A vakcinaszatír lepisszeg az utcán, és azt mondja, fecskendez belém némi Pfizert, ha leszopom a gatyájában meredező fecskendőt. Ám miután a sikátorban lehúzza a sliccét, meglátom a feliratot a golyóin: made in China.
– Megyünk a fogyasztóvédelemhez, te fosfűszer! Gőzöm sem volt, hogy ez kínai kutyulmány lesz! – A csalódottságom akkora, hogy inkább csak húzogatom neki.
– 对不起，老兄 – nyög a sárga bőrű pacák, és elélvez. Ám ami kibuggyan a makkjából, azt egyetlen biotechnológiai cég sem vállalná fel szívesen, és egyetlen Virológia Nemzeti Laboratórium sem hagyná jóvá. Biztos, ami biztos azért lenyelem, hátha véd a dögvész ellen. Persze, sejthettem volna, hogy kínai a cucc, azok dolgoztatnak gyerekekkel. Ráadásul ez olyanokkal gyártatja a vakcinát, akik még meg sem születtek – ondósejtek pakolják össze neki a heregolyójában. De legalább ajándék szerencsesüti jár hozzá. A férfi ondóvezetéke nehezen öklendezi fel a fasztaknyos száraz süteményt – a húgycsőnyílása kitágul, akár egy tengeri szivacs, és a képembe köpi a nyálkás kekszet.
– Kösz – mondom, majd kettétöröm. A kis fecni benne azt üzeni: "Légy elégedett azzal, amid van."
Erről eszembe jut, hogy délután be akartam ugrani a kínaiba új cipőért. Megkérdezem a fickót, azt is össze tudják-e rakni a golyóiban a meg nem született gyerekmunkások. Biccent, majd kínai nyelven ordibálni kezd a saját tökével.
Jelez, hogy kész, nekem már csak ki kell szopnom. Nekiállok tehát kiszívogatni a farkából a 41-es surranókat. A kínai paliról nehéz eldönteni, hogy fájdalmában vagy gyönyörében visong-e úgy, mint egy vajúdás közben csalánkaktusszal meghajigált kecske. Nyúlik a makkszövet, a farka óriásira dagad, akár egy vérrel telt pióca, ahogy felküzdi a lábbelit. Amikor sikerül kiszívnom belőle a csukát, rádöbbenek, hogy a kínai pacákkal szert tettem egy terülj, terülj asztalkámra, azzal a különbséggel, hogy ezt minden alkalommal le kell szopni. És még a cipőhöz járó szerencsesütit sem felejti el: ez már viszonylag könnyen kicsusszan a cipőkhöz képest. A sütibe zárt cetli azt üzeni: "Ha azt akarod, hogy gyerekeidnek nyugodt életük legyen, hagyd őket egy kicsit éhezni és fázni."
Erről eszembe jut Kásler Miklós, az emberi erőforrások minisztere, akinek most a vakcinaleosztást kéne koordinálnia, de ehelyett szittya Indiana Jonesként régi magyar történelmi figurák csontjait kergeti. A legutóbbi hírek szerint hatalmas energiákat fektet bele, hogy megtalálja Mátyás király csontjait. Remek ötletem támad: ezek a meg nem született gyerekek bármit elő tudnak állítani, s ha kiszopkodnám Hunyadi Mátyás maradványait a kínai pali faszából, alighanem, híres és gazdag lennék – Kásler milliókat, sőt, milliárdokat fizetne nekem az államkasszából! Hát mire jusson a Nemzeti Kulturális Alapból, ha nem egy ilyen makkszipákolásra!
