Nem mondom, hogy nárcisztikus pöcs vagyok, de rendelek a netről egy péniszmásoló szettet, hogy a farkamról készült replikával seggbe tudjam magam baszni.
A szexshopból jött kütyüvel orvosilag tökéletes gélöntvényt készíthet az ember a lőcséről – ám mivel én tetőtől talpig egy igen nagy fasz vagyok, azt veszem észre, hogy egy az egyben klónoztam magam a Clone A Willy-vel.
Ez tetszik nekem. A többi embert sosem kedveltem túlzottan. Másképp gondolkodnak a világról, és más véleményen vannak, mint én. De önmagammal maximálisan ki vagyok békülve, hisz többnyire egyeznek a meglátásaim velem. Hála a pöcsmásolónak, nekem is lehet immár közösségem. Készítek hát magamról jó néhány másolatot, s hamarosan megtelik velem a lakás. Ám ekkor ránk törik az ajtót a zsaruk, mivel megszegjük a gyülekezési törvényt, amely kimondja, hogy 10 négyzetméteren maximum 5 buzi tartózkodhat.
Némiképp szigorodhattak is a szabályok, mert ahelyett, hogy bírságot osztogatnának, lövöldözni kezdenek – dobhártyaszaggató robbanások, vér fröcsög a plafonig, saját magam agyveleje fröccsen az arcomba, ahogy sorra szétrobban a replikáim koponyája. A fakabátok meg csak özönlenek, sejthetően nincs épp fenyegetőbb bűncselekmény az országban. Ám miután már ők is túl sokan vannak, rá kell döbbenniük, hogy ezzel ők is megszegték a gyülekezési törvényt, miszerint 10 négyzetméteren maximum 5 buzi tartózkodhat. A szájukba kapják hát a fegyver csövét, és sorra sütik el a pisztolyt – leszakadt fejtetők, vérgőz, füst és a megzabolázhatatlan halál. Mindez a péniszmásoló és a gyülekezési törvény miatt.
A lakásom mészárszékké alakul, egyedül én élem túl. Körülöttem kupacokban hevernek a kilyuggatott hullák, a csordogáló vér a szőnyeget áztatja. Menekülnék, mielőtt újabb zsaruk érkeznének, mert hát ki tudja, a gyülekezési törvény folyton szigorodik, lehet, immár hullákkal is tilos tömörülni, vagy már az 1 buzi 10 négyzetméteren is törvényszegés. Ám rá kell jönnöm, ha akarnának se tudnának már bejutni hozzám, hisz áthatolhatatlan torlaszként mindenütt holttestek hevernek a szűk térben. A rossz hír viszont, hogy jómagam sem tudom elhagyni többé a lakásom. Egyáltalán hol rejtőzhet az ajtó? Valahol a nagy kupac halott zsaru és kilyuggatott én mögött, a vérző húskazal rejtekében. Rájövök, nincs ezzel baj: megtaláltam végre a közösségem, mert a hullákkal is remekül egyetértek mindenben.
*
Telnek a napok. Fel s alá csoszogok a hullalabirintusban, mint egy félőrült Minotaurusz, gázolva a ragadós agyvelőben, s mivel a hűtőt se lelem, kénytelen vagyok húsfalatkákat kinyesni a halott zsarukból és a megannyi magamból, hogy táplálékhoz jussak. Nem akarok menőzni, de én egyébként finomabb vagyok, mint a döglött fakabátok. Éjszakánként, miközben a saját szöveteimet rágom, hátamat a dögbarikádnak vetve, mintha halk sóhajokkal telne meg az éj, ahogy kénes gázok szakadnak ki a testek posványos járataiból – fingorásznak körülöttem a holtak, ez a megannyi dögsejt, ami immár az én boldog kis tokom, dög safe space-em, hullahazám.
Ám hamarosan rohadni kezd a közösségem, leírhatatlan bűz telepszik a tetemrakodópartra, áporodott, savas buké. S jönnek a legyek is, hogy gyöngytojásaikat a romló húsba dolgozzák. A saját hullámhoz lépek, és egy késsel kimetszem a bal vádlimat. Az immár nyákos, ragadós, vértelen hús olyan, akár a pincében felejtett mosogatórongy, amit benőtt a penész, akár az elhanyagolt alapjog. A saját férges cafatomat rágom, fehér nyüvek ragadnak a fogam közé, s ekkor döntöm el: nem maradhatok. De hogyan szökhetnék el magam elől? Másnap megvilágosodom: hát valahonnan azok a kurva legyek is csak érkeznek. S ahogy kutatok, az egyik foszló tetemkupac mögött rálelek a nyitott ablakra. Ez persze önmagában nem győzelem, hisz a hatodik emeleten lakom. De kinézve rajta, alig pár méterre előttem ott dereng már a szabadság, a szemközti párkány. Tudom, valahogy hidat kell építenem a saját hulláimból.
