A földszinten élő Bogáta nénit teherbe ejtik a horvátországi földrengés hazánkban is érzékelhető szeizmikus lökéshullámai.
Azt mondja, váratlanul érte a dolog, ötvennyolc évesen már nem nagyon tervezett teherbe esni, ráadásul pont nem egy olyan kiszámíthatatlan alaktól, mint a horvátországi földrengés, ami jön-megy, csak ritkán bukkan fel, gyerektartást meg kurvára nem fizet. De ha már így alakult a dolog, úgy dönt, megszüli a földrengésgyereket, pedig még CSOK-os támogatás sem jár azután, ha felcsinál a magyar föld.
Jobb nem kérdezni Bogáta nénit, hogy lehet teherbe esni egy földrengéstől, mert részletes beszámolója van arról, hogy pont a vécéről kecmergett le, amikor mocorogni kezdett alatta a talaj, ő meg puff, a hideg padlóra esett picsával, amit aztán egyből kényeztetni kezdett a buja föld szeizmikus mocorgásával.
– Segítség, megbasz az anyaföld! – sikongatott, miközben a kegyelmet nem ismerő padló a nedvesedő, fekete sörtével keretezett lyukát döngölte. Bogáta néni aztán nagyon csalódott volt, amikor pár perc után véget értek a földkéregben felgyülemlett pajkos energiák felszabadulásakor keletkező lökéshullámok, de rágyújtott egy cigire, s pár hét múlva nőni kezdett a hasa. Az egész társasház a csodájára járt – érkezik hamarosan a világot megrengető messiás, ígérte Bogáta néni, és kezünket mind a kerekedő pocakjára tettük. A baba odabent nem is rugdosott, hanem egyenesen rezgett, mintha a földszinti asszonyság méhkelyhében egy 7 fokozatú, vízálló szilikon vibrátor épp balett pörgéseket gyakorolna.
Amikor kibújik a gyerek, a szülész orvos alig tudja megtartani ujjai között: a földrengésbébi úgy remeg, mint egy Parkinson-kóros, akinek egy 300 wattos elektromos kézi habverő szorult a seggébe. Később sem javul a helyzet, amikor sír és durcázik, erősebb fokozatra kapcsol, amitől még a falak is megrepednek. Más baj nincs a szeizmikus mozgás messiással, azon túl, hogy sokszor bekakál – a bélmozgása legalább olyan erőteljes, mint a kéregmozgása.
Ahogy telik az idő, Bogáta néni egyre többször bízza rám a kölyköt, amikor valami dolga akad a városban. Nem szívesen adja már oda másnak: a társasházban lakó nők vibrátorként használják a rájuk bízott csecsemőt, olyan is volt, aki a tojásokat verte fel vele.
– Maga rendes fickó, biztosan nem fogja a prosztatáját izgatni a kisfiammal! – motyogja, és a kezembe nyomja a bömbölő, rengő csecsemőt, amitől én is rázkódni kezdek, mintha csak egy villamosszékbe ültettek volna. A vibráló csecsemő nagy szemekkel bámul rám, miközben a szart is kirázza belőlem, és mikor búcsút intek Bogáta néninek, próbálom elűzni a fejemből a gondolatot, hogy el van dugulva a vécém, és a kölyökkel egy pillanat alatt kidugíthatnám. De csak nem lógathatok egy csecsemőt a vécébe? Ráadásul egy messiást? Ezen rágódom egy darabig. Ámbátor a messiások csak azért érkeznek a földre, hogy segítsenek az embereken, nem? Talán elég lenne csak a motoros csőgörényként reszkető karját beledugni a felgyűlt trutyiba…
Pár perc múlva már a bömbölő kisbabát tunkolom a pürésedő szarba: a rengő csecsemő a rotáló koponyájával aprítja maga körül a bedugult fekáliát. Csitítgatom, hogy mindjárt készen vagyunk, de elég makacs ez a kurva dugulás. Ahogy a kölyök kezdi megelégelni, hogy az arcát a szaros vízbe nyomkodják, bevágja a durcát, és olyan fokozatra kapcsol, amibe még a fürdőszobai tükör belereped. Felpörög, akár egy betontörő kalapács, darabokra töri a porcelán vécét, de nem áll meg itt: elindulunk lefele, hatalmas lyukat vág az alattunk élő család plafonjába, és zuhanni kezdünk – de a baba dolgozik tovább, beton és csődarabok repülnek szerte szét, a földszinten lyukat üt a talajba, és száguldunk tovább le, le, átütve a felszíni földkérget, kettészakítva a talajban futó csöveket és a meglepett gilisztákat, kibányászva a kőzeteket és a csontokat, a földűrben vakondok meteoritjai suhannak el, összekoccanó fogaim kitörik egymást, vér csorog az arcomon, az elsuhanó ásványrögök felsebzik bőröm, hasítunk, mint egy kilőtt puskagolyó, s befogad minket az anyaföld végtelenség, a szent agyagtömeg, már a felső köpenyt sebezzük, de hasítunk tovább, egyenest a Föld kibaszott középpontja felé, és ekkor elveszítem az eszméletemet.
