Fannika, a hasamra száradt spermafolt amiatt hisztizik, mert nem vihet okostelefont az iskolába. Ondópikkelyekből álló copfos haját dobálja, és a köldökömet tapossa kis szikkadt geci lábikójával. Csúnya dolog, tudom, de néha eszembe jut, hogy fel kellett volna itatni egy zsepivel, amíg még friss és testmeleg volt.
Sok éve már, hogy eszembe jutott egy szexuális természetű gondolat. Ez volt életem első és egyben egyetlen erotikus képzete. Egy reggel arra ébredtem, hogy elképzeltem két (egyébként az előző este a National Geographic Channel-en látott) oroszlánt, amint közösülnek a szavannai naplementében. Szégyen vagy sem, akkor és ott magamra lövelltem az örökítőanyagomat. Más talán egy nyegle mozdulattal letörölte volna a spermát, ám számomra az valamiféle abortuszt jelentett volna. Hisz anyukám úgy nevelt, hogy ne pazaroljam a babanövesztő tejcsim (ő hívta így), ami szerinte a Jóistenke sós könnyecskéje, s mivel a Mindenható köztudottan bosszúálló, minden feleslegesen elpazarolt tejcsi cseppért kinyír egy etióp kisfiút Afrikában. Nem ismertem egyetlen etióp kisfiút sem, de valamiért úgy gondoltam, jobb lehet nekik élve. Az se segített, hogy anyukám néha beöltözött a Jóistennek, és végigkergetett a lakáson, mély átéléssel azt üvöltve, hogy: – Eszedbe ne jusson pazarolni a könnycsi-tejcsimet, te kis szarjankó!
Igazad van persze, senki se tudja, hogy is néz ki valójában a Mindenható. Anyukám ehhez mérten mindig valami más jelmezt kapott magára. De tudtam, akár egy szakállas vén fickó, akár egy androgün idegen, akár egy négy dimenziós lerajzolhatatlan alakzat loholt a nyomomban, az bizony mindig a Jóistenke volt, méghozzá bozontos haraggal a lelkében. Szóval ez volt az én szexuális felvilágosításom.
Feküdtem hát ott az ágyon, hasamon azzal az elpazarolt tejcsivel. S tudtam, valahol a világban most ki fog purcanni egy etióp kisfiú a párzó oroszlánok miatt. Ám végül arra jutottam, menthető a helyzet. Eldöntöttem hát, egyedülálló apa leszek, és felnevelem a gecitócsát.
Mindennek bizony sok-sok éve. Azóta egyszer sem zuhanyoztam, nehogy lemossam magamról bőrömhöz tapadt csiganyálka szerű utódom. Áttetsző cellux szalagokat is ragasztottam a pocakomra, hogy így is megvédjem a lepergéstől az odaszáradt férfikenetet. Sokat megtettem hát Fannikáért. Ő meg hálából itt csesztet, amiért nem vihet okostelót a suliba.
*
Nem, Fannika nem szokványos suliba jár. Próbáltam persze spermafoltos hassal besétálni a sarki általános iskolába, de a portás rám hívta a zsarukat. Hiába, meglehetősen szar állapotban van a magyar oktatás. Már épp feladni készültem, hogy valahogy becsempésszem a száradt gecim az oktatási rendszerbe, amikor sikerült ráakadni egy speciális iskolára, ahová kizárólag az anyuka nélküli kölykök járnak. A csak apukás születésű gyerekek között igen jól érzi magát a kislányom: szerintem még szerelmes is a kis padtársába, Radoszlávba, a tíz éve száradó ondós zsepkendőbe. Tudom, mert én is ott ülök velük a suliban, hisz gyakorlatilag elválaszthatatlanok vagyunk.
Szóval mondhatjuk, hogy ahhoz képest, hogy Fannika egy kis geci, egész átlagos gyerekkora van. De miután a kormány kitiltotta a mobiltelefonokat a suliból, nem hajlandó oda járni többé. Nem értem, egyáltalán mi a fasznak kell neki okostelefon oda. Biztos Radoszlávval, a jóképű gecis zsepivel chatelnek. Mert hiába padtársak, a mai fiatalok már csak így képesek kommunikálni. Főként a kis gecik. Mert se szájuk, se torkuk, se hangszáluk nincsen.
De akkor is felbasz ezzel a mobil dologgal, látszik azon is, hogy ezúttal felemelem a hangom. Sejtheti, hogy nem szarozok, mert ilyenkor a teljes nevét használom, ahogy ráförmedek: – Elég ebből a szarakodásból Czibere Gabriella Fióna Csenge Giszmunda Anélia Fanni Ágota! Ezennel egy napos szobafogságra ítéllek!
