Átműttetem magam okostelefonná, hátha többet simogatnak majd a nők, de Magyar Péter belebasz végül a Dunába.
Nem volt pedig egyszerű kapacitív érzékelő réteget ültetni a bőröm alá, a jó doki először nem is akarta vállalni, hogy LCD kijelzőt implantáljon a felhám és az irha közé, de mivel több érzékenyítő tréningen is részt vett már, sikerült azzal meggyőznöm, hogy egész életemben telefonnak éreztem magam, így voltaképp kiszabadít valamiféle börtönből, ha átalakítja a hasamat és a mellkasomat egyetlen nagy érintőképernyővé.
Persze kamu volt az egész. Sose képzeltem magam mobilnak. Csupán a női ujjak tapintására vágytam. Kikötöttem hát, hogy úgy oldja meg ezt az egész érintőképernyő beültetéses szart, hogy a hívógomb valahogy a péniszem legyen, babrálja csak meg nyomkodja a szebbik nem.
Elvégezte hát a telefonná alakító operációt. Azóta LED fény szűrődik ki a műtéti kapcsokkal telitűzdelt hasfalamon. A képernyő ugyan kissé homályos, mivel a vizuális tartalomnak a bőrömön kell átszűrődnie, de amúgy remekül működik: azóta valahányszor magamhoz nyúlok, TikTok videók, táncoló, filterben fuldokló tinik, vicces memék és aranyos cicás felvételek villódznak a felsőtestemen. Amikor pedig a péniszemet markolászom, többször is felhívom a segélyhívót. Fekszem az ágyban, simogatom magam, sütkérezek a kék fényaurámban, majd úgy döntök, ideje vadászni. Kiosonok a városba, s nők elé toppanok. Mint denevérszárnyat, széttárom előttük a ballonkabátom: alatta teljesen meztelen vagyok, és nagy átéléssel illegetem előttük új, impozáns telefontestem. És a trükk működik: a kék LED fény valósággal elbűvöli a nőket, mint molylepkéket a lámpa – tapogatnak, ablakokat nyitnak meg a varratos mellkasomon, majd bezárják őket a mellbimbóm nyomkodásával, a köldökömmel új csatornákra iratkoznak fel, fotókat posztolnak a hasfalamra, az üzeneteiket csekkolják a lágyékom körül. Ám hiába rázom előttük mereven lüktető, zöld hívásgomb fényben úszó péniszemet, a farkamhoz magához egyik se ér. Átkozom magam, amiért nem gondoltam erre korábban: hisz manapság senki sem használja már hívásra a mobiltelefonját.
– Ööö… Talán ideje lenne végre rácsörögnöd az anyukádra? – kockáztatom meg az egyik parkban hasfalamat tapizó lánynak, és szinte az orra alá tolom a zöld lidércfényben ragyogó hívásgombfaszom. De hiába, inkább videót néz arról, ahogy valaki felhívja az anyukáját. Körbeslattyogom a parkot, hátha akad olyan, aki szívesen diskurálna a szüleivel a farkamon át, s minő meglepő, nem járok sikerrel: a golyóim már fájdalmasan lüktetnek a belé szorult spermától. Csakhamar sírásra és óbégatásra leszek figyelmes: megpillantok egy fiatal nőt térdelni a park széli zebránál. A babakocsiját elsodorta egy autó. Egy vérző fejű csecsemőt ringat és azt kiabálja: – Segítség! Valaki hívja a mentőket!
Eljött hát az én időm! Odatoppanok hozzá, széttárom a kabátom és lengetni kezdem előtte a farkam. Ez az, hívd a segélyhívót, bébi, hogy megmentsd a gyereked, suttogom neki érzéki hangon, s oly közel rázom az arca előtt a hímtagom, hogy duzzadt makkom szinte előváladék bajszot rajzol a haldokló csecsemőt szorongató anya reszkető szája fölé. A nő először ijedten néz, majd valamiféle öröm és megkönnyebbülés fut át az arcán, s egy laza mozdulattal, mint valami rongybabát, elhajítja a sebesült csecsemőt, és cikkeket kezd olvasgatni a szülés utáni terhességi csíkok eltüntetéséről a mellkasomon, valamint rendel egy világító babahordozót a Temu-ról a csípőmet nyomkodva.
– Miféle anya vagy te, a gyereked mindjárt meghal, miért nem rázod ki a farkamat? – üvöltök, de nem, eszébe sincs az erektált hívógombomhoz érni, így hát jobb híján magam kezdem verni a faszom. Hamarosan nagy vijjogással megérkeznek a mentők, ám amikor a kiérkező életmentők megpillantják a LED fényben úszó felsőtestem, meg is feledkeznek az aszfalton kivérző kisbabáról, és mind a mellkasomat akarja tapizni defibrillátor lökésektől megedzett férfias kezükkel.
