Komor Zoltán Blog

Annaluzja néni, az önmegtermékenyítő házmester épp őszi dekorációkat ragasztgat a lépcsőházban.

Próbálom tartani neki a létrát, de zavar, hogy pont az arcom előtt lengedezik a bal hónaljából csüngő méretes, nyákos pénisz, ami ráadásul próbál valahogy utat törni a jobb hónaljában tátongó szőrös vagina felé.

A rakoncátlan hónalj-genitáliák gazdája meg eközben arról hadovázik, hogy lám, milyen gusztustalan ember is ez a Magyar Péter, hisz az Európai Parlamentben igazgatja a micsodáját. Na ekkor leszek teljesen biztos benne, hogy hülye ötlet volt segíteni Annalujza néninek az őszi dekorációban. No nem csak azért, mert ilyenkor testközelből nézheti végig az ember, ahogy próbálja megtermékenyíteni magát ez a folyton csicsergő hónalj-hermafrodita, hanem mert visszaböfögi mindazt, amit a köztelevízióban hallott.

Valahol persze sajnálom is ezt a kedves torzszülöttet. Annalujza nénit sokat csúfolták kislány korában, amiért méretes emberi pénisz csüng ki az egyik hónaljából, míg a másikban egy pelyhedző vulva cuppog. Az igazi bajok pedig serdülőkorában ütöttek be, mert valahányszor keresztezte kerekedő mellei előtt a két karját, a bal hónaljfasz valahogy utat talált a jobb hónaljpinához, és meg is történt a baj. Annaluzja néni sokáig próbált úgy élni, hogy a két genitália sose találkozzék, ám egy idő után feladta a dolgot, elvégre a szerelem legyőzhetetlen – azóta úgy jár hónaljabortuszra, mint más a szokásos orvosi vizitre. És bár ő maga hiába van túl rég a menopauzán, a hónaljszervek termékenysége mit sem csökkent az évek során.

– Aki még az Európai Parlamentben is képes megvakarni a… jajj, a csudába, hát majdnem kimondtam, szóval a paszulykáját, az bizony mindenre képes – szörnyülködik most, és miközben a celluxal bajlódik, a karjai keresztezik egymást, a lüktető fasz előváladéktól nedves hegye pedig lassan a hónaljpunciba csusszan. A hímtag hevesen rángatózik, mint a földből kifordított giliszta. Undorodva fordulok el. Készül már az újabb dekorációs alapanyag. Mert igen, ezt még nem is említettem: Annalujza néni rendre hazahordja a hónaljából kikapart embriókat, s felhasználja őket a társasház dekorációjához. Most is épp egy krepp papírból kiollózott sárga falevél szárnyas emberkezdeményt ragasztgat a lépcsőkorlátra.

– Olyanok, mint a kis őszi erdei tündérkék – lelkendezik, de szerintem egy lakó sem fog örülni ennek. A karácsonyi hónaljembrió-dekoráció sem hozott ünnepi lázba senkit tavaly, pedig Annalujza néni kis Betlehemet is készített. Az egyik halott emberkaparékra barna, egybe sodort cérnából szakállkát is ragasztgatott – ő volt József –, Szűz Mária pedig két, a halott embergyerek rózsaszín kis mellkasára ragasztott üdítős kupakkal még csöcsöket is kapott.

– Túl sokat tetszik fáradni ezért a lakóközösségért – kockáztatom meg. Mindenki próbálta már finoman lebeszélni Annalujza nénit erről a díszítgetésről, mert senkinek sem öröm arra hazatérnie, hogy gémkapcsokkal teli vert, pillanatragasztóval összekent halott embergyerekek csüngnek a folyosón.

– Ugyan, hát nem fáradtság ez nekem! Könnyű ez, mint Magyar Péternek a… jajj, majdnem kimondtam, na szóval a bögyöszkörő vakarintás.

Annaluzja néni sokáig nem házasodott meg. Azt mondta, nincs szüksége otthon újabb hímtagra, mert eleve csüng már ki egy a hónaljából. Ám későn, a negyvenes éveiben csak rátalált a szerelem. De miután a nászéjszakájukon azt vette észre, hogy újdonsült férje szeretkezés közben barátkozni kezd az ara hónaljából kiágaskodó hímtaggal – konkrétan misszionárius pózban ünnepelték az együttlétüket, amikor a hónaljfasz valahogy a fickó arcába került, az pedig nem cicózott, a szájába vette –, hamar véget ért ez a házasság ezzel a liberális fasszal. Azóta Annalujza néni csak a házmesterkedésnek és a dekorálásnak él. No meg a hónaljabortusznak.

*

Szeretnék én is önmegtermékenyítő házmester néni lenni, mert az legalább zárt rendszer. Ám egy születési rendellenességnek hála én Magyar Péter folyton vakaródzó pöcse vagyok, de mindezidáig ügyesen titkoltam a lakóközösség elől. A makkot jól elfedő kalapot és műbajszot hordok, a hosszú ballonkabátom elrejti erekkel sűrűn beszőtt barlangos testem. 13 éves voltam, amikor egy nap csengettek, a küszöbön pedig ott ácsorgott a szintén 13 éves Magyar Petike. Azt mondta: – Figyi, ezt most kínos lesz, de te vagy az én pöcsöm. Az összes osztálytársam felfedezte már a sajátját, és napok óta röhögnek rajtam, hogy én még semmit sem léptem az ügyben. Szóval azért jöttem, hogy felfedezzelek.

Így hát a következő napok azzal teltek, hogy Petike felfedezett engem. Ült egy szobában és szótlanul nézte, ahogy hízott féreg-piócaként fel és alá csúszkálok a lakásban, ujjbegyeivel bejárta a hurkatestemből kidomborodó érhegyeimet és bőrvölgyeimet, s csöndes hümmögéssel konstatálta, amikor magam alá pisiltem a csomós, fehér fiútejet. Napokon át tartott ez a kamaszkori önvizsgálat, olykor meg is vakart, én meg mint tengeri uborka, feküdtem a hátamon, még doromboltam is, de aztán Petike közölte: – Rendben, most már fel vagy fedezve.

És fel voltam. De a franc se gondolta volna, hogy mindez előjáték volt ahhoz, hogy évekkel később felcsusszanjak az igazságügyi miniszter vulvájába. Kellemetlen időszak volt ez az életemben: mert hiába csak egy nagyra nőtt emberi pénisz voltam, ami a természet különös játékba folytán a testen kívül is tudott létezni és működni, próbáltam rendes életet felépíteni magamnak: andragógusként lediplomáztam, művelődés-szervező szakirányon, és romantikus érzéseket tápláltam az egyik hallgatótársnőm iránt, akinek cseppet sem esett rosszul, hogy egy hatalmas pénisz legyeskedett körülötte. Ám Magyar Péter megházasodott, és mint kiderült, a házas embereknek olykor-olykor szükségük van a lőcsükre. Kaptam tehát egy csipogót, és amikor az jelzett, csapot-papot, randit, előadást hátul kellett hagynom, és rohannom, hogy felkússzak Varga Juditba. De legalább Magyar Péter hálásan megvakargatott utána. Ám a helyzet csak tovább bonyolódott, amikor válása után az Európai Parlament képviselőjének választották Pétert, mert ilyenkor utazhattam vele – ő ugyanis nem vette szívesen, ha több száz kilométer választja el a hímtagjától, elvégre szingli politikusként bármikor szüksége lehet rá. Igen, ott kuporogtam a lábánál a legutóbbi parlamenti ülésen is, és akkor persze rám jött megint a vakaródzás. Macskaként dörzsöltem magam Péter csontos térdéhez, az meg csak pisszegett, hogy álljak le, nézzek már szét, hol vagyok, én meg könyörögtem, hogy csak egy picit a faroktövet kapirgálja már meg, még ha csak egy gyors kézmozdulattal is, mint amikor valaki gyufát gyújt. És Péter kelletlenül megtette. Másnap már velünk volt teli a híradó.