A kis geci erre elsápad. Sose ítéltem még ilyesmire. De ideje elkezdeni. Az egyetlen probléma, hogy voltaképp mégis csak össze vagyunk nőve, hát hogyan száműzzem anélkül, hogy magam is vele tartanék? Azért kísérletet teszek rá. Szerencsére növesztettem már akkora sörhasat, hogy úgy-ahogy át tudjam dugni a másik szobába az ajtónyíláson keresztül. Aztán megpróbálom rázárni valahogy az ajtót. Először szép lassan csukom rá a szomszéd helyiségbe csüngő pocakomra, majd egyre vadabbul csapkodom, hátha tényleg el tudom szeparálni magamtól a száradt ondókislányt. Az ajtóél fájdalmasan vág a bőrömbe, ám én tovább erőltetem, próbálom teljesen rázárni a bendőmre – a kín gömbkaktusza az idegeimen hempereg s parázsvirágokat hoznak a gyötrelemhúshorgok; az ajtóél először lilára zúzza a kis zsírhasikámat, majd fel is sebzi, és vér csöppen a padlóra. Tovább erőltetem a dolgot, kitárom, teljes erőből rácsapom a hasamra, majd húzom, rángatom, habzó szájjal olyanokat ordítva, hogy szooobafogsáág meg kköönyteejcsii meg etióóóp kisfiúúúk. Kitörik az ajtóba épített gríz üvegablak. Felkapom az egyik homályos szilánkot, és az összezúzott hasamnak esek, hogy lenyiszáljam magamról, mint valami csüngő övtáskát. Szakad a szövet: az éles üveg és az ajtóél végül amputálja rólam a szomszéd szobába lógó kis sörhasat, mikor végül felordítok, hogy „Eszedbe ne jusson pazarolni a könnycsi-tejcsimet, te kis szarjankó!”, platty, a zsíros, bőrös hasszövet, rajta a celluxos gecivel, véres felmosórongyként toccsan a padlóra odaát. Miközben elájulok a vérveszteségtől, arra gondolok, hogy végre. Szobafogság.
*
Álmomban vérben fürdeti a szavannát a lenyugvó Nap. Szerte halott etióp gyerekek hevernek, mint megannyi csonkig égett fekete, sovány gyufaszál. A hullarakás tetején két oroszlán közösül – szőrös, rángatózó csípőjük körül legyek hada döngicsél. S a párzó ragadozók körül anyám rohangál változatos ruhákban, mint afféle kerge sámán, és valamit sipítozik a babanövesztő tejcsiről. Az égen nedves kamaszfiúágyak repülnek át gecitől csillogó lepedőszárnyakon, mint súlyos, sápadt ráják. Rádöbbenek, hogy ez bizony egy nedves álom, egy szexuális természetű valami, s próbálom kirángatni magam ebből a vérbő vízióból, nehogy önkéntelenül is meginduljon a magom. Persze késő. Arra térek magamhoz a nappaliban, hogy egy hatalmas vértócsában fekszem. Ott ahol eddig a hasam volt, egy vörös húskráter, egy seblyuk tátong. Látom a rángatózó hasizmok egymásba kapaszkodó húshúrjait, a beleim derengő szervkanyarulatát. Ám ami még rosszabb, a seb körül fehér gyöngy cseppek csillognak – a Jóistenke sűrű, sós tejkönnyecskéi. Alaposan teli élveztem a hassérülésem. Fannikának immár testvére született, itt növekszik a pocimban.
Mellettem az ajtó félig nyitva. És látom, szökik már Fannika. A lenyesett sörhasam, ez a nyákos-zsíros húscsomó mint vörös meztelen csiga csúszik-mászik végig a padlón vércsíkot húzva maga után. Rájövök, reggel van és az iskolába siet. Erőtlen ujjaimmal a rángatózó bőrhús-lény után kapok – mert látom, egy mobiltelefon van hozzácelluxozva az életre kelt gecis hashoz, mint csigaház, áll ki a menekülő szövetkupacból.
Azt akarom kiáltani, hogy hagyod itthon azt a kibaszott mobilt, Czibere Gabriella Fióna Csenge Giszmunda Anélia Fanni Ágota! De már a második szótagnál meghalok. Pedig nem is vagyok etióp kisfiú, mégis tudok ilyet. Az elpazarolt könnyek súlyos büntetése. A Jóistenke undorodva töröl le a hasáról egy zsebkendővel, és a túlvilág szemetesébe hajítja a lelkemet felszürcsölt papírgalacsint.