A népszámláló biztos kissé értetlenül áll azelőtt, hogy ketten élünk egy lakásban, mind a két személy én vagyok, egyszerre vagyok nagykorú és kiskorú, illetve hogy abból szerzem a jövedelmem, hogy a saját kiskorú énemet futtatom prostituáltként. Azt mondja, nincs ilyen rubrika a népszámlálásos papíron. Azt mondom neki, hogy akkor szar a papírja.
Mindenesetre el kell neki magyaráznom az egész helyzetet, hogy valamit azért beírhasson: hogy mennyire nem bírtam már anyagilag a drága rezsit, és hogyan fedeztem fel takarítás közben egy segglyuk szerű féreglyukat a régi, zöld kanapé mögött, amin átpréselve magam voltaképp utazni tudtam az időben. Hogy hogyan ugrottam vissza a múltba 25 évet, és találkoztam 11 éves kori önmagammal. Hogy mekkora ajándékot kaptam ezzel a sorstól, hisz így megszólíthattam fiatalkori önmagam, pont mint abban a Karinthy novellában, és bár felhívhattam volna a figyelmét a jövő veszélyeire, a hibákra, amiket el kell kerülnie az életben, végül mégis inkább úgy döntöttem, hogy átráncigálom a jelenbe, és prostiként futtatom a földszinten lakó pedofilok körében. Hogy most is ott tartom gyerekkori önmagam a szekrénybe zárva, éjszakánként pedig a jajveszékelését hallgatom, és hogy véres rózsaszín geci csorog az apró, szétkúrt seggéből. Azt is elmondom, hogy hányszor próbáltak már a szomszédok feljelenteni, amiért szexuálisan kihasználok egy kisfiút, ám végül mégsem tartóztattak le, mert akár hogy is nézzük, jogilag a saját testem árulom.
– Jó. Akkor beírom, hogy van egy gyereke… – Vakarja a fejét a népszámlálós nő. – De akkor írjam be azt is, hogy kapcsolatban él… egy azonos neművel?
Ezt kikérem magamnak, közlöm, hogy sosem nyúltam még magamhoz. Akadtak perverzek, akik sok pénzt fizettek volna, ha végignézhetik, ahogy megkefélem saját fiatalkori önmagamat, de mondtam nekik, hogy húzás apafej, én csak rendes, tisztességes pedofilokat engedek be a házba, az efféle idővonal devianciáknak nincs helye a lakásomban. Ráadásul amióta mindenféle szőrös pasik molesztálják a kiskori énem, én is félek az emberi érintésektől, mert emiatt poszttraumás stresszben szenvedek.
– Poszttraumás stressz… Az valami LMBTQ-s dolog? – kockáztatja meg a kérdést a népszámláló biztos, majd sóhajt, széttépi a papírt, közli, hogy azért utálja mindenki a buzikat, mert kurva bonyolultak, és eltakarodik végre a lakásomból – pont időben, mert már érkeznek is a földszinti pedofil férfiak, hogy seggbe rakják a gyerekkori énem. A szakállas pasik hatalmas, egybegabalyodott ördögszekérként pörögnek felfelé a lépcsőn, mindenre ki vannak éhezve, ami 18 évnél fiatalabb. A tavaly cserélt ajtó kilincsét nyalogatják, az egyik a két éves szőnyeghez dörzsöli a mellbimbóját, még a pénzt is megszagolgatják, amit csak pár éve nyomtathattak, mielőtt átadnák nekem. Átnyújtom a gyerekkori énemet fogva tartó szekrény kulcsát nekik, és átbattyogok a szomszédos helyiségbe sírni. Ami ugyanis a kiskori énemmel történik a másik szobában, egyből felbukkan bennem emlékként, a fájdalom és szégyen magfúziói jelzőtüzek elmém dróthálós őrületéjszakájában.
Így élünk-éldegélünk kiskori énemmel a lakásban – nyöszörgünk, mint a megrugdosott kutyák, de legalább a rezsit ki tudjuk fizetni, és a radiátor felmelegíti a húst, ami penészgombaként benőtte szenvedő lelkünket. Ám aztán egy éjjel megérkezik az időskori énem, hogy prostituálja a seggem.