*

 Fogja jól azt a létrát, mert billeg én meg most feljebb lépek – mondja Annaluzja néni, aki már megint hónaljba bassza magát. Ám ekkor döbbenek rá, hogy mekkora hülyeséget csinálok, hisz én valójában egy hatalmas emberi pénisz vagyok, aminek nincsenek is kezei – ezért volt tehát igencsak hülye ötlet vállalni, hogy segítek neki az őszi dekorálásban, mert termetes faszként művelődés-szervező szakirányon le tudok ugyan diplomázni, de egy létrát megtartani már nem – inkább afféle értelmiségi hímtagként gondolok magamra. És hopp, meg is történik a baj, ahogy a hónaljfasza egyre nagyobb vehemenciával bökdösi hónaljpináját, Annaluzja néni hirtelen kibillen egyensúlyából, a létra pedig egyszerűen kitáncol visszeres lábai alól. Az asszony fejjel a kemény kőre zuhan, és nagy reccsenéssel törik be a koponyája. Én meg csak állok ott, mint egy tehetetlen fasz, és nézem, ahogy a tarkójába nyílt seb vértócsát öklendezik a lépcsőházba. Hónalj nemi szervei későn kapcsolnak, hogy gazdájuk nagyban haldoklik: még akkor is vadul kefélnek, amikor kiszáll a néniből az élet.

*

Mindennek már sok napja. Annaluzja néni torz, hónaljbaszós teste valahol a távolban, egy patológiai hűtőkamrában hever. A lépcsőházban LED-es mécsesek pislákolnak, a lakók elektromos tűzből szőtt gyászkönnyei. Az őszi dekorációt pedig senkinek sem volt szíve levenni. Ez hát az önmegtermékenyítő házmester néni mementója: a falevél szárnyú embriók csendben rothadoznak a lépcsőkorláton, mint megannyi kis vudubaba. A telihold opálos fényével kivakolt folyosókat megtölti az orrfacsaró dögszag. S éjfél körül, amikor már a legtöbb lakó mélyen alszik, Annaluzja néni fáradt szelleme visszatér a folyosókra. Mint bomló szövetből varrt kesztyűbábokba, bebújik kis halott gyermekeibe, s az októberi embriók ettől vergődni kezdenek, szemükben a halál nyákos-kátrányos gombatelepe csillan, aprócska szájuk pedig tátog, s tudom, Magyar Péter faszát kárhoztatják, ami még egy létrát megtartani is képtelen. Gyilkosnak neveznek. Hallgatom csak a dögcsecsemőkórus vádkórusát (Hát nem egészen olyanok, mint a kis őszi erdei tündérkék?), vakaródzom és zsugorodok, s már a Magyar Péter faszhívó csipogójára sem kelek ki az ágyból. Igen, gyilkos vagyok. Ki hitte volna, hogy egy pénisz nem csak életet adni képes, de kioltani is.

S ekkor apró reccsenések neszével telik meg az éj, ahogy mint ragadós pókhálóból, sorra szakítják ki magukat cellux fogságukból a rémembriók. Falevelek zizegése, ahogy őszi szárnyaikon molylepkeként röpdösni kezdenek a sötét folyosón. Aztán apró koppanások, ahogy a fejletlen, csontos tündéröklök az ajtómat kezdik ütni, ahogy ki nem nőtt körmeikkel kaparják a fát. Eljöttek hát. Én meg csak reszketek ott a takaró alatt, majd hallom a fémes sikolyt, ahogy Annaluzja néni apró szörnyszolgái végigvontatják a lépcsőház kövén a létrát, s újra és újra az ajtónak lökik, mint valamiféle faltörő kost. Az ajtó pedig már ki is nyílik, hisz láthatod, igazából kilincse sincs – elvégre a nagyra nőtt kezetlen péniszek nem csak létrákat nem tudnak megtartani, de a kilincset se tudják kezelni. S ahogy a hideg folyosói levegő megtölti szűk lakásom, már látom a repkedő hónaljembrió-lidérceket, gombszemük túlvilági zöld fénnyel izzik, s az őrület vitorlái megdagadnak. És vele együtt én is. Mert hirtelen pulzálni kezd bennem valamiféle ősharag. Nem elég, hogy állandóan vakaródzó faszként kell élnem az életem, még azért is megbüntetnének, amiért kezek nélkül születtem. Elég! Felfúvódok, akár frissítő zápor után a pöfeteg, egzotikus óriásvirágként hajtok ki az összeizzadt ágyból, súlyos totemoszloppá dagadok, s húgycsőnyílásom vad cuppogásba kezd. Hát leszek akkor én az életet kioltó fasz, s beléjük ejakulálom a végzetet – felszabadítok mindenkit, hisz a halál is egy zárt rendszer. Rakétaként kilövök, rugós ördögként kipattanok az ágyból, és átszáguldok a szobán: kalapácsfej makkommal sújtok le a repkedő férgekre – néhány tovaröppen, de párat sikerül széttrancsíroznom a falon. Meleg vértócsává kenem őket, majd megpördülök és leütöm a többit is – őrült pitonként szorongatom, a padlón passzírozom szét démoni kis testüket, az őszi tündérkék viaszos kis ajkai néma sikolyra nyílnak, majd támadásba lendülnek: ellepik barlangos testem, néhányuk fogatlan kis szájával próbálja harapdálni a fitymámat, én meg erre hemperegni kezdek fel és alá a szobában, és péniszsodrófaként felismerhetetlen húspogácsává zúzom mindet. A fejemben Annalujza néni sikolya visszhangzik, én pedig azt üvöltöm húgycsőajkaimmal: – Túl sokat tetszik fáradni ezért a lakóközösségért!

S ahogy az apró, fejletlen tündér-csontocskák gallyként ropognak alattam, végre az átkozott vakaródzás is elmúlik. Miután szétkenem mindet, büszke, véres diadal oszlopként ágaskodok ott a lakásban, a besütő hold fényében, s érzem, hogy pezseg a vérem. Mert velem aztán ne szarozzék egyetlen lidérc-nyamvadék sem. Magyar Péter lőcse vagyok, s ideje kihúzott háttal, délcegen hasítanom előre ebben a világban, mint kilőtt, lüktető torpedó, mint fényes, szivar alakú meteor, amely felszántja a galaxist, mint a mindent elsöprő, zabolázatlan Tisza. S erre a gondolatra elélvezek, a fehér láva pedig a folyosóra mossa a kis véres cafatokat, a múlt kikapart mocskát.

Fannika, a hasamra száradt spermafolt amiatt hisztizik, mert nem vihet okostelefont az iskolába. Ondópikkelyekből álló copfos haját dobálja, és a köldökömet tapossa kis szikkadt geci lábikójával. Csúnya dolog, tudom, de néha eszembe jut, hogy fel kellett volna itatni egy zsepivel, amíg még friss és testmeleg volt.

