Bár az élet számtalan apró öröme képes mosolyt csalni az arcomra, szeretek utazni, élvezem a jó ételeket, az olvasást, sőt, más emberek társaságát sem feltétlenül vetem meg, végül pironkodva rá kell döbbennem, hogy a leginkább mégis csak az deríti fel a lelkem, ha egy vödör éti csigába lógathatom a faszom.
Az egész egyetlen csigával kezdődött: elképzeltem, milyen érzés lehet, ha a nyálkás állatkát a farkam tövéhez rakom, mint kis futót a start vonalhoz, az pedig szép lassan, komótosan végigcsúszik a péniszemen, mint valami húsos nyelv – mint kiderült az élmény a világ leglassabb és legjobb szopásához hasonlít. Így jutottam oda, hogy a napjaim azzal telnek, hogy letolt gatyával ülök egy csigákkal teli vödörben, habzó szájjal élvezkedem és megrugdosott kutyaként nyöszörgök, miközben merev farkam tengeralattjáró Nautilusként a csigaváladék extázis óceánban hasít előre, hogy gecivel bélelje ki a puhatestű mindenséget.
Így élünk-éldegélünk a faszlével áztatott nyákos csigásvödörrel, akit Lizabellának hívok. Ám egy nap Lizabella megelégeli, hogy kapcsolatunk kizárólag a testiségről szól, és követeli, hogy írjak hozzá egy szonettet, vagy legalább vigyem el étterembe. Elviszem hát étterembe.
Ott ülünk most egy ízlésesen megterített asztalnál a pislákoló gyertyafénynél. A mocorgó csigákkal és gecivel teli vödör köré egy merészen kivágott vörös kisestélyit csomóztam, sőt, még egy ízléses csigaházakból szőtt gyöngysor is lóg a nyakában. Igazán érzéki látvány. Finom jelzést adok neki, hogy kisurranhatnánk a mosdóba, ahol diszkréten belé tolhatnám az eres, lüktető faszom. Erre persze hisztizni kezd, hogy álljak le, csak most érkeztünk.
Nagy sokára elővánszorog a pincér, kapok tőle egy étlapot, a másikat pedig a csigás vödörbe süllyeszti. Az szépen lassan süpped bele az ondós puhatestű nyákcsomóba, pont úgy, ahogy a 18 centis merev faszomnak kéne ott a mosdóban. Lizabella hosszú perceken át vacillál, végül pedig csigát rendel.
– Escargot! Tökéletes választás! – dicséri a pincér, majd hamarosan érkezik a tál csigával, amit egyszerűen a vödörben lévő csigák közé borít. Így már annyi csiga van a vödörben, hogy szinte túlcsordulnak a peremén. Sose láttam még nőt ilyen gyorsan hízni egy vacsora után, de aztán rájövök, a végén jól fogok kijönni ebből az egészből, hiszen a csiga köztudottan vágykeltő étel.
– Jól laktál? Egyél még egy kis csigát! Meg igyunk hozzá egy kis bort! – biztatom, miközben én a fini mini dinoszaurusz falatkákat bökdösöm a villámmal.
– Talán egy kevéskét – egyezik bele. Hamarosan érkezik a pincér, újabb adag csigát borít a csigákkal teli vödörbe, majd rájuk locsol némi vörösbort. Immár olyan sok csiga van a csigákkal teli vödörben, hogy kigurulnak belőle, a székre és a földre potyognak, a pincér szedegeti őket össze.
– Hú, kicsit talán túl ettem magam – vallja be pironkodva Lizabella, de mondom, ostobaság, biztos fér még egy kicsi. Rendelek tehát még csigát, és azt is megkérdezem, nem akadna-e egy nagyobb vödör az étterem konyhájában. Akad. Átöntjük tehát a sok meszes külső vázas kis puhatestűt az új vödörbe, ami talán nem olyan szép mint az előző vödör, de legalább geci nagy – a külsőség amúgy sem számít nekem, én a belső értékei miatt szeretek egy nőt.
– Egyél még! – biztatom, mert látom, lassan annyi csiga van, hogy otthon derékig ellepnek majd, és egyszerre fogják alaposan megcsiganyállazni a makkom, a herezacskóm és a segglyukam.
– Nem kérek többet – cuppogja a nagy vödör csiga, de letorkolom: – Sose hoztalak étterembe, van mit bepótolni! – És újabb csigatálat rendelek. Egyben megkérdem a pincért, hogy nem akadna-e nagy fém szemeteskonténer az étterem mögötti sikátorban. Akad.