Éjfél körül különös zajra ébredek: a lakást a hold homályos, sápadt fénye béleli ki, az ablakon túl a hideg októberi szél tépkedi a fák ágairól a száraz leveleket. A szekrényben többszörösen megerőszakolt kiskori énem nyöszörög és vérspermás buborékok pukkannak szét kitágult segglyukán, mint a fiatalkori álmok szomorú, üres léggömbjei. A zaj ami ébreszt a régi, zöld kanapé csikorgása és nyöszörgése, ahogy lassan elmozdul a padlón: rádöbbenek, valaki vagy valami a heverő mögötti féreglyukból küzdi épp kifelé magát, az tolhatta el a bútort. Az éjjeli szekrényre tett zseblámpa után kutatok. Amikor nagy sokára az ujjaim közé akad, fehér fénysugár vágja ketté a feketeséget. Bizonytalan lábakon botladozom ki az előszobába, és kifut a vér az arcomból attól, amit a lámpa reszkető fényében megpillantok: épp egy ronda, idős férfit szül az ánusz alakú féreglyuk, mintha csak egy ocsmány, száraz, ráncos szart készülne a padlómra pottyantani. A vén fickó – akiben halványan felfedezem azért a saját vonásaimat – eközben nyüszít, majd amikor megpillant, kapkodni kezd felém madárijesztő szerű kezével.
– Gyere ide, fiú! Hadd áruljam a kis segged! – üvölti fogatlan szájával, és ekkor döbbenek rá, hogy bizony a jövőben is kurva magas lesz a rezsi, ha 70 évesen is ehhez kell folyamodnom. A vén fasz ekkor kifordul a kozmikus seggféregjáratból, és csúszni-mászni kezd felém a padlón, mint valami koporsóból kiokádott élőhalott – ledöbbenek rajta, idősként milyen visszataszító leszek, a szemeimben annyi emberség sincs már, mint egy mélytengeri rákban – a sok éves anális abúzus, és saját magam kihasználása torz véglénnyé bontott, amit az idő vasfoga többszörösen pépesre aprított már.
– Gyere fiúcska! – hörög a jövőénem, de nekem semmi kedvem hozzá, hogy futurisztikus pedofilok bökdössék a belem high-tech jövőfaszukkal, úgy döntök hát, kész, ennyi, öngyilkos leszek: fogom hát a zseblámpát, és egy kibaszott nagyot ütök vele a saját vén koponyámra. Az időskori énem hörögve terül ki a padlón, de nem állok le: újra és újra lesújtok az otromba fejre, a gyönge koponya kókuszdióként loccsan ki, vérrel és ragacsos agyvelővel áztatva át a szőnyeget.
– Ki hallott ilyet! Árulni a fiatalkori énedet, te vén perverz! – ordítok. Majd amikor már csak nyákos szivacs marad a fejből, szuszogva összeesek, és elájulok. Reggel aztán az első amit ébredés után megpillantok, az a saját időskori, vérbe fagyott holttestem ott az előszobában. Már épp azon töröm a fejem, hogyan szabadulhatnék meg a hullámtól, amikor ráeszmélek: a földszinten élő pedofilok mellett él egy lakásnyi nekrofil is, talán könnyebb lenne a rezsit fizetni, ha árulni kezdeném a jövőbeli hullám aszott, döglött seggét.
És bizony dől a pénz. Az egyik szobában a kisfiú énem kúrják, a másikban a szétvert fejű, belilult öreg hullámat kefélik, én pedig a harmadik szobában sírok. Magas élet. Kiderül aztán, hogy a földszinten a pedofilok és a nekrofilok szomszédságában élnek a pedofil-nekrofilok, akik szép összeget kínálnak, ha a fiatalkori énem leszopja az időskori énem rothadó hulláját. Korábban erre talán azt mondtam volna, hogy az efféle idővonal devianciáknak nincs helye a lakásomban. De aztán rápillantok arra a vaskos bankókötegre…
Szóval itt fekszem most az ágyon, és próbálom befogni a fülem, hogy ne halljam a szomszéd szobából érkező hangokat. Az asztalra tett pénzkötegre koncentrálok. Még júliusban is fűthetek, ha akarok, győzködöm magam. És bár a zajokat ki tudom zárni, a frissen érkező emlékeket nem. Azokat a szörnyű emlékképeket, amiket most él át a kiskori énem alig pár méterre tőlem. Látom a halott időskori énem rothadó, sejthalált izzadó lila pöcsét, ahogy lassan a kis számba csúszik, mint valami bűzös, koporsó aljára tapadt hatalmas féreg. Körülöttem a nekrofil-pedofilok maszturbálnak, és megkérnek, hogy csókolgassam a saját szétvert fejű idős énem agyvelővel beborított ráncos faszát, hogy nyaljam le a saját vérpempős, rohadt szürkeállomány-maradványom a löttyedt makkról. Én pedig arra gondolok, hogyha most érkezne a népszámláló biztos, nehezen tudnám elmagyarázni neki az itthoni helyzeteket. Meg hogy lehet, hogy ez az egész az EU és Ursula von der Leyen hibája. Ha nem szankcionálják Oroszországot, és emiatt nem kerülne sokba a gáz, sose kellett volna kisfiúként leszopnom a saját oszlásnak indult hullámat.