Sok éve már, hogy eszembe jutott egy szexuális természetű gondolat. Ez volt életem első és egyben egyetlen erotikus képzete. Egy reggel arra ébredtem, hogy elképzeltem két (egyébként az előző este a National Geographic Channel-en látott) oroszlánt, amint közösülnek a szavannai naplementében. Szégyen vagy sem, akkor és ott magamra lövelltem az örökítőanyagomat. Más talán egy nyegle mozdulattal letörölte volna a spermát, ám számomra az valamiféle abortuszt jelentett volna. Hisz anyukám úgy nevelt, hogy ne pazaroljam a babanövesztő tejcsim (ő hívta így), ami szerinte a Jóistenke sós könnyecskéje, s mivel a Mindenható köztudottan bosszúálló, minden feleslegesen elpazarolt tejcsi cseppért kinyír egy etióp kisfiút Afrikában. Nem ismertem egyetlen etióp kisfiút sem, de valamiért úgy gondoltam, jobb lehet nekik élve. Az se segített, hogy anyukám néha beöltözött a Jóistennek, és végigkergetett a lakáson, mély átéléssel azt üvöltve, hogy: – Eszedbe ne jusson pazarolni a könnycsi-tejcsimet, te kis szarjankó!

Igazad van persze, senki se tudja, hogy is néz ki valójában a Mindenható. Anyukám ehhez mérten mindig valami más jelmezt kapott magára. De tudtam, akár egy szakállas vén fickó, akár egy androgün idegen, akár egy négy dimenziós lerajzolhatatlan alakzat loholt a nyomomban, az bizony mindig a Jóistenke volt, méghozzá bozontos haraggal a lelkében. Szóval ez volt az én szexuális felvilágosításom.

Feküdtem hát ott az ágyon, hasamon azzal az elpazarolt tejcsivel. S tudtam, valahol a világban most ki fog purcanni egy etióp kisfiú a párzó oroszlánok miatt. Ám végül arra jutottam, menthető a helyzet. Eldöntöttem hát, egyedülálló apa leszek, és felnevelem a gecitócsát.

Mindennek bizony sok-sok éve. Azóta egyszer sem zuhanyoztam, nehogy lemossam magamról bőrömhöz tapadt csiganyálka szerű utódom. Áttetsző cellux szalagokat is ragasztottam a pocakomra, hogy így is megvédjem a lepergéstől az odaszáradt férfikenetet. Sokat megtettem hát Fannikáért. Ő meg hálából itt csesztet, amiért nem vihet okostelót a suliba.

*

Nem, Fannika nem szokványos suliba jár. Próbáltam persze spermafoltos hassal besétálni a sarki általános iskolába, de a portás rám hívta a zsarukat. Hiába, meglehetősen szar állapotban van a magyar oktatás. Már épp feladni készültem, hogy valahogy becsempésszem a száradt gecim az oktatási rendszerbe, amikor sikerült ráakadni egy speciális iskolára, ahová kizárólag az anyuka nélküli kölykök járnak. A csak apukás születésű gyerekek között igen jól érzi magát a kislányom: szerintem még szerelmes is a kis padtársába, Radoszlávba, a tíz éve száradó ondós zsepkendőbe. Tudom, mert én is ott ülök velük a suliban, hisz gyakorlatilag elválaszthatatlanok vagyunk.

Szóval mondhatjuk, hogy ahhoz képest, hogy Fannika egy kis geci, egész átlagos gyerekkora van. De miután a kormány kitiltotta a mobiltelefonokat a suliból, nem hajlandó oda járni többé. Nem értem, egyáltalán mi a fasznak kell neki okostelefon oda. Biztos Radoszlávval, a jóképű gecis zsepivel chatelnek. Mert hiába padtársak, a mai fiatalok már csak így képesek kommunikálni. Főként a kis gecik. Mert se szájuk, se torkuk, se hangszáluk nincsen.

De akkor is felbasz ezzel a mobil dologgal, látszik azon is, hogy ezúttal felemelem a hangom. Sejtheti, hogy nem szarozok, mert ilyenkor a teljes nevét használom, ahogy ráförmedek: – Elég ebből a szarakodásból Czibere Gabriella Fióna Csenge Giszmunda Anélia Fanni Ágota! Ezennel egy napos szobafogságra ítéllek!

A kis geci erre elsápad. Sose ítéltem még ilyesmire. De ideje elkezdeni. Az egyetlen probléma, hogy voltaképp mégis csak össze vagyunk nőve, hát hogyan száműzzem anélkül, hogy magam is vele tartanék? Azért kísérletet teszek rá. Szerencsére növesztettem már akkora sörhasat, hogy úgy-ahogy át tudjam dugni a másik szobába az ajtónyíláson keresztül. Aztán megpróbálom rázárni valahogy az ajtót. Először szép lassan csukom rá a szomszéd helyiségbe csüngő pocakomra, majd egyre vadabbul csapkodom, hátha tényleg el tudom szeparálni magamtól a száradt ondókislányt. Az ajtóél fájdalmasan vág a bőrömbe, ám én tovább erőltetem, próbálom teljesen rázárni a bendőmre – a kín gömbkaktusza az idegeimen hempereg s parázsvirágokat hoznak a gyötrelemhúshorgok; az ajtóél először lilára zúzza a kis zsírhasikámat, majd fel is sebzi, és vér csöppen a padlóra. Tovább erőltetem a dolgot, kitárom, teljes erőből rácsapom a hasamra, majd húzom, rángatom, habzó szájjal olyanokat ordítva, hogy szooobafogsáág meg kköönyteejcsii meg etióóóp kisfiúúúk. Kitörik az ajtóba épített gríz üvegablak. Felkapom az egyik homályos szilánkot, és az összezúzott hasamnak esek, hogy lenyiszáljam magamról, mint valami csüngő övtáskát. Szakad a szövet: az éles üveg és az ajtóél végül amputálja rólam a szomszéd szobába lógó kis sörhasat, mikor végül felordítok, hogy „Eszedbe ne jusson pazarolni a könnycsi-tejcsimet, te kis szarjankó!”, platty, a zsíros, bőrös hasszövet, rajta a celluxos gecivel, véres felmosórongyként toccsan a padlóra odaát. Miközben elájulok a vérveszteségtől, arra gondolok, hogy végre. Szobafogság.

*

Álmomban vérben fürdeti a szavannát a lenyugvó Nap. Szerte halott etióp gyerekek hevernek, mint megannyi csonkig égett fekete, sovány gyufaszál. A hullarakás tetején két oroszlán közösül – szőrös, rángatózó csípőjük körül legyek hada döngicsél. S a párzó ragadozók körül anyám rohangál változatos ruhákban, mint afféle kerge sámán, és valamit sipítozik a babanövesztő tejcsiről. Az égen nedves kamaszfiúágyak repülnek át gecitől csillogó lepedőszárnyakon, mint súlyos, sápadt ráják. Rádöbbenek, hogy ez bizony egy nedves álom, egy szexuális természetű valami, s próbálom kirángatni magam ebből a vérbő vízióból, nehogy önkéntelenül is meginduljon a magom. Persze késő. Arra térek magamhoz a nappaliban, hogy egy hatalmas vértócsában fekszem. Ott ahol eddig a hasam volt, egy vörös húskráter, egy seblyuk tátong. Látom a rángatózó hasizmok egymásba kapaszkodó húshúrjait, a beleim derengő szervkanyarulatát. Ám ami még rosszabb, a seb körül fehér gyöngy cseppek csillognak – a Jóistenke sűrű, sós tejkönnyecskéi. Alaposan teli élveztem a hassérülésem. Fannikának immár testvére született, itt növekszik a pocimban.

