajándékba a gyereknek. Szerencsére kiderül, nem is kell: a nemzeti szart ingyen beletörlik bárkinek az arcába.
Látod, ott csücsül a szent anya, ölében a pár napos Tódorral – kissé beesett arcú, nyúzott csecsemő, de nem lehetett könnyű neki egy több milliárdos Rákay Philip produkcióval a seggében világra jönni. És ott van nicsak a szent magzatszurok is – egy befőttesüvegben lebeg a karakterfejlődéssel, nemzeti érzülettel, ugyanakkor látványos akciójelenetekkel megpakolt babaszar, amibe az alkotók mint egymásba kapaszkodó kis cérnaférgeket még szerelmi szálakat is képesek voltak csempészni. Aprócska szeretkező történelmi figurák, levágott fejek és hősiesség lebeg ebben az újszülöttkulában: a terv az volt, hogy ez a széklet átfogó képet nyújt majd a magyar történelemről, és a kavargó bélsárfelhőt nézve úgy érzem, ez sikerült is neki – ott van benne az Aranybulla, a márciusi ifjak, de még a benzinárstop is.
Órákon át elnézegetném ezt a sötét felhőként lebegő babaszékletet, de hamarosan megkopogtatják a vállam, hogy ideje átadnom a helyem másnak. Megszédülten támolygok ki a társasházi lakásból, és mint igényes férfinézőt, akire mázsás súlyként zuhant a filmművészeti és kulturális megüdvözülés, rögtön egy kérdés kezd foglalkoztatni: van vajon ennek a történelmi újszülött-székletnek pornó verziója is?
*
– Most biztos azon jár az esze, hogy van vajon ennek a történelmi újszülött-székletnek pornó verziója is?
Alig lépek ki a társasházból, máris lepisszeg egy ballonkabátos fickó ezzel a mondattal. A gyér utcai világítás fényében nem ismerem fel rögtön, de aztán rájövök: hisz ez Rákay Philip, a jobboldali filmgyártás feltörekvő, lángoló pallosa, propagandafellinije, vármegyekubrickja. Azt mondja a zseni rendező, hogy szép, szép hogy ingyen kenegeti a kormány a babafekáliát az állampolgárok arcába, de ő azért szeretne némi pénzt is látni a dologból, hát egyben elkészült a pornó verzió is, amit picsafüst 3000 forintért én is megtekinthetek.
– Sok pina van benne! – biztat a szép reményű filmrendező, és ki ne akarna vulvákat látni egy újszülött székletében, összekaparom hát a pénzt. Bölcs Vergiliusom a szomszéd utcába vezet, ahol egy zárt garázsajtón kopogtatni kezdi a Kossuth nótát. Erre rögtön beengednek: a homályos fénnyel kibélelt térben izzadó magyar állampolgárok ácsorognak egy nagy befőttesüveg körül, és a faszukat markolásszák – izgatott ujjaik között valósággal reszketnek a nyákos férfi-gombakinövések, melyek csillogó kalapján korcsolyázik a sarokba akasztott villanykörték visszatükröződő fénye. És ott, ott, a befőttesüvegben ott lebeg a nemzeti magzatszurokpornó, a végtelen, gomolygó babafekália-erotika, ami friss, és ősi, mint a dinoszauruszokból kifőtt életakarat, afféle boldog tinta, ébenszín turulgeci – Philip kiürülhetetlen anyai büszkeséggel figyeli a gomolygó pornóürüléket, tán még a teje is megered, én pedig transzba esek, letolom a gatyámat, és csatlakozom a lankadatlan barlangtestek tulokcsapatához – igen, ez valamiféle transz, újra és újra elélvezünk, de egyszerűen képtelenek vagyunk leállni: a befőttesüvegben kavargó bébifekáliában végtelen erotika energiamezők nyújtózkodnak, ismert és eddig ismeretlen nemiszervek, erogénzónák, ánuszok, szaporító-nyulványok és felfedezetlen szexuális pózok tervrajzai tülekednek a figyelmünkért – ez a magzatszurok a kiapadhatatlan érzékiség lámpalávája, a kozmikus őspornó, mi pedig máris elkárhoztunk az áldott nemzeti szexörömtűzben – mint legyek a ragadós papíron, vergődünk, élvezünk, de képtelenek vagyunk leállni, és ott fogunk szobrozni még akkor is, amikor már a gerincvelőnket kell kilőni a húgycsövünkön keresztül. Ekkor különös, barna felirat rajzolódik ki a befőttesüvegen: SEGÍTSÉG! Ezt üzeni nekem a szexőserő-babafekália, és rájövök, a végletesen erotikus kakaentitás ugyanúgy rab itt, mint mi: egy toronyba börtönzött hercegnő, aki szarkolbászból font haját lengeti előttem, hogy felmásszak rajta és kimentsem ebből a végtelenített szaporító pokolból.
