Egy uniós vadászati korlátozás miatt két napja barnamedvéket hugyozok: nem elég, hogy a túlszaporodásuk miatt egyre több a medvetámadás Székelyföldön, de már a vizeletemben is ott lebegnek.
Mint aprócska, szőrös vérrögök, mint mohával benőtt pici kis vesekövek – amerre csak járok, vizeletbe fulladt mini medvéket hagyok a vécékagylókban, keringőznek, mint tea alján a levél darabkák, a megannyi sárga pisában lebegő liliputi vadállat látványra pont olyan, mint az „Egy a Természettel” Vadászati és Természeti Világkiállítás, amit nemrégiben nyitottak meg Budapesten. Nem is csoda, hogy hamar feltűnik Semjén Zsolt a vécémben: terepszínű ruhában guggol a vécékagyló mellett, és körömcsipesszel szedegeti a kagyló peremére akasztott vécé illatosítón fennakadt medvehullákat – állítólag a vadászkiállításra viszi.
– A természeti rend – mondja – a teremtés rendjéből következik, ez alapján kell minden teremtménynek megadni az őt megillető méltóságot. – Majd hozzáteszi, hogy a pici döglött medvékből koktéldíszek készülnek majd a vadászkiállítás látogatói számára, egyben felajánlja, hogy kiszopkodja a faszomból a húgycsövemben maradt vadállatokat. Arcon fújom a légfrissítővel, így kergetem ki a lakásból.
Később a városban sétálva rám jön a medvepisálási inger. Betérek hát egy nyilvános budiba, ahol a vécésnéni azt mondja, ez az én szerencsenapom, az egyik piszoárban ugyanis dzsinn lakik, hogy melyikbe, azt nem tudja, de ez a szellem teljesíti három kívánságomat, nincs más dolgom, csak végigdörzsölgetni a vizeldéket, hogy előcsalogassam. Nem akarja persze, hogy pisás legyen a kezem, ad tehát egy rongyot, és némi Domestost is: a fertőtlenítő kémiai összetevője állítólag serkenti a transzcendentális lények materializálódását.
Ejha, ez tényleg a szerencsenapom, látom be, nincs más dolgom, mint végigtörölgetni a húgyköves piszoárokat, előcsalnom az egyikből a pisadzsinnt, és megkérnek, hogy oldja fel az uniós vadászati korlátozást, ami miatt úgy elszaporodtak a medvék a húgycsatornámban. Fényesre sikálom az összes piszoárt, de egyikből sem vergődik elő a dzsinn. A vécésnéni meg csak röhög, azt mondja: nem fiatal már, kissé rozsdás már az agya, lehet nem is a piszoárban, hanem a vécéskagylóban lakik. Végigpucolom hát azokat is Domestossal. De azokból se jön ki a szellem. A biztonság kedvéért végigtürückölöm a tükröket és a csapokat is, már ragyog az egész kibaszott helyiség, de dzsinn az sehol.
Hát fiam, nálad a vakondtúrás is okosabb! – mondja a vécésnéni, és nem tudja abbahagyni a röhögést: öreg teste egyre csak rázkódik, már folyik a könnye, a saját nyálától fuldokol. Én nem értem, mi olyan vicces. Telnek a percek, továbbra sem tud leállni, az erek már kidagadnak a nyakán, majd hirtelen a szívéhez kap, rángatózni kezd és hab csordogál a száján. Szívroham! Nem tétlenkedek soká, a székről lecsúszó testhez ugrok, és minden ismeretemet felidézve a szívmasszázsról dörzsölni kezdem a mellkasát. Ahogy így dörzsölgetem, az asszony tátott szájából sárga füst áramlik elő, és hamarosan materializálódni kezd a sárga, húgyköves lény! A dzsinn! Hát végig a vécésnéniben bujkált! Miközben kikászálódik a haldokló nőből, én nem szarozom, már mondanám is a kívánságom, de a sárga, szakállas lebegő férfi csendre int. Mielőtt kívánhatnék, el kell fogadnom az adatkezelési szabályzatát, aztán végignéznem egy félperces hirdetést. Végül csak kinyögöm: – Azt kívánom, hogy ismét lehessen vadászni barnamedvékre! – mondom.
És durr, kicsapódik a nyilvános vizelde ajtaja, és berobban a térbe Semjén Zsolt egy puskával – szemei vérben forognak, úgy szimatol, akár egy kutya.
– Juhé! Medveszezon van, buzikám! – és a falhoz szorít, a puskacsövét pedig a pöcsömhöz. – Érzem a kis macikat! A koktélmedvéket! De jól fognak a fogpiszkálón mutatni! Pszt! Ne sírj! Ennek így kell lennie! A vadászat szent! Ha a világ bármely pontján felhagynak vele, a tapasztalatok szerint az állatvilág pusztulni kezd! Ölnünk kell az életért, Isten is így akarja!
Ahogy a szemébe nézek, látom, teljesen őrült – a téboly szelvénycsövecskéi kiszopkodták már belőlük a fényt, már csak a káosz tenyészete, a pusztulás véres tüll tasakja keringőzik a kihunyt tűz körül.
– Koktélmacicskák! – mondja, és meghúzza a ravaszt. Villanás. Fájdalom. A borzalom vakuja.
Amikor magamhoz térek, vértócsában fekszem, és üvöltök. A lábam között vörös seb. Semjén Zsolt pedig sehol: összecsipegette a kirobbantott döglött macikat, és messzire szaladt velük. Utolsó erőmmel a még mindig ott lebegő pisidzsinnre nézek és azt mondom: – Add vissza… Add vissza a farkam!
– Kívánságod máris teljesül! – ígéri a dzsinn, és odalebeg a nemrég takarított, de ismét mocskos vizelde sarkába, felveszi a földről a puskalövéskor leszakadt pöcsömet a sarokból – olyan, mint valami döglött csiga –, és a kezembe teszi.
– Tessék – mondja.
Ám mielőtt a harmadik kívánságommal elküldhetném a pokolba, az örök vadászmezőkre távozom.