Elvégzek egy OKJ-s tanfolyamot, hogyan kell nem létező rákos gyerekeknek pénzt tarhálni az utcán.
A támogatott képzés során megtanuljuk, miként lehet letölteni az internetről lehetőleg nem vízjeles fotót egy lélegeztetőgépen fekvő hat-hét éves gyerekről és hogyan kell az utcai járókelőknek előadni, hogy a gyógyulására gyűjtünk. Az igazán profik pszichológiai profilt is felállítanak az elképzelt haldokló gyerekről: a kis Ágota például imádja a kutyusokat, és Csöpi kutya minden este utána vonyít, mióta kórházban fekszik. (Aki rafinált, Csöpi kutyáról is tölt fotót a netről.) Dömötörke pedig bár sosem szeretett templomba járni, amióta leukémiás minden reggel és este a jó istenkéhez imádkozik, hogy vegye ki a rákot a véréből.
Korábban a kormánymédiánál dolgoztam, de úgy gondoltam, ideje váltani egy lelkileg kevésbé megterhelő melóra: így miután megkapom az OKJ-s bizonyítványt, széles vigyorral a képemen, egy kinyomtatott rákos gyerek képét lobogtatva rohanom le a gyanútlan járókelőket: valósággal az arcukba tolom a haldokló kiskorú internetről lelopott fotóját, elmesélem nekik, hogy ha nem adnak pénzt, a kis Jánoska nem fogja megkóstolni a nyolcadik születésnapjára sütött dobostortát, ellenben a férgek jól laknak majd a zsenge húsából. Szóval profin tolom; ám minden hiába: süket fülekre találok, senki sem ad pénzt a nem létező kisfiú gyógyulására. És ekkor rádöbbenek, mi lehet a baj: hisz az utca telis-tele van rákos kölykök fotóját mutogató pénzlejmolókkal – alig lépsz kettőt, máris a képedbe tolnak egy hideg orvosi műszerek jászolában fekvő haldokló kisdedet. Belátom, ennyi versenytárs mellett nehéz lesz érvényesülni.
Este elalvás előtt aztán megvilágosodom: marketingtanácsokat böngészek a neten, hisz voltaképp ez az egész marketing. Amikor a járókelők megpillantják a haldokló gyereket, akin segíthetnének, lelkiismeretfurdalásuk lesz, én pedig erre árulok gyógyszert. De a versenytársaim is ugyanezt teszik, hogy tudnék akkor kitűnni?
"Merj nagyot álmodni, merj radikális lenni", "kelts minél nagyobb figyelmet", "különböztesd meg magad élesen a versenytársaktól" – efféle megoldásokat osztogatnak a marketing szakemberek, én pedig gondolok egy merészet, és letöltök a netről egy egészséges, a kertben futkorászó kisfiúról készült fotót, akit rögtön el is nevezek magamban Béninek. Reggel aztán döbbenten mered rám az egyik járókelő, amikor előadom, hogy arra gyűjtök pénzt, hogy rákossá tegyek egy egészséges lurkót.
– Miért adnék pénzt arra, hogy rákos legyen a kisfiú? – habogja egy középkorú férfi felháborodva. Én pedig megköszörülöm a torkom, és előadom az előre megírt kis monológom.
– Gondolja csak végig, mennyi igazságtalanság érte önt az élete során, akár mondjuk csak az utóbbi pár évben. Hogy mennyi szart zúdított a nyakába az élet, a munkahely, az otthon, a politika, és persze maga a jó Isten. Hol háború van, hol koronavírus van, van hogy nincs cukor, van hogy nincs fűtés. És ön csak nyel és nyel, és hagyta hogy igazságtalan legyen magával az élet, miközben próbált mindenkivel jót tenni! És mi haszna volt? Csak az, hogy előbb-utóbb elhasználódnak az idegei, a rák kezd nőni a maga testében is. Nem lenne jó egy kicsit visszavágni a kurva életnek? No nem valaki közvetlen ismerősét bántani, hanem belerúgni egy ismeretlenbe, elvenni kicsit valakinek a boldogságából, mert a rohadt égbe már, nézze meg a kis szaros Bénit, milyen kibaszott jól érzi magát abban a kertben, semmire semmi gondja, nem úgy mint magának. Meg kéne leckéztetni, rá kéne döbbenteni, hogy elbaszott egy hely ez. Ha ad némi pénzt, egész nap rákot okozó mikrós popcornnal tömöm, kátrányos cigifüstöt fújok rá, a napra állítom UV krém nélkül, elkapirgálom az anyajegyeit, vagy radioaktív gázokkal fújom teli a gyerekszobáját. Egy szó mint száz, garantálom, hogy egy év múlva Bénike rákos lesz! Most aztán odacsaphat ennek a kibaszott kurva életnek, sőt, akár magának, a jó Istennek!
