A postáskisasszony ismét rábeszél egy kaparós sorsjegyre, amivel nyerek egy szadokurvát. A prostituált úgy ugrik elő a pult alól, mint aki már régóta ott kuporog a postáskisasszony harisnyába bujtatott lábainál, és napok óta arra vár, hogy végre megnyerje valaki.
– Forró viaszt fogok csöpögtetni a mellbimbódra! – köszönt illedelmesen. Elég elvetemült picsa – a fekete latex ruhájában, lakkozott térdcsizmájában és a vállszegecseivel úgy néz ki, mint valami kommandós fóka. Miközben hazakísér, azzal biztat, hogy otthon le fogja forrázni a mellbimbómat. Fogalmam sincs, mi baja az emlőmmel, de láthatóan nagyon be van rá pöccenve. Otthon leültetem a bőrkanapéra, amit rögtön felsértenek a tüskés váll szegecsei, és forró fokföldirekettye teával kínálom.
– Gyertyát hozz inkább, az jobban perzsel! – indítványozza a szadoprosti. – Meg a mellbimbódat!
Előveszek tehát néhány gyertyát a szekrényből, a másik szekrényből pedig a mellbimbómat. Alig bírom el, úgy tartom magam fölött, mint valami kifeszített ponyvát – a másfél méteres, lapos, rájaszerű barna mellbimbót két hete nyertem, amikor a postáskisasszony ismét rábeszélt egy kaparós sorsjegyre; nem gondoltam, hogy valamire még jó lesz. Az asztalra dobom, mire a latexlotyó gyertyát gyújt, és a lecsorgó forró viaszt a mega-csöcsbimbóra csorgatja. A gumiszerű sötét bőrtányér sérült puhatestűként, sötét kocsonyaként reszket a ráeső égető ondószerű viaszcseppek alatt, amik rögtön keményre száradnak a rájalény bimbóudvar-hátán. A csizmaszajha tüdejéből izgatott hörgések és sóhajok szakadnak fel, az asztallapot befedő kagylószerű börtömlő-lény pedig talán vonyítana, ha lenne szája, megpróbál lecsusszanni az asztalról, hogy elbújjon valami résben, esetleg az ágy alatt, de a tortúra-luvnya felpakolja újra és újra az asztalra, és tovább permetezi a gyorsan keményedő fájdalomcseppekkel.
Telnek a percek, egy darabig szótlanul nézem a jelenetet, ami vélhetően valaminek az előjátéka, avagy a viaszos előváladéka akar lenni, majd amikor már nem látok szabad felületet a megkínzott mellbimbón – amikor már száraz kísértetpáncél fedi teljesen az ormótlan pecsétviaszgomba-szerű emlőlényt, romantikus indítványt teszek a kálvária-kurva felé, miszerint baszhatnánk. A szenvedés-szajha erre kissé elpirul, láthatóan nincs szokva az efféle extra kérésekhez.
– Rendben – egyezik bele. – Tiéd a pinám! De csak ha megnyered!
Nem egészen értem, miről beszél, de aztán minden világos lesz, amikor kihámozza magát a brutál-fóka hacukájából – kiderül, hogy oldalt egy alig észrevehető cipzár nyitja a latex szarkofágot. Széttárja fehér combjait, ám a punciját egy az egyben kaparós ezüst festék borítja. A kezembe nyom egy tízforintos érmét, és arra biztat, hogy kaparjak.
– Szóval… Nem biztos, hogy pina lesz alatta? – kérdezem.
– Csak ha Fortuna is úgy akarja! – kacsint a gyötrelem-bérnőstény. – Na de bármi is van alatta, azt bizony meg kell ám basznod!
Erről aztán egy kurva szó sem esett a hatodik osztályban a biológia órán – mi van, ha lekaparom és ennek a luvnyának mondjuk pöcs van a lába között, vagy egy ceruzahegyező, esetleg egy Erzsébet utalvány – na azt aztán hogy toszom meg? Ugyanakkor bízom a szerencsémben, eddig is a kegyeibe fogadott Fortuna, elvégre nem mindenki mondhatja el magáról, hogy elmegy csekket befizetni, aztán másfél méteres csöcsbimbót hoz haza a postáról. Elkezdem hát kaparni a sinylődés-cafka ezüstös lábaközét – csillogó festékforgácsok hullnak a szőnyegre, közben azon imádkozom, hogy egy pinát találjak a lába között, esetleg egy szájat, vagy egy segglyukat, még azzal is lehet épp mit kezdeni. De Fortuna úgy dönt, ezúttal a nyakamba zúdítja sokáig tartogatott béltartalmát – ugyanis egy ágaskodó mellbimbóra bukkanok a nő lába között. Már épp próbálnám meggyőzni magam arról, hogy egy női mellbimbónak is lehet éppenséggel örülni, amikor a fekete fanszőr alatt kíváncsi szemként pislogó barna bőrtömlő arcul köp egy jó adag forró viasszal. Ijedten hőkölök hátra, felsikoltva a hirtelen jött fájdalomtól. Fortuna úgy gondolta, nem egyszerűen nyakon szar, de magába döf egy béllazító injekciót két üveg szilvalekvár elfogyasztása után, és úgy csücsül a vállamra. A kínlotyó felröhög, majd egy akrobatákat megszégyenítő mozdulattal finoman a hátára ereszkedik, és pókjárásban rohan felém, széttárt combjai közül gejzírként tör elő a forró viasz. Felkapom az asztalról a száradt viaszpáncélos mega-mellbimbót, és pajzsként tartom magam elé. A ringyó kilőtt viasz-ejakulátumaitól fájdalmasan reszket a hízott emlőpajzs, de sikerül felfognom vele mind az égető szado-plazmát.