Mellettem az ajtó félig nyitva. És látom, szökik már Fannika. A lenyesett sörhasam, ez a nyákos-zsíros húscsomó mint vörös meztelen csiga csúszik-mászik végig a padlón vércsíkot húzva maga után. Rájövök, reggel van és az iskolába siet. Erőtlen ujjaimmal a rángatózó bőrhús-lény után kapok – mert látom, egy mobiltelefon van hozzácelluxozva az életre kelt gecis hashoz, mint csigaház, áll ki a menekülő szövetkupacból.

Azt akarom kiáltani, hogy hagyod itthon azt a kibaszott mobilt, Czibere Gabriella Fióna Csenge Giszmunda Anélia Fanni Ágota! De már a második szótagnál meghalok. Pedig nem is vagyok etióp kisfiú, mégis tudok ilyet. Az elpazarolt könnyek súlyos büntetése. A Jóistenke undorodva töröl le a hasáról egy zsebkendővel, és a túlvilág szemetesébe hajítja a lelkemet felszürcsölt papírgalacsint.

A kormány kötelezővé teszi a végbélszűrést, szóval felhatalmazva érzem magam, hogy indokolatlanul is a seggemet mutogassam az egészségügyi dolgozóknak.

Kezdetben csak a rendelőben villantottam segglyukat, később már a kórházi folyosón is letoltam nekik az alsóm, most már az otthonukban is felkeresem őket, hogy betoljam az ajtajuk levélrésén a valagam. Megjött a csokikarika postás, rikkantok ilyenkor. Olykor képeslapot is küldök róla nekik. Igen, ez az én ánusz pride-om, mert bár lehet a pofám az kibaszott ronda, a segglyukam meglehetősen dekoratív – egy cukicska bőrredős kis betlehemi csillagocska, aminek jó esetben folyton ragyognia kéne az égen, ehelyett nadrággal kell elfednem, pedig hát inkább húznék alsót a képemre.

Fáradtan sóhajtanak az orvosok, amikor a képükbe tolom a végbélnyílásom, de mi mást tehetnének, nekiállnak kotorászni benne – elvégre letették a hippokratészi esküt, aminek szó szerint így hangzik az ötödik mondata: „Tisztán és szentül megőrzöm életemet és tudományomat, és ha látok fingraktárt, megbizgerélem.”

Telnek a hetek, és a végén már annyi doki jár a hátsómban, hogy hivatalosan is egészségügyi intézménnyé nyilvánítják a szarómat. Amivel csak annyi a gond, hogy Magyar Péter országos kórházbejárást tart, és feltétlenül ki akarja terjeszteni ezt a dolgot a kulakancsómra is. Épp a kórházi menzán rázom a fosómat a rotyogó zöldborsó főzelék fölött, elvégre hé, a konyhások is egészségügyi dolgozók, amikor váratlanul betoppan a Tisza Párt elnöke, és bizony ragaszkodik hozzá, hogy behatoljon a fenekembe. A zöldborsófőzelék szerencsére síkosítónak sem utolsó, így némi próbálkozás után Magyar Péter halk nyögéssel becsusszan az ánuszomba. Ám aztán némi penészre bukkan a belemben.

– Látjátok? Felháborító állapotok uralkodnak a magyar kórházakban! – kommentálja live streamben a dolgot, de a délutáni kormányinfón Gulyás Gergely tagadja az egészet: az csupán porral borított zsírfolt, állítja, elvégre a hazai egészségügyi intézményekben, így a hátsómban sincs és nem is lehet penész.

Én persze tudom, hogy se nem penész, se nem porral borított zsírfolt, egyszerűen csak szaros a seggem belülről, de ez nem olyasmi, amit szívesen reklámoz az ember, így hát csendben tűröm, amikor megérkezik a takarítócsapat, hogy alaposan kisuvickolja a bélcsövem. Mint kiderül, egy zöldborsófőzelék beöntés csodákra képes.

Nézik, vizsgálgatják a főzelékbe áztatott végbelem, és rázzák csak a fejüket, hogy nem, nem, ez továbbra sem lesz jó, hisz ha újabb seggbejárást tart a Magyar Péter, ebbe is bele fog kötni – elvégre se betegágy, se CT gép nincs a belemben. Ám szerencsére még mielőtt feldugnának nekem egy 14 ezer kilós, 450 kV-os anódfeszültségű röntgengépet – amihez talán a menza összes zöldborsófőzelék-síkosítója is kevés lenne –, meghozza a mentő az első pácienst. Egy vajúdó anya az, nincs hát idő holmi lakberendezésre. Nagy erőkkel próbálják hát az izzadt, szülési fájdalmaktól görcsbe csömörödött, sikoltozó anyukát feldugni a segglyukamba, s bizony vele sikoltozom én is, mintha csak osztoznék a szülésben – és így is van, ám belőlem nem kifelé, hanem befelé hatol valami. Nos, hiszed vagy sem, az én belemnek is meg vannak a maga korlátai, miután sikerül tehát felerőltetniük az anyuka lábikóját bokáig a fosómba, szánakozva közlik vele, hogy ennyi és nincs tovább, nem tudják a szülészetre vinni, mert az biza túl szűk.

– Legalább a gyerek szülessen kórházba! – rikkant egy ápoló. Kihúzzák hát az anyuka lábát a seggemből, és mindent elkövetnek, hogy hozzáillesszék a nő tág, nyákos hártyagombaként reszkető szeméremajkait meggyötört, ánizscsillag formájú segglyukamhoz – mintha csak két száj lenne, ami izzó csókban forr össze, úgy cuppannak össze. Magzatvíz és vér áztatja még mindig főzeléktől nyákos ánuszomat, majd érzem, valami elindul kifelé a nőből, és egyben bele az én testembe – kemény csontkúpként tolja fel magát a végbelembe, aprócska ujjacskák kaparják belülről a szövet csövet. Hamarosan fojtott gyereksírás, mint eltévedt Minotaurusz segítségkiáltása béleli ki szarborsófőzelékes belső labirintusom, a hasam fájdalmas léggömbként feszül ki, ahogy befogadom az újszülöttet. Betlehemi csillag ánuszom fájdalmasan nyeli magába a kis megváltót, s immár kocsonyás húrként már csak egy köldökzsinór köti össze a vajúdó nő ürgelyuk méretűre tágult pináját a seggemmel – ám hamarosan ezt is elnyesik, mintha csak szalagot vágnának át egy új kórházi szárny felavatásakor, s a kocsányos hurka most úgy csüng ki a lábam között, mintha csak valami torzszülött majomfarok lenne.

Magyar Péternek igaza volt, mert a magyar egészségügy el van baszva – látom be, és persze felbaszom magam, mert -én csak a tündéri kis segglyukamat akartam mutogatni, erre tessék, belepetéztek egy embercsecsemőt a végbelembe. Jóféle csikós ostorként pattogtatni kezdem hát a bélfarok-kocsányom, és végigcsapok az ápolók gyülekezetén – adok én nektek humánus egészségügyi rendszert meg korszerű diagnosztikai eszközöket – mint Jézus a kofákat hajtom ki őket a menzáról, de még a vajúdó nő is pókjárásban menekül előlem, csúszkálva a saját vérén, én meg seggkorbácsomat rázva szabadulok rá a világra, benövöm, mint a gyűlölet lüktető ánuszrózsafürtje, én, a harag mindent tépő hurokhorga, a düh recsegő, fekete kukoricatáblája – elverem a kórházakat, megcsapom a Parlamentet, pofán baszom a minisztereket, felképelem Magyar Pétert, ütöm Semmelweis Ignác szobrát, sőt, átlógatom az időn a valagnyúlványom, és végigcserdítek Hippokratész homlokán, majd hörögve, ordítva az ég felé csapkodok ruganyos seggférgemmel, egyenest Isten felé, akinek a boszorkánykonyhájából gőzölgött ki minden betegség, s így a gyógymód, a kórházak is. S talán már látom is a Mindenhatót. De az is lehet, hogy csak egy poros zsírfolt az égen. És Ő talán penésznek néz engem idelenn. Nincsenek válaszok, s a végén mindenről kiderül, hogy voltaképp egy kiadós szarfolt. De erről inkább nem beszélünk.