Ekkor menekülőre fogom. Egészen az ötödik kerületig kergetnek, ahol beszökök egy szórakozóhelyre és megpróbálok eltűnni a bulizó tömegben. Ám ahogy a bulifények stroboszkópöklendezésén törtetek át a táncikáló emberek vergődő hordáján, észre sem veszem, hogy valaki meglök a vállával és véletlenül bekapcsolódik a ballon kabát alól kilátszó felsőtestemen a kamera – így akaratlanul is videót forgatok arról, ahogy a Tisza Párt elnöke, Magyar Péter az egyik asztalnál egy sör mellett az orosz irodalomról diskurál néhány fiatal lánnyal. Ebből bizony nagy botrány lesz: köztudott, hogy a politikusoknak szerzetesi életet kell élniük, soha nem ihatnak alkoholt, nem mutatkozhatnak még csak egy szobában sem a másik nem képviselőivel, az orosz irodalom pedig végképp tabu. Tudja ezt Magyar Péter is. Ijedten pattan fel az asztalától és kergetni kezd. Kimenekülök a buliból. Hamarosan már a pesti éjben loholok, vadul ver a mellkasomba épített indium-ón-oxidból álló kapacitív érzékelő réteg. S ott robog mögöttem a megveszett Tisza Párt elnök, mögötte a mellkasomra vágyó mentősök, a hátukban pedig a sipákoló anyuka, aki nem tudta még véglegesíteni a rendelését a Temu-n – szóval ekkor fut át a fejemen, hogy mégsem volt olyan kurva fényes ötlet okostelefonná műttetnem magam.
Hamarosan elfogy az út – ott állok már az éjszakai Duna parton, előttem sötéten hömpölyög a víz. S ekkor beér a magából kivetkőzött Péter, aki egyetlen határozott mozdulattal a folyóba taszít. Zuhanok, a hideg, fekete hullámok pedig éhes torokként nyelnek el, fogadnak magukba.
– Úristen, ez a pszichopata egy embert lökött a vízbe, valaki hívja a mentőket! – sikoltanak a mentősök, és már kapják is elő a telefonjukat, hogy hívják a mentősöket. De bizonytalanul nyomkodják a gombokat, mint akik nem tudják már, hogyan is kell tárcsázni a segélyhívót. Nem csoda, senki sem használja már telefonhívásokra a mobilját. Több se kell viszont Péternek: amikor megpillantja a kék fényben úszó telefonokat, rángatózni kezd a szája, majd sorban kapja ki a mentősök kezéből a készülékeket, s a Dunába hajigálja őket.
– Tégláról téglára! – kiabálja, s úgy jár a keze, mint a rotációs kapa, górja csak a téglatelefonokat a folyóba. Egyre több ember gyűlik össze ott a parton. Mind tárcsázni akarja a segélyhívót. Péter pedig ettől egyre jobban bevadul – a világító telefonképernyő olyan neki, mintha csak bika előtt ráznák a vörös posztót –, sorba kapja ki az emberek kezéből a kütyüket, és hajítja őket a hullámok közé – mint középkori nyíleső, úgy zuhognak a LED-es fénykészülékek a folyóba – potyognak, mint futurisztikus, hűs lángok az égből, mint villódzó zúzmarahullás, elektromos szikraparázs, s a kozmikus őrület és az értelem csontjaiból kifőtt kocsonyapánik a tudatba dagad, az őrület nyirkos ujjbegye már az elmék reszkető érintőképernyőjén matat, s Magyar Péter beindul és felszántja a várost: a Dunába hajítja mind a járókelők telefonját, mind a sarki telefonfülkéket, mind a telefonos operátorokat, sőt, visszautazik az időben, s magát Alexander Graham Bell-t is a habok közé veti – kéken villódzó gátat épít, telekommunikációs hódrakást, majd TikTok videótéglákból álló Bábeli tornyot, ami táncoló tinilány falaival egyenest a felhőkbe tör, Istenbe fúródik. S az éjszakában ragyogó telefonfalak felfogják a hullámokat, áradni kezd a Duna. De én erről már mit sem tudok: ott fekszem holtan a folyó iszapködös alján, érintőképernyős bőröm ragyog csak a fenéken. Persze, utoljára még próbáltam hívni a segélyhívót, s a saját farkamat a számhoz emelve azt ordítani, hogy segítség, de csak buborékok szakadtak fel a tüdőmből.
Szóval ott heverek most döglötten, pontyok és harcsák csipkedik közösségi média ragyogásba panírozott holttestem, elkékült bőrömön tinédzser lányok, virtuális szellemek járják loop borostyánba kövült táncukat, s a körém gyűlt buta halszemekben feliratkozó gombok visszatükröződése csillan. Mint virtuális tábortűz, lobogok, s egyre több és több hal gyűl körém – a folyami lények megbűvölten figyelik ezeket az ismeretlen világból érkezett villódzó képeket, s ahogy testemet seprő nyákos uszonyaik új és új ablakokat nyitnak meg és zárnak be, kattanva fordul egyet az evolúció keréktárcsája –, a körülöttem tolongó állatok ezüstös, pikkelyes testében már ott feszülnek az ikrák, amiből azok az új halak kelnek majd ki, amik TikTokon cseperednek fel, és előbb-utóbb készen állnak rá, hogy birtokukba vegyék a víz alá került Budapestet. Csipkedik, simogatják a mellkasom a jövővel kibélelt hidegvérű anyák. S én szerencsére már halott vagyok, így már nem is basz fel annyira, hogy egyik sem ér hozzá a farkamhoz.