Kezdetét veszik az átalakító műtétek, a Ferencváros padjait ezentúl homoszexuális emberekből hegesztik össze.
Így mindenki megnyugodhat végre: az LMBTQ is képviselteti magát a köztereken, s ha arról van szó, egy egészséges lelkületű patrióta előszeretettel dominálja le a meleg közösség tagjait akár a seggével is. Egy átlagos ferencvárosi pad két homoszexuális ember műtéti egybeforrasztása: bőrüket sebészeti kapcsok tartják össze, hús és idegszöveteiket egymásba gabalyították, az emésztőrendszerük pedig immár közös, így egyetlen végbélnyíláson keresztül ürítenek.
A ferencvárosi padok leginkább óriási négy lábú bőrpókokra, emberiszövet-pónikra hasonlítanak, szemeik duzzadt bogártojások a vérfoltos bőrredők hajlataiban, fátyolos kíngyöngyök, s a lények fájdalmasan nyögdécselnek, ahogy a forró budapesti betonon poroszkálnak. Volt ugyan szó róla, hogy szegeket kéne verni a végtagjaikba, hogy helyhez kötöttek legyenek, de egyszerűbb így, mert legalább tudnak gondoskodni a saját tápanyag bevitelükről – többnyire a budapesti méhlegelőket rágcsálják –, és amúgy sem akarta senki krisztusi szimbólumokkal felruházni őket. A budapesti padokkal így már csak az a baj, hogy kergetni kell őket, ha rájuk akar ülni az ember.
– Állj meg, te köcsög! – rikkantanak az ultrák, miközben a szivárványos lelkű torz emberiszövet-pónik riadt ászkákként szaladnak szét, s reszketve próbálnak megbújni a kutyaürülék tároló edények mögött.
Nagy figyelmet kapnak tehát a buzik a Ferencvárosban, én pedig csak örülök neki, hogy mindenki a szexuális deviánsokra koncentrál, mert addig békében molesztálhatom a gyerekeket a parkban.
A mínusz három és a mínusz két hónapos gyerekek az eseteim – már tinédzser koromban is ultrahang felvételekre, ezekre az erotikus Rorschach-tesztekre vertem ki a CKM magazin helyett –, és ha azt hiszed, könnyű félrecsalni egy mínusz három vagy egy mínusz két hónapos gyereket a parkban, tévedsz: a helyzetet ugyanis bonyolítja, hogy ezek a kölykök bizony még ott lebegnek az anyjuk méhében. Többnyire csokival és pénzzel próbálkozom, azt rázogatom a természet lágy ölén pihenő terhes nők combjai előtt, de nem jártam még sikerrel: a magzatok valamiért nem akarnak kimászni az anyjukból. Talán ebben a korban nem érdekli még őket sem a csoki, sem a pénz, szóval ide valami más kell. És ekkor ismerkedem meg a fák között Pollyval, a pónival.
Minden gyerek imádja a pónikat – tudatosul bennem, megpróbálom tehát kockacukorral magamhoz édesgetni, hogy ezentúl vállt vállvetve csalogassuk elő a meg nem született gyerekeket, s megismertessük őket a Kámaszútra ősi művészetével. De Polly leszarja a cukrot – talán azért, mert nem is igazi póni, csupán két műtétileg egymáshoz kapcsozott homoszexuális, egy szakállas egyetemista férfi és egy középkorú, kissé molett leszbikus nő. Végül a szexshopban vett dildókat és análgyöngyöket szétszórva a parkban sikerül a bokrok mögé édesgetnem a lényt, ott pedig lágyan simogatom a sörényét képező meleg egyetemista férfi szakállát, aki szenvedéssel kibélelt szemgolyójával bámul rám a műfaszokat ropogtatva, és azt sugdosom a fülébe, hogy mától mi leszünk minden magzat Rómeója, és belelovagolunk a naplementébe a magzatszökevény Júliákkal. Polly nem felel – csak a legyek dongják a sebészeti kapcsok körül nedvedző elfertőződött sebeket, s talán arra gondol, hogy egyetlen egyesített organizmusként maga immár a teljesség, és vágytalanul, haragtalanul legelészi a kozmikus abrakot a táguló világ cellazacskós tudástokjából, s a közbeszéd fingszagú szele képtelen elfújni kristálygallyacskákból épült szentélyét, vagy az is lehet, hogy a padátalakító műtét során megsérülhetett az agya, és kurvára nem gondol semmire, de annyi baj legyen, a pónikat nem azért szeretik a gyerekek mert okosak.
Ideje nagyban játszani: hagyom hát a ferencvárosi parkot, irány a közeli terhesgondozó! A kis vibráló fenéktágítókat magként szórva a betonon magam után csalom Pollyt, és már ott feszítünk és szexizünk a klinika bejárati ajtaja előtt. Érkezik az első kismama: a szexi magzatmágnes póni pedig működik! De sajnos túl jól. Ahogy megpillant minket a gömbölyödő hasú nő, a pocakja elkezd vibrálni, mintha legalábbis lenyelt volna párat abból a góliát elemes vibrátorból, amit szétszórtam a ferencvárosi parkban, és amit azóta biztosan zöld-fehérre festettek már az ultrák – majd a bőrszövet a hasán éles reccsenéssel felszakad, a méhében lebegő baba pedig véres töltényként kilő a sebből, és meteorként a homoszexuális emberekből összevarrt póni oldalába csapódik.
– Azt a kurva… – motyogom, figyelve a betonon kiterült kráter hasú vérző kismamát, és a nyöszörgő babamágnes-póni oldalához tapadt emberkezdeményt, meg a nyákosan rezgő köldökzsinórt, ami a kettőt valamiféle bizarr telefonzsinórként még összeköti. Ám ekkor érkezik egy újabb kismama: széles mosollyal lép ki a klinika ajtaján, de hamar lefagy az arcáról, amikor az ő hasa is vibrálni kezd, majd placcs, mint szirmait bontó lótuszvirág felszakad, az embriótöltet pedig már száguld is, süvít át a levegőn, hogy aztán Polly oldalába csapódjon, és ott döglődő légyként vergődjön a sebészeti kapcsokkal borított homoszexuális bőrön.
A jelenet cseppet sem szexi, de biztos ami biztos kiverem rá, majd elsomfordálok a helyszínről. A kormánynak tehát igaza volt, az LMBTQ lobbi tényleg a gyerekeinkre pályázik. Ami már csak azért is szomorú, mert annál kevesebb marad belőlük az olyan tisztességes, jó szándékú pedofiloknak, mint én.