– Fooohrró viahhszt a mheelbimbóóhra! – hörgi a hányattatás-rüfke, és rovarként rohangászik fel és alá a lakásban, fröcsögtetve perzselő nedveit. Majd hirtelen elcsöndesül minden. Hová tűnhetett? Bizonytalanul hátrálok a megviselt csöcsbimbó pajzzsal. A rettegés izzadt testhajlata. A félelem élesre fent bordacsontja. Egyszer csak forró viasz lepi el a hátam, ahogy figyelmetlenül belehátrálok egy viaszból szőtt pókhálóba. A pókkurva felkacag, miközben belegabalyodom a szoba sarkába szőtt ragadós csapdába.
Olykor az univerzum erős és határozott jelzéseket küld az embernek, azzal kapcsolatban, hogy ideje változtatnia az életén. Ha például egy hatalmas pókhálóban vergődsz egy másfél méteres emberi emlőt ölelve, miközben egy kurva a mellbimbó-pinájából forró viaszt lövell rád, biztos lehetsz benne, hogy ideje leszoknod a szerencsejátékokról. Felkiáltok tehát: – Vége! Elég! Mától leszokom a szerencsejátékokról!
A póklény egy ideig élvezkedik még, majd mikor elunja a nyuvasztásom, lehuppan az időközben keménnyé száradt viaszhálóról. Ekkorra már megannyi égési sérülés borítja a testem. Felhúzza a latex-ruciját, megköszöni a hasznosan töltött estét, és elhagyja a lakásom, talán visszatér a postára, a postáskisasszony pultja alá. Egyedül maradok a fájdalmasan reszkető mellbimbóval, akit hirtelen mélységesen megsajnálok. Hiába, sorstársak vagyunk. A viaszhálóból pedig csak másnap reggelre sikerül kirágnom magam.
*
Na szóval így szoktam le egy csapásra a szerencsejátékokról. Néhány hét múlva a postáskisasszony ismét megpróbál rábeszélni egy kaparós sorsjegyre, de azt mondom neki: – Ó, nem kérek, köszönöm, leszoktam a szerencsejátékokról, méghozzá örökre!
A nő erre felpattan az asztalától és váratlanul átölel. Azt kiáltja: – Istenem! Hát én egész életemben magára vártam!
Semmit se értek.
– Hívjon meg egy kávéra, és mindent elmondok!
Később aztán kiderül, hogy a postáskisasszony egy különös születési rendellenességben szenved: nevezetesen, hogy egy kaparós sorsjegy alkotja a fejbőre egy részét. Előredől, beletúr a hajába, és megmutatja: a dörzsöléssel eltávolítható ezüst festék valósággal csillog a hajhagymái körül a bal füle fölött.
– Lássuk, jól értem-e, ön így született, de a hosszú évek alatt még egyszer sem jutott eszébe… lekaparni? – csodálkozom. – Egyszer sem? Még csak nem is kíváncsi, mi lehet alatta?
– Persze, hogy kíváncsi vagyok, de sosem mertem. Ki tudja, talán bele is halhatok. Így még a fejvakarással és a fésülködéssel is vigyáznom kell. Én egyébként is az önmegtartóztatásban hiszek. Egész életemben egy olyan férjre vágytam, aki képes megállni, hogy lekaparja. Mondja, hogy túlzottan romantikus lélek vagyok, de én egy egy olyan férfira vágyom, akit az érdekel, mi van a melltartómban és mi van a bugyimban, nem pedig az, hogy mi van a fejemben. Sajnos egyre kevesebb az ilyen férfi manapság. Ezért is kezdtem a postán dolgozni, és ajánlgatni mindenkinek a kaparós sorsjegyeket. És eddig még egy férfi sem mondott rájuk nemet…
– Nos, én végeztem a szerencsejátékkal, egy életre! – biztatom a postáskisasszonyt, és ez bizony szerelem, ha nem is első látásra, de valami olyasmi. Telnek a hetek, piknikezni járunk, moziba, olykor beülünk a kávézóba, ahol először mutatta meg nekem a fejbőrét. De miközben egy domboldalon töltött kiflit ropogtatok álmaim nőjével, csak az jár a fejemben, hogy vajon mit rejthet a fejbőrén lévő kaparós ezüst festék. Míg autósüldözést nézek a filmvásznon átölelve életem fényét, másra sem tudok gondolni, csak a nyereményre, ami a postáskisasszony hajhagymái alatt bújhat meg. Miközben a felszálló kávégőzben csodálom a nő finom arcvonásait, újra és újra az eszembe villan a fején lévő kaparós sorsjegy…
Végeztem a szerencsejátékokkal – biztatom magam, és megkérem a postáskisasszony kezét. Miközben az ujjára húzom a karikagyűrűt, arra gondolok: hogy az istenben tudta megállni oly sok év alatt, hogy le ne kaparja azt a sorsjegyet, még ha nem is teljesen, de legalább egy kicsit…
És így éltünk aztán, nagy-nagy boldogságban és egyetértésben, anélkül, hogy valaha is lekapartam volna a fejbőrét.
