A védettségi igazolvány szemű küklopsz megpróbál belepislogni a seggembe a buszon.
Ő ül, én állok; mellette kapaszkodom, így a fenekem nagyjából egy vonalban van az arcával, ám mivel farmeron át igen nehéz belekukkolni valakinek a végbelébe, ezért már az övemmel bajlódik. Amikor kérdőre vonom, mégis mi a búbánatos faszfioláért akarja fényes nappal az ánuszomba erőltetni merőben szokatlan látószervét, rámutat a szemgolyóját helyettesítő zöldes-sárgás plasztik kártyára, ami úgy tolul elő egyetlen, a feje közepét elfoglaló szemüregéből, mint kiálló műanyag penge, mint egy lapos totemoszlop, vagy valami pikkely, esetleg koponyába hajított dobócsillag, és lássuk be, igazából rámutatnia sem kéne, elvégre automatikusan magára vonzza az ember tekintetét, mert ilyen picsatejfölös tyúkmájpisáló okádék deformáció nem mindennap tolakszik az ember látóterébe, na de szóval ő azért csak rábök az ujjával, és azt kérdi, látom-e ezt a szart ott a szeme helyén? Mert ő ezzel bárhová bemehet, ha úgy tetszik neki, akár a seggembe is. Irigykedve nézem – nekem még nincs oltási igazolványom, így a saját hátsómba se tudok elmenni.
– Bocs, haver, amióta ingyenes a parkolás a városban a járványhelyzet miatt, egy Volkswagen Passat vesztegel a végbelemben, és kurvára nincs már ott hely egy küklopsznak! – hazudom, de a fickó nem hisz nekem, és hopp, már ki is oldja az övem. Ekkor fényes ötletem támad, hogyan csaklizhatnék magamnak védettségi igazolványt. Kissé előre dőlök hát, és hagyom, hogy a küklopsz széthúzza a farpofáimat és betolja a segglyukamba a plasztik kártya-szemgolyóját, hogy elbaszott endoszkópként vizsgálódhasson belülről. Fogalmam sincs, mit akar odabenn olyan nagyon megnézni, vélhetően kurva sötét lehet a seggemben (bár ezt csak gyanítom, elvégre védettségi igazolvány nélkül nem mentem még be oda), illetve már csak azért is furcsa, hogy ennyire turistáskodni akar a bélcsatornámban, mivel a védettségi igazolvány szemű küklopsz feltehetően rohadtul vak, lássuk be, egy plasztik kártya biológiai szempontból igencsak csökevényesen funkcionáló látószerv, de hát ő tudja: valószínűleg csak fel akar vágni vele, hogy ő mint kártyás még ezt is megteheti. Nem egyszerű síkosító nélkül feltolni valakinek a seggébe egy plasztik kártyát, de amikor már úgy-ahogy sikerül behatolnia, akcióba lépek: mintha csak én lennék a Vénusz légycsapója, a záróizmaimmal rászorítok a végbelembe erőltetett igazolványra, majd előre lendülök, és mintha csak gyümölcsöt szakítanék a fáról, a seggemmel kitépem a küklopsz plasztik szemgolyóját a koponyájából. A kártya hangos cuppanással szakad ki a fejéből, forró vér spriccel a farpofáimra, a fickó pedig ordítani kezd:
– Megvakultam! – sipítozik az eddig is teljesen vak küklopsz. Én pedig már pattanok is le a buszról, és meg sem állok hazáig, hogy a tenyerembe szarhassam a seggemben ragadt plasztik kártyát, amivel ezután bárhová beengednek!
Amikor otthon sikerül megszülnöm a kártyát, rájövök, hogy el van baszva ez az egész: az igazolványon ugyanis, bár fénykép nincs, név az igen. Az áll rajta, hogy „Védettségi Igazolvány Szemű Küklopsz”. Ezzel aztán kurvára nem fognak beengedni a strandra, hisz még egy látássérült ókori görög mitológiai lény is kiszúrná, hogy nekem két szemem van, és még azok sem plasztik kártyák. Ekkor fényességes ötletem támad, olyan ragyogó, hogy még a végbelemben terpeszkedő feketeséget is angyali glória-tündökléssel bélelné ki: védettségi igazolvány szemű küklopszot csinálok magamból, és akkor elhiszik, hogy nem csak úgy csakliztam a kártyát. Beszedek egy dobozzal a legerősebb fájdalomcsillapítóból, amit csak otthon találok, és három szem Xanaxot is utánuk küldök, aztán kezdetét veszi a műtét. Egy teáskanállal nyúlok a bal szemgolyóm alá, összeszorítom a fogam, majd egy erős rántással kipattintom az odújából. Egy körömcsipesszel nyesem el a látóideget. Megismétlem a procedúrát a másik szememmel is, aztán előkerül a véső és a kalapács. Ekkor már teljesen vak vagyok, ez lassít persze a munkában, de sikerül aztán szétroncsolnom annyira a saját orrcsontomat, hogy a két üres szemgödrömet egyetlen nagy ásító üreggé alakítsam, amibe aztán nehezen ugyan, de belekapcsozom egy irodai tűzőgéppel az értékes plasztik kártyát
Napokon át pihennem kell, ráz a hideg, a fájdalom drótkerítésből épített bábeli tornya egyre magasabbra és magasabbra tör homlokomon, de a szörnyű seb lassan gyógyulni kezd, hála a kamillateás borogatásnak. Pár hét múlva már az utcán grasszálok, azaz tapogatózom, mert kurvára nem látok semmit, de immár én vagyok a védettségi igazolvány szemű küklopsz, egyetlen huncut pillantás, és bárhová beengednek! Várnak az éttermek, a strandok, a múzeumok és a koncertek!
Tény ami tény, kezdő látássérültként voltaképp a vécét is alig találom meg. Négykézláb tapogatózok csak a földön, az utcai szemétben tenyerelve araszolok, és miközben lefejelem a tűzcsapokat, azt ordítom, utat, VIP vagyok!
Egy hajléktalan segít megtalálnom a buszt, ami majd elvisz engem… valahová. Bárhová! Oda, ahová bemehetek. Az utasok segítenek lecsücsülnöm egy székre, de fogalmam sincs, hol kell majd leszállnom, illetve ki fog segíti lekecmeregnem a járműről. Már-már rám telepszik egy sötét gondolat, miszerint nem is tárult ki előttem igazából a világ, ám ekkor érzékelem, hogy valaki mellettem ácsorog. Egy kapaszkodó utazó. Kinyújtom a kezem, és a tenyerem a fenekének ütközik. Persze, sötétnek sötét, de vakként ne legyek válogatós, legalább új hely, és majd azt mondhatom, hogy kihasználtam végre a kártya nyújtott előnyöket: elhatározom hát, hogy elmegyek a seggébe, és babrálni kezdem az övét.