Orosz békefenntartósat játszunk a volt feleségemmel: valahányszor megneszelem, hogy új férfi legyeskedik körülötte, átmegyek hozzá, és istenesen szétbaszom a fejét egy antik fém gyertyatartóval.
Jó, ez inkább az én játékom: de mivel a szomszéd utcában lakik, úgy gondolom, akad némi beleszólásom az életébe. Bárki is költözne be hozzá, az közvetlen fenyegetést jelentene rám nézve. Ha például túr erős aftershave-t használna az új pasija, és szerencsétlen a szél állás, simán elfújja az én házamig. Ha túl hangosan horkol az ipse, és nagy a csend éjszaka, én sem fogok tőle tudni aludni a szomszéd utcában. Capisce?
Lehet, hogy nem tetszik a volt nejemnek, hogy átjárok hozzá és folyton szétbaszom a fejét. De ha nagyon zavarná, már elköltözött volna. Igaz, valahányszor megneszelem, hogy el akarja húzni a csíkot a közelemből, átmegyek hozzá, és egy francia empire ezüst boroskancsóval haj és szempillaszőrös húspüré-csomóvá kalapálom az arcát. Hiába, teli van a lakása mindenféle antik szarral.
– Feljelentelek a zsaruknál, te vadállat! – sikolt, a fogdarabka szilánkokat köpködve, de tudom, üres fenyegetőzés ez, hisz valahányszor megneszelem, hogy felemeli a telefont, vagy csak készül tárcsázni, átjövök és orron baszom egy antik szecessziós jugendstil art nuovo konyhai asztali réz hamutál hamutartóval.
Arra gondolnál, amennyiszer szétvertem már az arcát, nem sok férfi keresi már a kegyeit, de az a helyzet, hogy a feleségem olyan mint egy belevaló konzervatív keresztény menyecske: minden veréstől szépül. Alighanem plasztikai sebésznek kellett volna mennem: valahányszor szétütöm a fejét, sikerül úgy átrendeznem az arccsontozatát, hogy egy Hollywood-i sztárra hasonlítson. Múltkor úgy törtem el az orrát, hogy egy hétig Nicole Kidman-nek nézett ki, aztán miután ismét pofán basztam, már Angelina Jolie kiköpött mása volt.
Így telnek aztán az évek: a volt nejem félőrülten, agyrázkódással, de folyton megújuló celeb arccal vánszorog a pókhálós antikvitások között a házban, mint valami kikerázott, félőrült kísértet, olykor pedig az ősi komódokból kifordul egy-egy szmokingos, régimódi udvarló, ki tudja, honnét érkeznek ezek, a bajszuk izgatottan remeg, akár a rovarok csápja, és virágot nyújtanak át az exemnek, amit én persze rögtön érzékelek, átugrom hát hozzá, hogy átrendezzem kicsit a volt nőm fejét, mert mindennek van határa, baszd meg. Ám egyszer csak azt motyogja nekem az exem: – 23 éve elváltunk, te fasz! Nem kéne új életet kezdenünk?
Belátom, igaza van. Új feleség után kéne nekem is nézni. A baj csak az, hogy kibaszott ronda vagyok, a legtöbb nő bottal sem piszkálna, nem hogy hagyná, hogy én piszkáljam a botommal. Az arcom úgy néz ki, mintha Novák Katalin egyik felduzzasztott petesejtjét kovászos uborka levében savanyítanád, egy száj- és körömfájástól szenvedő szarvasmarha fingjával szárítanád meg, majd zsírkrétával két aprócska pont szemet és egy vigyorgó szájat rajzolnál neki, ezután leöntenéd az egész szart gázolajjal, felgyújtanád, végül pedig vastag, sárga sugárban ráhugyoznál, csak hogy megkoronázd. Belegondolva csoda, hogy valaha is volt feleségem. Belegondolva csoda, hogy nem dobtak a padlócsempére és tapostak agyon rögtön a szülőszobában. De rájövök: az arcátrendező varázslat talán rajtam is működhet. Nagy levegőt veszek hát, a tükör elé állok, majd megragadok egy 19. századi antik francia aranyozott kandalló órát, és ütni kezdem vele a saját pofám. Reccsen az arccsontom, vérgejzír spriccel az orromból, a homlokom megreped, csimbókos vérfossá és pépes szövethuggyá püfölöm a képem: miután elkészülök, Palvin Barbara arca néz vissza rám a tükörből.
Mindezt egy szigorú képű rendőrnek mesélem most, akinek a közöny ágyaz meg magának a szemében. Láthatóan egy szót sem hisz a dologból, annyit lát csak, hogy férfi testem van és hozzá Palvin Barbara arcom, így levonja a következtetést: – Szerintem maga egy kibaszott transzvesztita, és mint ilyennek, az iskolában a helye, hogy tanítsa a gyerekeinket! – morog, és rádión erősítést kér. Hamarosan megérkezik két rendőrautó kíséretében a klikkes transzvesztitagyűjtő pedagógiai kamion, ez a speciálisan átalakított szelektívhulladék-szállító munkagép, és engem is összekaparnak az utcáról.
Amióta megbukott a gyermekvédelmi törvény a népszavazáson, a homoszexuálisok, transzvesztiták és transzneműek arra vannak kényszerítve, hogy az iskolában tanítsák a gyerekeket. Ezzel persze halálra is ítélik a buzikat: a pedagógus fizetésből ugyanis képtelenség megélni.