– Kiszabadítalak, hercegnőm! – fogadkozom, és erőt véve magamon, letolt gatyával kikecmergek a garázsból. Egy sarki non stop boltban veszek pelenkát, majd a Kossuth nótát kopogva visszamerészkedem az erotikus arénába, ahol a transzba esett férfiak voltaképp észre sem veszik, hogy lecsavarom a szent befőttesüveg tetejét, és a Pampers pelussal felitatom mind a babafekáliát. Pár óra múlva már egy reptéren ácsorgunk, én és a szöktetett hercegnő, készen rá, hogy elhagyjuk az országot. A mögöttem lévő fickók nyáladzó idiótaként bámulják a kezemben tartott szaros pelenkát.
– Ne bámuld már úgy azt a kurvát! – ripakodik rájuk a feleségük, de még ők is izgatottan méricskélik a barna pelust. A repülőn már minden utas magához nyúl, betölti az utasteret a nemi váladék bódító illata. Elszabadul a pokol: a légikísérők próbálják az utasokat nyugtatni, de amikor megpillantják Rákay Philip szarerotikás Frankenstein-szörnyét, az Istennőt, már ők is magukat ujjazzák. Ám az igazi gondok akkor adódnak, amikor már a pilóta is ott tobzódik az álló botkormányával és légyként köröz a szaros pelus körül.
– Úristen, ki vezeti a gépet? – kérdezem, de ekkor már rég zuhanunk: bele egyenest az óceánba. A becsapódást csak én élem túl, miután kiugrom az egyik vészkijáraton, ejtőernyőként használva a szaros pelust. Napokon át sodródunk – próbálom a víz fölött tartani a pelenkát, nehogy a sós vizű hullámok kimossák belőle az értékes szarfrodiziákumot. Hamarosan egy lakatlan szigeten kötünk ki, ahol végre földi Paradicsomra lelünk a drága magzatszurok-Évámmal. Élettől zsong mögöttünk a dzsungel, miközben a parton heverészünk, és lágyan cirógatom az érzéki fekáliát – nem messze az emlősszarszag-eksztázistól megveszett bálnák vetik ki magukat a partra, gigantikus kígyópéniszükből spermát lőnek az égre.
De minez persze csak fantázia: a valóságban még mindig ott állok a farkukat verő kárhozottak csoportjában, sose mentem el pelust venni, hogy is tudnék kiszakadni ebből a mágikus maszturbációs varázskörből, ebből a démoni orgazmusbéklyóból. Állunk, száradunk, szökik az életenergiánk, egy koszos garázs padlóján csomósodik, a pornófekália pedig közben segítségért kiabál, és így robogunk bele a fájdalommal és élvezettel kibélelt lényegtelen megsemmisülésbe. És miközben egy utolsó ejakulációval a lélek fehérjéje is kicsapódik belőlem, arra gondolok, azta baszki, ennek a Rákay Philip kárhozatnak tényleg vetekszik a látványvilága a Trónok harcáéval.