Mikor aztán lenyugszom, valami elhagyatott istállóba tévelygek, s mint análvárandós Mária a szúrós szalmán guggolva simogatom pöfetegként felpuffadt hasam. Odabenn a segggyermek kellemesen betokozódott már főzelékfoltos beleimbe. Eldöntöm, orvost nevelek belőle. Nézegesd csak belülről a belem, te kis egészségügyi dolgozó, s ha felnősz, szépen kiszarlak és meggyógyítjuk ezt a göthös, csupa-penész, csupa-poros zsírfolt, csupa szar világot. Nagy dolgokra vagy hivatott. Például hogy nézegesd megállás nélkül a csoda kis csoki ánizscsillag segglyukacskám, ó igen!

Rendelek a Temu-ról gyerekmunkást, de azt is gyerekmunkások rakják össze; és attól tartok, a robotra kényszerített ázsiai kiskorúak nem jeleskednek túlzottan az emberi anatómiában. Talán mert ahelyett, hogy suliba járnának, műanyag banántartó tokokat és tojáshámozókat gyártanak.

Nézd, ennek az anatómiailag inkorrekt kiskorú munkaerőnek több testi rendellenessége is akad. A leglátványosabb tán, hogy a tüdeje kitüremkedik a hátából. Így valahányszor levegőt vesz, a felfújódó eres szövetzsákok, ezek a lapocka körüli zsákállatka-terhek megduzzadnak, s ettől a gömberekció-kombótól egészen úgy fest a lurkó, mint valamiféle felszállásra készülő rovar, amely kibontja nyálkás lebernyeg-membrán szárnyait.

De ezt könnyű lenne még elviselni. Ám azt, hogy koponyaüregében szem helyett két sárgás-rózsaszín, erekkel beszőtt heregolyó forog és azt, hogy ahol az orrának kéne lennie egy mindössze pár centis gyerekpénisz csüng, ami csiklandozza reszkető felső ajkát, szóval ezek a finom kis apróságok garantálják, hogy az elbaszott korcs Temu-gyerek ne legyen a lakás dísze. Oké, de nem is azért vettem. Ugyanakkor túl jó munkaerőnek sem tűnik: ahogy apró orr-húgycsőnyílásán szörcsög és tapogatózik, miközben tüdeje óriási fátyolos szömörcsög gombaként fújódik fel és omlik össze, mint a világ legelbaszottabb ejtőernyője, úgy döntök, a fogyasztóvédelemhez fordulok. Aztán rájövök, manapság senki sem terheli már ezzel őket, hisz hatásosabb, ha egyszerűen kiposztolom a közösségi médiában.

Feltöltöm hát a péniszorrú gyerek fotóját, s jön is rá két döbbent emoji, ami legalább olyan jó, mintha a fogyasztóvédelem eljárást indított volna. Másnap viszont elvisznek gyermekpornográfia terjesztéséért. Ráadásul egy egész napot kell arra várnom, hogy Novák Kati kiszabadítson.

Otthon aztán geci nagy felfordulás vár: a hereszemű kölyök négykézláb csúszkál a padlón, felborított, eltört mindent a lakásban, s hogy némiképp az éhségét csillapítsa, megette a kaszáspókokat a sarokból. Közben pedig összeszarta XS-es méretű munkás nadrágját. Belátom, ha már itt rontja a levegőt, jobb ha melóra fogom.

És hogy miért rendeltem gyerekmunkást a Temu-ról? Mert az ott lévő összes terméket gyerekmunkások állítják elő, így arra gondoltam, ha lenne saját gyerekmunkásom, az ingyen előállítaná az összes ott kinézett árut, s nem kéne többé rendelgetnem! Zseni vagyok, mi?

Bár az ivarszerv tekintetű kölök egy csomó fontos cuccot összetört a lakásban, ahogy próbált kiszökni, végül mégis arra jutok, hogy ott bassza meg az ég azt a sok régi vacakot, a leginkább most egy légáteresztő, állítható pórázos csirkehámra van szükségem, amivel a nem létező baromfimat sétáltathatnám, vagy még inkább egy vicces, elektromos golyóstollra, ami megráz, valahányszor lenyomom a gombját.

Fogalmam sincs, pontosan mi kell neki ahhoz, hogy elektromos golyóstollat gyártson, de teli hordom a szobát faanyagokkal, ragasztóval és elemekkel, majd a fordító programot használva ráparancsolok, hogy rakjon össze egy ilyen speckó tollat nekem: – 为我打造一支有趣的电动圆珠笔!

Ám a gyerek nem érti, vergődik csak a szobában széthajigált nyersanyagon, fújkálja szövetgömbös háttüdejét, az arcából kiálló szőrtelen kis pénisz apró elefántorrként szimatol maga körül. Magamra zárom az ajtót és telisírom a legutóbb Temu-ról vett plüss pontypárnám: tudom, immár a nyakamon ragadt ezt a semmirekellő kis torzszülött. Estére aztán hatalmas duzzanat nő a kis kínai nyakára: a lángvörös, krumpli méretű kelésből sárga, bűzös genny csordogál a padlóra. Tessék, most már vihetem dokihoz is – bár lehet, ha egy orvos megpillantaná, a giga pattanást találná a legkisebb problémának. És hiába kérem, hogy hagyja abba, nyüszít csak, mint egy kutya, és folyton azt a genny göböt kaparássza pici kínai ujjacskáival, míg nem aztán az egész szar vízhólyagként ki nem pukkad, felfakad, és a halott sejtek orrfacsaró, véres sűrített tej-tengerével együtt kifordul a testéből egy aprócska toll is. Tátva marad a szám. Hirtelen megértem, hogy a kínai gyerekmunkások a testükön belül rakják össze a Temu-s termékeket. Megnyomom a golyóstoll gombját, és miközben megráz az áram, örömkönnyek szöknek a szemembe.

– Ó, kicsi Csong! – Igen, ezt a nevet adtam a gyereklénynek. Tenyerembe veszem meggyötört arcát, és eres heregolyó szemébe nézek, melyben ott gomolyog egy gazdasági világhatalomra törő kommunista ország minden kapitalista termékenysége. – Sok-sok kaland vár még ránk!

*

És így telnek aztán a napok: újabbnál újabb termékeket rendelek. Csong, szülj nekem napelemes locsolókannát a gyerektesteden keresztül, hadd érezzek boldogságot! Savanyú betegségszag, mint kiűzhetetlen dzsinn telepszik a lakásra. Szakadások egy fiúban. Véres gennyrózsák kertje, a heregolyók nyálkásan pörögnek csontüregükben. Ott fekszik a gyerek, hasán sárgálló gennyduzzanat, akkora mint egy emberi fej: szilikon szűrős tésztafőző edény növekszik benne. Az égen vörös színű Betlehemi csillag suhan át.