A fickó izzadni kezd, majd a kezembe csúsztat ötszáz forintot és elszelel. És így telik aztán nap: csak úgy dől a lóvé, mintha az egész város összefogott volna Bénike ellen. Telnek a hetek, és igazából már arra is futná, hogy CT gépet vegyek, amiben egésznap rákosra sütögethetném a nem létező lurkót.
– Nagy szerencséd, hogy nem élsz, kölyök – suttogom a fotón vigyorgó kisfiúnak. – Különben hamar megdöglenél.
– Szörnyeteg vagy! – vetik a szememre a versenytársak, rákos gyerekfotóikat gyürkészve izzadt ujjaik között. – Mi legalább egy képzeletbeli gyerek gyógyulására gyűjtünk, te meg a halálára!
Leszarom, mit mondanak az irigyeim. Telnek az évek, és ki se látok a lóvéból. Egy piros Lamborghinivel robogok az utakon, néha megállok, letekerem az ablakon és Béni fotóját lobogtatva azt ordítom: Ki akarja rákossá tenni ezt a kurva kölyköt? A járókelők pedig dobálni kezdik a luxusautómba a gyűrött papírpénz galacsinokat. A budai hegyekben van villám, luxusprostik szopják a faszom, méghozzá ingyen, mert miközben a makkomat lefetyelik a kikent képükbe tolom Béni fényképét: azt mondom nekik, minél jobban nyelik a gecim, annál rákosabb lesz ez a kisfiú, a torokizmaik pedig izgatottan kicsapolják a férfitejet belőlem. Álmomban piros szárnyú kis angyalka vagyok, egy tündöklő vérráktündér, aki az ovik fölé röppen, és fonott kosárkából szórja a tátott szájú lurkókra a varázslatos leukémiaport, a szenvedő emberek bosszúcsillámos rohasztó pollenjét. Millió és millió ember tüdővérköpéses haragja és takonygyűrűkkel eljegyzett bosszúörlődése vagyok, Isten magára hagyott gyermekeinek a csigaházba száradt sikolya, a saját gyermekeiket dühükben felzabáló szörnyszülöttek gégegödörbe temetett harci üvöltése – a rejtett vágy, hogy ha nekem szar, másnak is szar legyen csodálatos arkangyala.
Egy nap épp a jakuzzimban csücsülök és unottan bámulom a lehalkított 498 centis tévém gigaképernyőjét, amikor a saját arcképemet pillantom meg a híradóban. Sőt, egy csomó fotót magamról. A régi, képzelt rákos gyerekeknek pénzt gyűjtő versenytársaimat látom, amint egy riporter körül az én Forbes magazinból kiollózott fotómat lóbálják az utcán. Gyorsan hangot adok a tévére. Kiderül, hogy ezek a faszkalapok arra gyűjtenek ott a téren, hogy én rákos legyek.
– Megölte Ödönt! – harsogják, én meg egy szót se értek. Ki az az Ödön? Ám hamarosan kiderül ez is a híradóból: Ödön valójában Béni. Gyerekkorában fotómodell volt, számtalan kép készült róla, többek között olyan is, amikor a kertben rohangált. Ezt töltöttem én le és nyomtattam ki. Béni, azaz Ödön azóta felnőtt már, huszonéves fiatalember, vagyis csak volt: ugyanis a rák egy igen agresszív fajtája támadta meg pár hónapja.
– Ez a férfi ölte meg Ödönt! – harsogja a kamerába a portrémat rázva egy férfi az utcán, majd elmondja, csak úgy özönlenek az adományok rá, hogy én rákos legyek. Mar a lelkiismeretfurdalás. Tényleg én okoztam volna Béni halálát? Hirtelen elfog a vágy, hogy kimenjek a térre, és adjak egy zsák pénzt az adománygyűjtőknek, mert tényleg nem érdemlem meg az életet. Aztán rájövök: persze, miért ne, de ugyan mi a fenéért ők gazdagodjanak meg ebből? Másnap már magam járom az utcákat a tűzpiros Lamborghinimmel, és gyűjtöm a pénzt a saját leukémiámra. Az emberek pedig mélyen a zsebükbe nyúlnak, áldja meg őket érte a jó kurva Isten!