Azaz pontosítok, így éltünk volna aztán, nagy-nagy boldogságban és egyetértésben, anélkül, hogy valaha is lekapartam volna a fejbőrét, ha nem kapartam volna le egy éjszaka fejbőrét. Oké, tudom, azt mondtam, hogy végeztem a szerencsejátékokkal egy életre. De te együtt tudnál élni egy kaparós sorsjeggyel úgy, hogy soha nem kaparod le?
Ekkor már évek teltek el – tudtam, mi van a melltartójában, tudtam, mi van a bugyijában, még azt is sejtettem, mi dobog a mellkasában. De mi lehet a fejében? Nem hagyott nyugodni ez a kérdés. Egy éjszaka tehát az ágyhoz kötöztem, majd egy elektromos borotvával lekopaszítottam ott a bal füle fölött. És aztán elővettem egy tíz forintos érmét…
– Ne csináld, könyörgöm! Azt hittem, te más vagy! – rimánkodott, de nem, itt már nem állhattam meg. Azt mondtam, nem lesz semmi baj, épp csak egy kicsit megkaparom, a nyereményből pedig életünk végéig fényesen éldegélünk majd. Aztán persze elkezdtem kaparni. A feleségem hangosan sikoltozott, miközben a fémérmével lassan, de biztosan leháncsoltam az ezüst festéket a fejéről.
– Gyerünk, gyerünk! – biztattam magam, és persze Fortunát, ahogy egyre erősebben dörzsöltem a sebesült lamantin hangon visongó nejem fejbőrét, az ujjaimat pedig valami forró öntötte el. Hirtelen megijedtem, hogy olvadt viasz, de láttam, hogy csak vér. Majd teszünk rá egy sebtapaszt, nyugtattam a nejem, és dolgoztam, dolgoztam tovább, kapartam azt az ezüstös fejet, mélyebbre hatolva a saját szerencsémben. Ekkor már különös, radírpuha forgácsok hulltak kezeim közül a padlóra, véres kis szövet-mócsingok. Néma sikoly formálódott a torkomban, amikor rájöttem, hogy a nejem agya az. Döbbenten hátráltam, nézve a szörnyű sebet, amit én okoztam: a fejbe nyílt krátert, amiből egy sérült ráncos agy, mint valami felbőszül kagylóállatka tolakodott elő, hogy maga is a felgyűlt véres ezüstforgácsba bukfencezzen. Sebtapaszért rohantam, és próbáltam befoltozni az immár elcsöndesedett nejem fejét.
– Sajnálom! – mondtam újra és újra, miközben bekötöztem a koponyáját, de a feleségem nem válaszolt, guvadt szemekkel bámulta csak a plafont, miközben nyál csorgott a szájából a párnára. Így nézett aztán két napig, maga elé, meg sem szólalva, különös bűzt eregetve a fejsebéből. Egy fotelbe ültettem, és könyörögtem, hogy térjen vissza hozzám. Nem tért. Magától lélegzett, de mást már nem igen tudott csinálni – és a harmadik napon levegőt venni is végleg elfelejtett. Úgy tűnik, Fortuna asszony végleg elhagyott engem. A félig kifolyt agyú, halott feleség a sarokba állított fotelben pedig igen erős jelzés az univerzum részéről, hogy ideje végleg feladnod a szerencsejátékokat. Felemésztett a szégyen, bántani akartam magam, hogy megszabaduljak a lelki kínoktól, forró viasszal égettem tehát a mellbimbóm, de a másfél méteres tömlőlény kínjai se csillapították a belső fájdalmat.
Feladtam végül magam a zsaruknak, és egy cellába zártak, ahol az ezüst rácsok pont úgy néznek ki, mintha kaparós festékből lennének. Ha lenne egy tíz forintosom, talán elnyerhetném a szabadságom, de engem már nem érdekel a zárkán kívüli élet. Ha lenne egy érmém, lekaparnám az eget, és reménykednék benne, hogy előbukkanna mögüle egy megbocsátó Isten.