– Meg tudod szülni, kicsi Csong! – suttogom a péniszorrú kisfiú fülébe, miközben a köldökét feszítő gennyhólyag felfakad, hogy véres döglött sejtpéppel itassa át a szőnyeget. Élünk-éldegélünk: takarítom a hereszemű tüdőszárnyas lepkefiú szarját, kisállatboltból vásárolt gyümölcszselével etetem. Ő cserébe autós telefontartókat szül sebein keresztül a térbe. És nyüszög, fájdalmasan szörcsög, húgycsőnyílásán kapkodja a levegőt, én pedig újra és újra megrázom magam az elektromos tollal és azt mondom neki, ez a boldogság meg hogy sose volt más. Mert sokak szerint egy tárgy nem deríthet jobb kedvre, de a körülöttünk lévő tárgyakat ugyanazok az atomok építik fel, mint az emberi testet. A vicces kacsás gumis hajpántot egyazon atomok alkotják, mint a boldogsághormonként ismert szerotonin, s magát az agyat, amely azt létrehozza. Különleges kedvezmény ez, kicsi Csong, te pulzáló fájdalomgöb, te ifjú gyulladás-létezés, te viaszheregolyó-tekintet. S halkan nyöszörög ez a világra rendelt sejthalmaz, miközben egy aranyos lámás női kézitáskát rak össze magában, vagy egy Donald Trump ébresztő órát, amit reggel hétkor fülön lő egy kis műanyag puska – én pedig mint macskát, békaként felfújódó tüdőzacskóit cirógatom. Ahogy gyűlnek a termékek, egyre több lyuk tátong már a gyerekben, sebei lassan forrnak – a nemesacélból készült banán tartóval alighanem túl messzire is mentem, felsebezhette belülről a szerveit. De Csong csöndben tűr mindent. Kivéve amikor egy 3 dimenziós hajós éjszakai lámpát kérek tőle, mert akkor váratlanul sírva fakad: heregolyó szemei sós spermás vizet kezdenek levedzni.

– Mi a baj, Csong? – kérdezem. – Mármint tudom, hogy pusztulsz, s haldokló tested a felszínes boldogság és a csontig hatoló fájdalom értelmetlen temploma, de… Mi a baj?

És Csong elmondja. Kínaiul karattyol, a fordító program alig tudja követni. De kiderül, hogy világ életében iskolába akart járni, hogy ha egyszer felnő, nyithasson egy kis éttermet a tengerparton. Hogy látni akarja az óceánt. Megrendülten hallgatom. Rádöbbenek, hogy oly sok mindent kértem már a kis Csongtól, s azt bezzeg sose kérdeztem meg, ő mit akar, őt mi tenné boldoggá.

Igen, a kisfiú haldoklik. Tüdeje egyre lassabban fújódik fel, és sípoló hang szakad fel orrpéniszéből. Vér csorog ajkán.

– Egyet se félj, kicsi Csong, megrendelem neked a tengert! – biztatom, mire kifut a vér az arcából. Hisz az jár a fejében, hogy nem és nem, azt bizony ő már nem tudja nekem kihordani. De egészen más terveim vannak: a Temu-ról vásárolok neki tengerpartot – akciós, 14.670 forint. Hamarosan kínai gyerekmunkások érkeznek – úgy festenek, mint egy általános iskola bubópestises tagozata, mindet kelések borítják – van, amelyiknek a nyakából, a vállából, másoknak a combjából, a mellkasából áll ki egy-egy kézilabda méretű gennyduzzanat. S apró késekkel felfakasztják őket: van, amelyikből arany sárga homok pereg ki, van amelyikből tiszta, sós víz csordogál, s akad amelyikből sziklák, fésűs kagylók potyognak. A sarokban egy szerencsétlen 8 éves ferde szemű gyerek egy delfint próbál megszülni az oldalából.

S hamarosan ott állunk Csonggal a kész tengerparton. Húgycsőnyílás-orrjáratát friss óceáni levegő járja át, s megtölti a hátából kiálló rovarszárny-zsákokat.

– 我希望我能看到它！(Bárcsak láthatnám!) – sóhajt a kisfiú, s ekkor rájövök valamire. Ha a szeme helyén herék, az orra helyén pénisz van, sejtem már, hol lehet a valódi látó és szagló szerve. Lehúzom hát a gyerek nadrágját, és valóban: a lába között vörös kocsányon ott csüng két szemgolyó és egy orr. Csong pedig örömében felsikolt, ahogy rácsodálkozik a tengerparti tájra, a vijjogó és rikácsoló sirályokra, a sziklákat görgető türkizkék hullámokra, a horizont szélén billegő vitorláshajóra.

– 美丽的！(Gyönyörű!) – suttogja, s hirtelen irigyelni kezdem az örömét, illetve elbizonytalanodom benne, hogy ezt a boldogságot valóban atomok alkotják, mint a tárgyakat, s meg tudnám-e vásárolni.

– Hé! Az a fickó ott lehúzta egy kisfiú gatyáját! – sikolt fel egy bajszos turista, akit a tengerparttal együtt a Temu szállított ki. Majd hozzáteszi: – Á, nyugi haver, csak vicceltem! – És már kapja is le a Temu-ról rendelt bajszos férfi maszkot a fejéről. Megkönnyebbülten látom, csak Novák Kati az, a pedofilok nagy barátja.

Állunk tehát a parton. Csongból lassan kigőzölög az élet. Én pedig leküzdöm magamban a vágyat, hogy utoljára még egy 4 darabos ergonomikus narancs- és citromhéjhámozót kérjek a kölyöktől. Ahogy a gyerekmunkás haldoklik, ismeretlen félelem támad bennem. Ha nem lesz már itt Csong, hiába a végtelen óceán, mert senki sem fog már neki örülni. A megvásárolhatatlan boldogságot mind elviszi magával ez a kis angyalka, ahogy tüdőszárnyain az égbe száll.

Átműttetem magam okostelefonná, hátha többet simogatnak majd a nők, de Magyar Péter belebasz végül a Dunába.

Nem volt pedig egyszerű kapacitív érzékelő réteget ültetni a bőröm alá, a jó doki először nem is akarta vállalni, hogy LCD kijelzőt implantáljon a felhám és az irha közé, de mivel több érzékenyítő tréningen is részt vett már, sikerült azzal meggyőznöm, hogy egész életemben telefonnak éreztem magam, így voltaképp kiszabadít valamiféle börtönből, ha átalakítja a hasamat és a mellkasomat egyetlen nagy érintőképernyővé.

Persze kamu volt az egész. Sose képzeltem magam mobilnak. Csupán a női ujjak tapintására vágytam. Kikötöttem hát, hogy úgy oldja meg ezt az egész érintőképernyő beültetéses szart, hogy a hívógomb valahogy a péniszem legyen, babrálja csak meg nyomkodja a szebbik nem.