Senki se hitte volna, hogy megbukik a gyermekvédelmi törvény: a kormány heteken át izzadt rajta, hogy úgy fogalmazza meg a feltett kérdéseket, hogy még a legtoleránsabb embertársunkból is előbújjon egy szelvényes testű őrjöngő homofób a válaszadás pillanatában. És lám, mégis megbukott, a kormány pedig akkor duzzogva a sarokba ült, összefonva lapos mellkasa előtt kislánykarját a copfjait rágva és azt rikácsolta: – Ha azt akarjátok, hogy buzik tanítsák a gyerekeiteket, akkor megkapjátok, köcsögök!
Ezért feszengek most egy hulladékszállító autó tartályában egy csomó homoszexuálissal, transzvesztitával és drag queen-nel – transzneműek azok nincsenek, mert hazánkban olyan szar az egészségügy, hogy egy mandulaműtétre is fél évet kell várni, körbe is röhögnék az embert, ha nemátalakító műtétet akarna. Ülünk tehát a kukásautóban, izzadt ujjakkal szorongatjuk a pedagógus diplománkat, amit a kezünkbe nyomtak a szemétszállítók, és felkészülünk a legrosszabbra. Fingom sincs, mire fogom tanítani a gyerekeket, egy Palvin Barbara fejű férfi vagyok, aki egyedül a nőveréshez ért, de talán ennyi is elég ahhoz, hogy jó irányba terelgesse a jövő generációját.
Amikor megérkezünk a Hippói Szent Ágoston Görög-Római-Bantui Katolikus Református és Totemista Általános Iskolába, elektromos sokkolóbotokkal terelnek le minket a hulladékszállítóról, és be egyenest a suli folyosójára. Ott már mindenfelé nem bináris ciszgender tanárok botladoznak, kirúzsozott drag queenek mint nyavalyás zombik bicegnek fel és alá, úgy festenek, mint akik már hetek óta itt raboskodnak, lesoványodtak, szemükben duzzad a félelem és a tanácstalanság teleptenyészete, az egyik a suli kávéautomatájából próbál nyerni némi folyadékot, hogy szomjan ne dögöljön, de a pedagógusfizetéséből nem futja olasz cappuccinóra. A gyerekek bizonytalanul keringenek a szerencsétlen kompánia körül, próbálnak tanulni tőlük valamit, bármit, de láthatóan senki sincs azzal tisztában, miféle tudást kéne itt leosztani és miért.
– Hé, te kis seggdugó, hogy a francba lehet innét kijutni? – kérdezek meg egy kölyköt, de akkor látom csak, hogy harmadikos, azokat még nem tanították meg beszélni. Odarohanok egy idősebb, hatodikos sráchoz, hátha azzal több szerencsével járok, de az meg csak annyit tud nyekegni: – Pa… pa… Papapa… Palvinbarbi!
És közben csöpög a nyála, mert a csula visszanyelését csak hetedik osztálytól tanítják.
Hirtelen megsajnálom a sok kis szarost: hát így induljanak neki a nagybetűs életnek? Összecsapom hát a tenyerem és felkiáltok: – Tegye fel a kezét, aki szeretne nőverést tanulni Palvin Barbitól!
És bár egyik sem teszi fel a pracliját – csak a nyolcadikosok, mert azoknak már ezt is megtanították –, szó nélkül követnek egy üres tanterembe.
Így telnek aztán a hetek, a hónapok: mint minden más pedagógus, én is rágtam már a falba egy járatot, amit belülről a nyálammal átnedvesített régi füzetlapokkal béleltem ki, hogy éjszaka legyen hol meghúzni magam. Napközben homoszexuális falkába tömörülve az üres menzán rohangászó csótányokra és az udvaron kóborló macskákra vadászunk a kartestülettel, kaffogva és vonyítva vetjük rá magunkat ezekre a cicákra, a fogainkkal tépjük fel a hasukat, és reszkető kézzel tömjük a szánkba kiömlő, forró beleiket. Aztán megszólal a csengő, leseprem magamról a macska cafatokat és komótosan besétálok a tanterembe, hogy nőverésre tanítsam a tudásszomjas lurkókat.
– Pa… pa… Papapa… Palvinbarbi! – nyöszörgik a diákok, amikor meglátnak, persze csak azok, akik tudnak már beszélni. Nem bánom, hogy Palvin Barbinak néznek. Még mindig jobb, mintha Novák Katalin duzzadt, savanyított, fingszárított, felgyújtott, lepisált petesejtje lenne az arcom, ahhoz kevés kötődése lenne az ifjúságnak.
Szerencsére a régi szertárak ócska szekrényei megannyi antik iskolafelszerelést rejtettek, így van mivel demonstrálnom a nőverést. A transzvesztiták pedig ezer örömmel vetik alá magukat az arcátalakító műtétnek, tudván, hogy szépséges celebként fognak a kezeim közül távozni. Miközben régi méterrudakkal és ampermérőkkel püfölöm taknyos-véres csipkehús meteorittá a buzik fejét arra gondolok: a végén csak büszke lesz a kormány. Beküldtek egy csomó libsi ciszgender marhát az iskolába, és lám, végül az egyik csak megtanította a kölyköket a konzervatív értékekre.