Persze, ki is dobálhatnám őket az ablakon, hogy az ajtóhoz férjek, de azzal valószínűleg halálra zúznék néhány óvatlan járókelőt, nem mellesleg pedig van egy óvoda is a sarkon. S mint tudod, a gyülekezési törvényt pont azért ötlötték ki, mert a kormánypárti tudósok rájöttek, a gyerekek képesek rögtön azzá változni, amit megpillantanak. Ezért tiltották be a buzifelvonulást, nehogy meglássák a résztvevőket, és homokossá változzanak. Gondolj bele, ha ártatlan kis gyerekszemükkel megpillantanák az utcára kigórt hullákat, rögtön halottá változnának ők is. Nem venném a lelkemre a Meskete Óvodacsoport™ kiirtását.
Jó, persze kötelet is fonhatnék a hullák beleiből, és szépen leereszkedhetnék rajta, de attól tartok, a szobatársaim túl régóta bomladoznak, mállik bennük a szövet. S nem mellesleg, ha egy óvodás megpillantaná a hatodik emeleti ablakból kifityegő bélcső-kötelet, maga is hatodik emeleti ablakból kifityegő bélcső-kötéllé változna. Nem venném a lelkemre, ha a Meskete Óvodacsoport™ extra hosszú emberi emésztőszerv-rendszerré változna.
Marad tehát a híd, vagyis a hullapalló. Lassú és nehéz munka: a konyhában lelt bárddal aprítom a húst a saját végtagjaimról, hogy hozzáférjek a csontjaimhoz. Szerencsére a húsom már kellően foszlós. Elsősorban a combcsontokra pályázok, hosszúak, masszívak, de a sípcsont és az alkarcsont is remekül hasznosítható. Ezeket aztán szorosan egymáshoz kötözöm a szekrényből előkapart ruhákkal – pizsamákkal, zoknikkal, sálakkal, olyan szorosan, hogy az egész szerkezet valamiféle kemény csontdeszkává álljon össze.
*
Mihelyt kész, óvatosan, egyensúlyozva csúsztatom át a súlyos csontpallót a szemközti párkányig – ahogy egykor a kalózok tették, amikor átszöktek egy másik hajóra. Majd imádkozva, hogy be ne szakadjon alattam a csontokból és rongyból font, fiókokban talált pillanatragasztóval keményített hullalap, óvatosan fellépek rá. Megnyugodva konstatálom, hogy a cucc kellően masszív, elbír. Szél csap az arcomba, mikor kilépek a hídra. Vár az édes szabadság!
Ám ahogy saját maradványaimon araszolok előre, képtelen zaj, mély, lüktető dübörgés tölti be a teret – mechanikus zúgás. Hamarosan feltűnik egy rendőrségi helikopter az épület fölött. A rotorlapátok vadul kavarják a levegőt, olyan szelet támasztva, hogy alig bírok megállni a csontjaimon.
– Ön megszegte a hídfoglalási törvényt! Akadályozza a hídon átmenő forgalmat! – recsegi valaki egy hangerősítőbe. Én meg csak kapkodom a fejem.
Persze, a kurva hídfoglalási törvény… Miután a gyülekezési törvény miatt sztrájkolók hidakat kezdtek elfoglalni, már ez is tilos. De ugyan miféle forgalmat tartok én fel? Tán azt képzelik, hogy taxisok és teherautók várakoznak, hogy áthajthassanak az én kis hullákból szőtt hidamon?
Ekkor a gép közelebb ereszkedik, s a rotor támasztotta szél a hátamra lök. Az esést már nem bírja ki a híd: a csontokat összetartó rongyok elszakadnak, én pedig már zuhanok is a mélybe – majd érett szilvaként csattanok szét odalenn a kövön.
*
Persze, hogy ekkor érkezik vissza az óvodába az éves fogászati vizsgálatról a Meskete Óvodacsoport™ is. A gyerekek, amint meglátják szétpukkant, véres holttestemet az aszfalton, maguk is átváltoznak szétpukkant, véres holttestté. Az óvónő sikoltozik, ahogy végignéz a megannyi véres szövetkupacon, amiből itt-ott csontok állnak ki. Hamarosan megérkeznek a híradók kamerái: és ahogy bejárják a világot a horrorisztikus képsorok, s az óvatlan szülők gyermekei megpillantják őket a televízióban, maguk is szétcsattant holttestté változnak Indonéziától Kampalán át Tokióig. Világ ifjúi, egyesüljetek, s legyetek mind a hullám, talán hidat építhetünk a jövőbe. Ha nem lennék halott – immár kurvára sokszorosan –, akár örülhetnék is ennek, hisz megleltem végre a közösségem.