(korábbi kispróza – megjelent a NERekció című kötetben)
Szeretnék én is elmenni a március 15-ei békemenetre és az állami ünnepségre, de a kitűzött kokárdám leszarja a vadiúj fehér ingem. Korábban sosem volt ilyen problémám – már gyerekkoromban megtanították nekem, hogy úgy kell átszúrni biztosító tűvel, hogy jobbról-balról összeöltse a szalagcsillag kloákáját. De amióta a PETA tüntetni kezdett a kokárda kínzás ellen, tilos tűt használni.
Celluxal próbáltam rögzíteni az előbb, de a nemzeti szalagcsillag már ettől is összefosta magát. Vagyis hát engem.
Idén egyébként nem a kisállat boltból, hanem egyenest a város széli kokárda farmról szereztem be a szalagrózsámat – külön kértem, hogy a legkevésbé virgonc példányt adják; úgy voltam vele, a bambáknak talán lassabb az anyagcseréjük. De aztán az arcomba röhögött a gondozó, és rámutatott a sárban heverő nemzeti rózsákra, mondván, válasszam ki, ha tudom, melyik a leglustább.
Mint kiderült, a kokárdák jórészt egésznap az iszapban ücsörögnek, olyanok, mint a tengeri csillagok, és bár egyik sem pattog, szarni azért mindegyik tud. Sok érdekességet mesélt róluk a gondozó, hogy a tengeri csillaggal ellentétben ezek nem puhatestűek, hanem két, vagy még inkább három éltűek: nem csak a vízben és a szárazföldön, de a magyar hazafiak ingoványos szívén is vígan elvannak. A kiválasztott kokárda már a parkolóban lefosott, sejthettem volna, nem úszom meg szar nélkül a nemzeti ünnepet sem.
Eljátszom most a gondolattal, hogy mégis feltűzöm biztosító tűvel, de aztán a negyven ezer forintos bírság rémképe elriaszt. Felmegyek inkább a netre, hátha lelek valami tippet, hogyan tudnám beragasztani a kokárda segglyukát anélkül, hogy a PETA meghurcolna. Miközben egyik weblapról a másikra ugrom, a keresőszavak alapján megtalál egy célzott hirdetés. Fogalmam sincs, miért ajánlgat nekem szexshop oldalt a Google, de aztán kiderül, hogy egy vibrációs kokárda reklámról van szó. Száz százalékban szintetikus, nincs tehát kloákája és két órán belül kihozzák.
Megrendelem a vibrációs kokárdát, ami háromféle rezgésfokozattal rendelkezik: a kitűzött szilikon-kokárda a mellbimbót ingerli a ruhán keresztül, valahányszor felcsendül a himnusz vagy a szózat. Bayer Zsolt felszólalása közben pedig azonnali tejcsatorna orgazmust képes okozni.
Másfél óra múlva egy unott képű futár hozza ki diszkrét csomagolásban a pajzán kokárdát, én pedig feltűzöm a szívemre, és már megyek is le az utcára. Nem is értem, miért nem jutott korábban eszembe a műkokárda , ha már az igazival ennyi a baj – tény, hogy nem túl elterjedt a dolog, a magyarok valamiféle romantikát látnak a szívükön hordott természetes kloákákban. Talán azt képzelik, hogy ettől a szívük változik olyan testnyílássá, ami egyszerre képes ürítkezni és új életet adni.
Már a téren állok, amikor felcsendül a szózat. Lágyan búgni és rezegni kezd a mellkasomra tűzött szex-kokárda. Körülöttem mindenhol összeszart ingű ünneplők állnak. Az ő kokárdáik halk bugyborékolások közepette folyatják végterméküket a mellkasukra. Jót nevetek rajtuk, majd átadom magam a kellemes, izgató érzésnek. A mellbimbóm keményre dagad a ruha alatt, ahogy a nemzeti szalagrózsa lágyan masszírozni kezdni. Közelebb evickélek az egyik hangfalhoz, mire a kokárda még erősebb vibrálásba kezd – szinte ruhán át is érzem, hogy felforrósodik. Ám ekkor véget ér a szózat. Azaz dehogy ér véget: az itteni véget ér, de hallom, máshonnan ide szűrődnek egy máshol játszott szózat hangfoszlányai. El is felejtettem, hogy több március 15-ei ünnepség zajlik egyszerre a városban, hiszen a különböző politikai pártok mind-mind külön megemlékezést rendeztek, mivel hogy nem hajlandók egymás társaságában mutatkozni. A kokárdám tehát most egy távoli szózat hangjaira vibrál – én persze nem bánom, hisz egyre közelebb kerülök az áhított mellbimbó orgazmushoz. Ám ekkor egy harmadik ünnepségről idesodorja a himnusz hangjait a márciusi szél, mire a kokárdám még intenzívebb rezgésbe kezd. A kéj vakui valósággal elvakítanak – a mellbimbó tömlőmben érzéki tűzijátékok robbannak, és hangosan sóhajtozni kezdek, miközben a mellettem álló emberek a szart próbálják letörölni zsebkendőkkel az ingükről. A szex kokárda ekkor már forrón izzik – szinte már süti a ruhán át a bőröm, de valahogy még ez is jól esik. Ám ekkor egy negyedik megemlékezésről is ideszűrődnek a szózat hangjai. Merev péniszként lüktet a mellbimbóm a felhevült szalagrózsa alatt, és ekkor aztán bekövetkezik a baj: Bayer Zsolt kiáll, és elénekli nekünk a himnuszt. Ezt már se a mellbimbóm, se a nemzeti cicivibrátor nem bírja. Fekete füst száll fel a szilikon-kloákából, majd felrobban, pont azelőtt, hogy a mellbimbóm is szétdurranna a kéjtől. Szikrák és vércseppek repülnek szerteszét. A tömeg felsikolt, amikor látja, hogy a felrobbant vibrációs kokárda óriási lyukat szakított a mellkasomba, és a seben át rálátni lüktető szívemre, ami úgy fordul ki az ásító vörös húsjáratból, mintha kloákából pottyanna ki a nedves szar.
– Hát ennek a fickónak a kokárdája meg mi a gecit evett, hogy ezt fosta ki? – teszi fel a kérdést Bayer Zsolt, a cipőtalpamra hullt véres, égett szívcsomóra mutatva.
Nincsenek már szavaim, hogy válaszoljak neki, vagy bárkinek: ha lennének, elmondanám, hogy rossz dolog a széthúzás – ha legalább március 15-én együtt tudtunk volna ünnepelni, nem robbantotta volna ki a szívemet a testemből egy szexshopból rendelt kokárda-vibrátor. Bizony, sok okosat mondhatnék, de így hogy rájuk nézek, az ünneplő magyarokra, a bepiszkolt ingeikre, és a tátogó kloákáikra, úgy vagyok vele: á, le vannak ezek szarva.