Egy különös földalatti világban ébredünk a kezeim között reszkető, de azóta lenyugodott szar szagú csecsemővel: a talpam alatt emberek jajonganak. Valóságos embermező terül előttem – mintha pucér testeket kapcsoztak volna egymáshoz, feszül előttem a végtelen humanoid gyep, és sírnak, nyöszörögnek, mocorognak, mint összepréselt lépsejtek egy méhkaptárban. A távolban agyagfigurák sétálnak az embereken, földből gyúrt gólemek, életre kelt, arctalan sárszobrok. Micsoda világba érkeztünk, ahol nem az ember jár a földön, hanem a föld jár az emberen: az agyagszörnyek a kifeszített emberhálót tapossák, arcokra, hasakra, nemi szervekre lépnek súlyos sártalpukkal, és ahogy látom, épp a földet művelik. Kapával véres sebeket vájnak az ordító emberekbe, magokat tömködnek a sebjáratokba, és hagymákat, krumplit dugványoznak a vért köpködő sérülésekbe. Alighanem az istenverte pokolig sikerült lefúrnunk.
Ekkor rádöbbenek, hogy az emberi lényeket csak vetőföldnek használó agyag gólemek nem fognak feltétlenül a keblükre ölelni, ha engem meglátnak – talán azt hiszik majd, szökött balkon föld vagyok, és megpróbálnak muskátlit ültetni belém. Szerencsére megment a messiásbébi: összeszarja magát. Bekenem magam a földrengésbaba fekáliával, amitől én is úgy festek, mint egy sárszörny. A csecsemőnek nem kell efféle kezelés, miután az eldugult vécét vele takarítottam, eleve úgy fest, mint valami bélsár Jézuska a kula Betlehemből.
Elvegyülünk az iszaprémek között, egyikük sem jön rá, hogy valójában emberek vagyunk, ám hamar megunják, hogy tétlenül botladozom közöttük, és a kezembe nyomnak egy kapát. Nedves sárrögök és nyálkás gilisztacuppogásból álló nyelven parancsolgatnak, hogy kezdjek embereket kapálni. Ott állok, bal kezemben a reszkető csecsemőt a jobban egy kapát szorongatok, és bánatosan nézem az emberföldet. Egy középkorú nő bámul fel rám, az arcát már kikönyökölte a rettenet, a szemében az őrület töviskoronái kapaszkodnak, de nincs mit tenni, csak nem bukhatok le, felemelem a kapát, és a mellkasába vágom, a löttyedt mellébe, és vér spriccel a bélsárral összekent arcomba, a messiásbébi pedig érzékeli, hogy borzalmas dolgok történnek, bömbölni kezd, és vele együtt remegni, rázkódni, amitől a kezemben a satnya kis földművelő eszköz valóságos rotációs kapává változik – vérgejzírek születnek, a vibráló kapafej nem csupán sebeket ejt a talajt alkotó emberekben, de valósággal pürésíteni kezdi a szövetföldet – amikor már egy hektáron úgy néz ki a mező, mint a darált hús, az agyagemberek éljenezni kezdenek, a hátukra kapnak, tapsolnak, őrjöngenek. A munka hősének kiáltanak ki.
Azóta nagy megbecsülés övez engem és a csecsemőt ebben a világban. Kitüntet az emberművelésügyi miniszter, gyönyörű csontokból épült házat kapok, az ablakban cserépben rózsák nőnek a levágott emberi arcokból. Naponta bekenem magamat és a csecsemőt szarral, nehogy fény derüljön a kilétünkre. Mi már sose költözünk vissza a felszínre. Itt végre megbecsülnek és egyek vagyunk az anyafölddel; odafenn mi várna ránk? Amilyen szarosak vagyunk a babával, Bogáta néni úgyis azt hinné, megpróbáltam feldugni a seggembe. A föld pedig reng odafenn, megpróbálja levetni a hátáról az embereket, idelenn viszont úgy erőszakoskodhatunk vele, ahogy nekünk tetszik, legfeljebb csak sikoltozik és nyöszörög. Gyönyörű emberfarmer vagyok. Éjszakánként kimászom az udvarra, a jajgató emberekre fekszem, és beleerőltetem a farkam egy talajnőbe. Baszom az anyaföldet, sikoltozok, büszkén, hogy végre megtaláltam a talpalatnyi földet, ami fölött uralkodhatok, s egóm magvai szárba szökkennek, és bimbót, virágot bontanak, s ahogy Wass Albert írta, táplálni is fogom anyaföld nedvével, Isten örömével!