Kézzel-lábbal magyarázom a tervem a palinak, az meg bólint. Felmegyünk a lakásomra, és megpróbáljuk kioktatni a magyar történelemből a heregolyóit, Mátyás királyt összerakni azért mégiscsak bonyolultabb, mint egy ragasztott cipőt. Lantzenét hallgatunk, a padlásról lehozott általános iskolai történelemkönyv lapjaival masszírozom a zacsiját, kalciumos rágótablettákat etetek a fickóval, hogy legyen miből összerakni a királyi csontokat. Pár óra múlva meglepik a kínai szatírt a nemzeti szülési fájdalmak. Átizzadja a lepedőt, egész testében reszket, kamillateával borogatom a pöcsét. Az arca repedt tojás, fájdalmas ráncmozaik, a gyötrelem hullámverése el-vissza dobálja tudatát, ezt a léket kapott kis vitorlást. Ahogy szopom és szívom, hallom, ahogy a faszából kifele nyomuló csontok szétszakítják belülről a péniszét. Forró vér csorog le a torkomon, ám hamarosan egy maszatos csontocska, mint nedves, tavaszi csíra, mint fekáliából előmászó bizonytalan féreg dugja elő világos fejét: Mátyás király égnek szegezett mutatóujj csontocskája. Igaz, apró betűkkel rá van írva, hogy made in China, de ez legyen a legkisebb baj. A kínai pali nem bírja tovább, de nem állhatunk le, egy nemzet sorsa múlik ezen: a farka húspetárdaként szétdurran, ahogy kiküszködi magából Hunyadi Mátyás combcsontját, véres kráter már csupán a szenvedő férfi ágyéka, de tovább szopom, nincs megállás, a király koponyája következik. A szatír félúton meghal, de nem zavartatom magam. Órákon át tart a művelet. Néha elbizonytalanodom. Ilyenkor arra gondolok, Kásler Miklósnak kéne itt lennie, szopja csak ő ki ezeket a csontokat, ha már egyszer ez a nemzetérdek, de erőt veszek magamon és folytatom. Hunyadi Mátyás gerince úgy kúszik a számba a széttrancsírozott ágyékból, mint egy csókra éhes, meszes százlábú.
Mire nagy nehezen végzek, egy rakás véres királyi csont kupac hever a szőnyegen. Ám amikor a maradványokat számlálom, kiderül, hogy egy hiányzik – Mátyás egyik kulcscsontja. Szétnézek a lakásban, de mire visszatérek a kupachoz, már az egyik lapockacsontjának is hűlt helye. Eszembe jut, hogy Mátyás királyról azt tartják a regék, hogy az álruhák nagy mestere volt, bárkit megtévesztett a maskaráival, olyasféle mint a színváltós Dilophosaurus a Jurassic Parkból. A gyanúm beigazolódik, amikor megpillantom, hogy immár két IKEA-s állólámpa áll a nappalimban, miközben nekem csak egy van. Lerántom róla a maskarát: kiderül, Mátyás kulcscsontja volt az IKEA-s lámpa! Vinném vissza a Mátyás kupacba, ám a többi csontnak is hűlt helye. Káromkodom. A nap hátralévő részét azzal töltöm, hogy leleplezem a lakásomban a tárgyakat. Kiderül, hogy a 600 wattos gyümölcs-zöldség turbomixerem valójában Mátyás álruhás szárkapocs csontja, hogy a vécékefe valójában a király maskarás sarkcsontja, és így tovább. A megtalált csontokat egy zárható szájú szemeteszsákba gyűjtöm, hogy ne tudjanak ismét megszökni és jelmezt ölteni. Micsoda elbaszott farsang. Végül már csak egyetlen szökevény hiányzik – az egyik térdkalács. Tűvé teszem érte a lakást, amikor csengetnek. Az ajtóban maga Kásler Miklós toporog! Azt mondja, a nemzet köszöni a munkámat, ezt a grandiózus szopást, most már átvenné tőlem a csontvázat, a jutalmat pedig később utalja. Meghajolok és átnyújtom neki a szemeteszsákot, reménykedve, hogy nem veszi észre a hiányt.
– Idióta! – röhög fel Kásler Miklós, miután a vállára hajítja a fekete szemeteszsákot, és futásnak ered. A nagy iparkodásban elhagyja a magára ragasztott ősz álszakállt. De hisz ez nem is Kásler Miklós, hanem Mátyás király térdkalácsa!
Így lopta el Hunyadi Mátyás tőlem a saját csontvázát, miután kiszopkodtam egy kínai faszból. Talán így kellett ennek történnie és az ország nem áll még készen, hogy Mátyás visszatérjen közénk. Hogy némi nyugalmat találjak, feltúrom a kínai pacák hulláját az utolsó ajándék szerencsesütiért. Azt írja: "Csak a gyengeelméjűek kívánnak előnyt őseik tetteiért."