Az est végén erőlködve, nyögve tolom haza a meghízott Lizabellát, a kiürített szemeteskonténert, amiben csak úgy nyüzsögnek a csigák. A vörös estélyi és a gyöngysor csak úgy rá van dobva a nyikorgó szemetes tetejére. Fémesen nyöszörög a konténer, ahogy bepasszírozom a bejárati ajtómon, ott aztán rögtön ledobálom a ruháimat, és mint búvár vetem bele magam ebbe az erogén csiganyál tengerbe, hogy ismeretlen gyönyörkorallokra bukkanjak. Ott lebegek a mészház kavicsokkal és nyákos izmokkal teli tartályban, és mintha ezer és ezer nyelvecske kényeztetne, mellbimbóim megkeményednek, a heregolyóim lüktetnek. A szájam csókolják, a farkam simítják, a nedves izomkötegek puha érintése a boldogság szivacsgombája, az extázis gömbhajlata, a kicsattanó gyümölcs és anyagöröklét, szerves és lüktető óceán, amiben orgazmusigazgyöngyök csillognak szerte.
– Szeretlek, Lizabella! – nyöszörgöm, miközben a számba préselik tömör kis testüket a csigák, a torkomba furakodnak, amitől a húgycsövemből a lüktető puhatest-tekervénybe lövöm a gecim, ebbe az egyetlen nagy, nyákos belsőszervbe, szexgyönyörméhbe.
Így élünk-éldegélünk Lizabellával, ám egy idő rám un, mert úgy érzi, nincs lelki mélysége a kapcsolatunknak. Azt mondja, egy része szeret, de a nagyobb része nem. Mondom, mondja meg, melyik része szeret, azt átmerjük vödörbe, a maradék meg mehet, ahová akar. Ekkor a szemeteskonténer sírni kezd. Puhatestű váladék könnyei a padlóra potyognak. Másnap egyedül ébredek a lakásban. Egy csiganyálkával írt búcsúcetli fogad az asztalon. De elolvasni kurvára nem tudom, mert a csiganyálka áttetsző. Ki a fasz ír csiganyálkával levelet?
Telnek a hónapok. Később a Facebookon bekövetem Lizabellát. Sokat fogyott, immár egyetlen vödörnyi csiga csupán ismét. Egyfolytában utazgat: fotók az Eiffel toronnyal, tevegelés az izraeli Vörös Kanyonban, vadevezés az Amazonason. Ám pár év múlva történik valami: talán kiég, talán belefárad az élet efféle örömeibe, talán rájön, valami hiányzik az életéből. Lizabella legközelebb egy pornóoldalon jön szembe velem, ahová videókat tölt fel magáról, ahogy egy vödör csigába lógatja magát. A felvételeit így kell elképzelni: van egy nagy vödör csiga, amiben áll egy másik vödör csiga. Ez utóbbi Lizabella. Az alsó vödörben lévő csigák fele összenyomódott a felső vödör súlya miatt, sérült, nyákos puhatestűek vergődnek az élvezkedő csigavödör körül. Ezek több órás, egyetlen beállításban felvett filmfelvételek, és a kommentelők imádják, azt írják, ennél erotikusabb látványt nem tudnának elképzelni.
Én időközben lejövök a csigaszexről. Rájövök, hogy az élet többet is tartogat ennél. Ezért most apró Leopard tankokat pakolok a farkamra. A kisállatboltban vásároltam őket, ott futkároztak miniatűr lánctalpaikon egy terráriumban. Ezeket eredetileg a nyugati országok küldték Ukrajnának, hogy legyen mivel védekeznie az orosz megszállóerők ellen, de mielőtt elküldték volna, elkezdték kiszerelni belőlük a nyugati technológiát, nehogy a ruszkik kezébe kerüljön. Addig-addig szerelgették, hogy a végeredmény ezek a pár centis, harctéren semmire sem jó kis tankok lettek. És ezeket árulják most a kisállatkereskedésben.
Halkan nyögök, ahogy a hideg lánctalpak a makkomon futkosnak, némelyik eltéved, és bejárja a herezacskómat is. Az egyik tüzel: pár minis darabka robban ki a hímtagomból. A fájdalom extázissal keveredik. Ez az Leopard tank, büntess csak, és próbálok nem arról fantáziálni, milyen lenne, ha a minitankokat a csigás vödörbe tenném, hogy milyen érzés lenne a lánctalpaktól összepürésedett halott csigaszövet-maradványba áztatni a pöcsöm – helyette csak nyöszörgök és behúzódom a boldogság törékeny, magánnyal kibélelt csigaházába, amit egy nap majd úgyis eltapos a figyelmetlenül bóklászó kiránduló Jóisten.