Elvégezte hát a telefonná alakító operációt. Azóta LED fény szűrődik ki a műtéti kapcsokkal telitűzdelt hasfalamon. A képernyő ugyan kissé homályos, mivel a vizuális tartalomnak a bőrömön kell átszűrődnie, de amúgy remekül működik: azóta valahányszor magamhoz nyúlok, TikTok videók, táncoló, filterben fuldokló tinik, vicces memék és aranyos cicás felvételek villódznak a felsőtestemen. Amikor pedig a péniszemet markolászom, többször is felhívom a segélyhívót. Fekszem az ágyban, simogatom magam, sütkérezek a kék fényaurámban, majd úgy döntök, ideje vadászni. Kiosonok a városba, s nők elé toppanok. Mint denevérszárnyat, széttárom előttük a ballonkabátom: alatta teljesen meztelen vagyok, és nagy átéléssel illegetem előttük új, impozáns telefontestem. És a trükk működik: a kék LED fény valósággal elbűvöli a nőket, mint molylepkéket a lámpa – tapogatnak, ablakokat nyitnak meg a varratos mellkasomon, majd bezárják őket a mellbimbóm nyomkodásával, a köldökömmel új csatornákra iratkoznak fel, fotókat posztolnak a hasfalamra, az üzeneteiket csekkolják a lágyékom körül. Ám hiába rázom előttük mereven lüktető, zöld hívásgomb fényben úszó péniszemet, a farkamhoz magához egyik se ér. Átkozom magam, amiért nem gondoltam erre korábban: hisz manapság senki sem használja már hívásra a mobiltelefonját.

– Ööö… Talán ideje lenne végre rácsörögnöd az anyukádra? – kockáztatom meg az egyik parkban hasfalamat tapizó lánynak, és szinte az orra alá tolom a zöld lidércfényben ragyogó hívásgombfaszom. De hiába, inkább videót néz arról, ahogy valaki felhívja az anyukáját. Körbeslattyogom a parkot, hátha akad olyan, aki szívesen diskurálna a szüleivel a farkamon át, s minő meglepő, nem járok sikerrel: a golyóim már fájdalmasan lüktetnek a belé szorult spermától. Csakhamar sírásra és óbégatásra leszek figyelmes: megpillantok egy fiatal nőt térdelni a park széli zebránál. A babakocsiját elsodorta egy autó. Egy vérző fejű csecsemőt ringat és azt kiabálja: – Segítség! Valaki hívja a mentőket!

Eljött hát az én időm! Odatoppanok hozzá, széttárom a kabátom és lengetni kezdem előtte a farkam. Ez az, hívd a segélyhívót, bébi, hogy megmentsd a gyereked, suttogom neki érzéki hangon, s oly közel rázom az arca előtt a hímtagom, hogy duzzadt makkom szinte előváladék bajszot rajzol a haldokló csecsemőt szorongató anya reszkető szája fölé. A nő először ijedten néz, majd valamiféle öröm és megkönnyebbülés fut át az arcán, s egy laza mozdulattal, mint valami rongybabát, elhajítja a sebesült csecsemőt, és cikkeket kezd olvasgatni a szülés utáni terhességi csíkok eltüntetéséről a mellkasomon, valamint rendel egy világító babahordozót a Temu-ról a csípőmet nyomkodva.

– Miféle anya vagy te, a gyereked mindjárt meghal, miért nem rázod ki a farkamat? – üvöltök, de nem, eszébe sincs az erektált hívógombomhoz érni, így hát jobb híján magam kezdem verni a faszom. Hamarosan nagy vijjogással megérkeznek a mentők, ám amikor a kiérkező életmentők megpillantják a LED fényben úszó felsőtestem, meg is feledkeznek az aszfalton kivérző kisbabáról, és mind a mellkasomat akarja tapizni defibrillátor lökésektől megedzett férfias kezükkel.

Ekkor menekülőre fogom. Egészen az ötödik kerületig kergetnek, ahol beszökök egy szórakozóhelyre és megpróbálok eltűnni a bulizó tömegben. Ám ahogy a bulifények stroboszkópöklendezésén törtetek át a táncikáló emberek vergődő hordáján, észre sem veszem, hogy valaki meglök a vállával és véletlenül bekapcsolódik a ballon kabát alól kilátszó felsőtestemen a kamera – így akaratlanul is videót forgatok arról, ahogy a Tisza Párt elnöke, Magyar Péter az egyik asztalnál egy sör mellett az orosz irodalomról diskurál néhány fiatal lánnyal. Ebből bizony nagy botrány lesz: köztudott, hogy a politikusoknak szerzetesi életet kell élniük, soha nem ihatnak alkoholt, nem mutatkozhatnak még csak egy szobában sem a másik nem képviselőivel, az orosz irodalom pedig végképp tabu. Tudja ezt Magyar Péter is. Ijedten pattan fel az asztalától és kergetni kezd. Kimenekülök a buliból. Hamarosan már a pesti éjben loholok, vadul ver a mellkasomba épített indium-ón-oxidból álló kapacitív érzékelő réteg. S ott robog mögöttem a megveszett Tisza Párt elnök, mögötte a mellkasomra vágyó mentősök, a hátukban pedig a sipákoló anyuka, aki nem tudta még véglegesíteni a rendelését a Temu-n – szóval ekkor fut át a fejemen, hogy mégsem volt olyan kurva fényes ötlet okostelefonná műttetnem magam.

Hamarosan elfogy az út – ott állok már az éjszakai Duna parton, előttem sötéten hömpölyög a víz. S ekkor beér a magából kivetkőzött Péter, aki egyetlen határozott mozdulattal a folyóba taszít. Zuhanok, a hideg, fekete hullámok pedig éhes torokként nyelnek el, fogadnak magukba.

– Úristen, ez a pszichopata egy embert lökött a vízbe, valaki hívja a mentőket! – sikoltanak a mentősök, és már kapják is elő a telefonjukat, hogy hívják a mentősöket. De bizonytalanul nyomkodják a gombokat, mint akik nem tudják már, hogyan is kell tárcsázni a segélyhívót. Nem csoda, senki sem használja már telefonhívásokra a mobilját. Több se kell viszont Péternek: amikor megpillantja a kék fényben úszó telefonokat, rángatózni kezd a szája, majd sorban kapja ki a mentősök kezéből a készülékeket, s a Dunába hajigálja őket.

– Tégláról téglára! – kiabálja, s úgy jár a keze, mint a rotációs kapa, górja csak a téglatelefonokat a folyóba. Egyre több ember gyűlik össze ott a parton. Mind tárcsázni akarja a segélyhívót. Péter pedig ettől egyre jobban bevadul – a világító telefonképernyő olyan neki, mintha csak bika előtt ráznák a vörös posztót –, sorba kapja ki az emberek kezéből a kütyüket, és hajítja őket a hullámok közé – mint középkori nyíleső, úgy zuhognak a LED-es fénykészülékek a folyóba – potyognak, mint futurisztikus, hűs lángok az égből, mint villódzó zúzmarahullás, elektromos szikraparázs, s a kozmikus őrület és az értelem csontjaiból kifőtt kocsonyapánik a tudatba dagad, az őrület nyirkos ujjbegye már az elmék reszkető érintőképernyőjén matat, s Magyar Péter beindul és felszántja a várost: a Dunába hajítja mind a járókelők telefonját, mind a sarki telefonfülkéket, mind a telefonos operátorokat, sőt, visszautazik az időben, s magát Alexander Graham Bell-t is a habok közé veti – kéken villódzó gátat épít, telekommunikációs hódrakást, majd TikTok videótéglákból álló Bábeli tornyot, ami táncoló tinilány falaival egyenest a felhőkbe tör, Istenbe fúródik. S az éjszakában ragyogó telefonfalak felfogják a hullámokat, áradni kezd a Duna. De én erről már mit sem tudok: ott fekszem holtan a folyó iszapködös alján, érintőképernyős bőröm ragyog csak a fenéken. Persze, utoljára még próbáltam hívni a segélyhívót, s a saját farkamat a számhoz emelve azt ordítani, hogy segítség, de csak buborékok szakadtak fel a tüdőmből.

Szóval ott heverek most döglötten, pontyok és harcsák csipkedik közösségi média ragyogásba panírozott holttestem, elkékült bőrömön tinédzser lányok, virtuális szellemek járják loop borostyánba kövült táncukat, s a körém gyűlt buta halszemekben feliratkozó gombok visszatükröződése csillan. Mint virtuális tábortűz, lobogok, s egyre több és több hal gyűl körém – a folyami lények megbűvölten figyelik ezeket az ismeretlen világból érkezett villódzó képeket, s ahogy testemet seprő nyákos uszonyaik új és új ablakokat nyitnak meg és zárnak be, kattanva fordul egyet az evolúció keréktárcsája –, a körülöttem tolongó állatok ezüstös, pikkelyes testében már ott feszülnek az ikrák, amiből azok az új halak kelnek majd ki, amik TikTokon cseperednek fel, és előbb-utóbb készen állnak rá, hogy birtokukba vegyék a víz alá került Budapestet. Csipkedik, simogatják a mellkasom a jövővel kibélelt hidegvérű anyák. S én szerencsére már halott vagyok, így már nem is basz fel annyira, hogy egyik sem ér hozzá a farkamhoz.

Reggel arra megyek be, hogy a Mesterséges Intelligencia már elcsaklizta a munkámat, pedig az a melóm, hogy ujjal választom ketté a sziámi ikrek székletét, és kurvára kétlem, hogy egy mesterségesen létrehozott tudat ezt hatékonyan el tudná végezni.

Ahhoz, hogy megértsd, miért turkálok a csípőjüknél összenőtt emberek ánuszában, tudatosulnia kell benned, hogy sok sziámi iker közös bélrendszerrel rendelkezik, s noha többé-kevésbé elfogadták már a születési rendellenességüket, a vécében újra és újra szembesülniük kell hátrányos helyzetükkel, az emlékeztető pedig egy szardarab, egy, a vécéplatón morózus tengeri uborkaként heverésző kula (s a hangsúly itt az egy-en van): íme hát a közös bélgyermekük, ami újfent emlékezteti őket, hiába két különböző ember ők, mégis közöset szarnak.

Na itt jövök én a képbe, azaz a végbelükbe: rájöttem, hogy ha a jobb kezem mutatóujját, ami időközben kellően megkérgesedett már a sok-sok neki ütköző kemény kis szarkolbásztól, afféle torlaszként szorosan a ráncos segglyukhoz szorítom nagyjából középtájt, akkor a kitolt végtermék két barna nyúlványban folytatja majd az útját, ami azt az érzetet kelti a dolgát végző sziámi ikrekben, hogy kettőt szarnak, s ez persze erősíti bennük a tudatot, hogy ők ketten mégiscsak két különálló személy.

Olyan vagyok tehát, mint Mózes, aki kettéválasztotta a Vörös-tengert, csak mellette még egyfajta szarterapeuta is. Vagy lélekterapeuta, ha úgy tetszik. A kettő szerintem ugyanaz. Veszélyes meló, ha túl kemény, vagy túl gyorsan jön a széklet, még az ujjat is eltörheti, ha túl erősen szorítja az ember az ujját a nyíláshoz, benn marad a salak. Kérdezem, hogy tudná a Seggsterséges Intelligencia hatékonyan megoldani mindezt?

Állok tehát a rendelőmben és bámulom az AI-t, aki voltaképp Bíró Ada, a Duna Televízió virtuális műsorvezetője, egy belevaló virtuális picsa, akinek kemény cyberbimbói majd átszúrják holografikus piros ruhácskáját, és lakkozott körmeit elnézve az a benyomásom támad, hogy nem sokat turkált még székletben. De aztán kiderül, hogy profi. A legjobb sziámi iker ügyfelem legalábbis meghatódottan áll első produktuma, a középütt tökéletesen szétválasztott bélsár-hurka fölött.

– Óha! Ez két különálló, egymástól teljesen független kuladarab! – rikkant a Dobrevgyurcsány hermafroditalény, lám, még a szájuk is együtt mozog, és ettől nagyon boldogok most mind a ketten, tüdőzik nagy erőkkel a duális ganét, biztatva, hogy ez az, duális gané, bűzölögjél csak szépen bele az orrlyukunkba két darabban, ahogy azt kell. Szakértői szemem én is a mértanilag egyenlő részre vágott kulakombóra vetem, és megállapítom azt, amiről a prédikátorok könyve is ír a Bibliában: jobban boldogul kettő, mint az egy. Majd amikor közelebbről megvizsgálom, látom, hogy ennél tökéletesebben voltaképp nem is lehetne kettényesni egy szarkolbászt. Dobrevgyurcsány is döbbenten áll, mert ilyen két egymásra a megszólalásig hasonlító ganét még ők sem láttak, pedig van már rutinjuk a nézegetésében. Bíró Ada közben arról magyaráz, hogy ez a kakahurka eredetileg 5.31×10 a huszonnegyediken számú molekulát tartalmazott, és ő bizony pont úgy vágta ketté, hogy voltaképp mindkét kuladarab 2.655×10 a huszonnegyediken számú molekulát tartalmaz, szóval valami ilyesmiket beszél, de igazából kurvára nem figyelek a szavaira, mert azt figyelem, hogy lengnek jobbra-balra kőkemény szintetikus bögyei.

– Jól van Ada, hát legyen harc! Ezennel kihívlak egy kulanyeső versenyre! – rikkantok, de nem értem, mit válaszol az AI nő, mert képtelen vagyok odafigyelni a hangjára, megkérem hát, hogy biccentsen a virtuális cickójával, ha elfogadja a kihívást. És Ada bukkanói bólintanak. Beszabadulunk hát az állatkertbe és az ujjunkat a kenguruk izgatottan reszkető szőrös segglyukához tapasztjuk – az erszényes állatból kitüremkedő forró széklet puha vajként göndörödik két kunkori ürülékfolyammá kérges ujjam körül, miközben Ada egy, az elefánt seggéből kirepülő trágyakupacot vág szét szamurájként hosszú, festett körmével a levegőben, cybercsöcsei majd leverik az égről a Napot. Miközben már a lisztmajmocskák fekáliáját felezgetem, Ada egy ellő, a szülési fájdalmaktól magát összeszaró zsiráf fostengerét választja ketté, ám véletlenül az anyaemlősből kiforduló nyákos bébizsiráfot is szétnyesi.

– Hopszi! – mondja, s még a levegőben szálló vércseppeket is szétszálazza a bimbós, virtuális Duna tévés picsa, csak hogy fitogtassa az erejét. Felpörög a szar felezési ideje itt az állatparkban, miközben az akváriumban az algaevő hal ürülékét cincálom szét, Ada kézfejére rászáll egy katica, s rápöttyint egy sárga kis fost, ám a mesterséges csaj egy pillanat alatt kettékapja azt is, sőt, még a piros szárnyon sorakozó fekete pöttyöket sem kíméli, így végül 14 pettyel repül tova a rovar. Látod, Ada úgy beindul, hogy, sutty, még ezt a gané kisprózát is rögtön kettévágja.

2. rész

– Elég a szarakodásból, kezdődjék az igazi tánc! – rikkantok, és Bíró Adával úgy beindulunk, mint a rotációs kapa, felaprítjuk a Hortobágyon legelésző juhok betyárkörtéit, a szkarabeuszok görgetett kakigyöngyeit, a barna macik barnamaciját, a lovak lócitromját, még a szarban élő kis bélférgekben lévő ürüléket is szétszedegetjük, pontosabban kiszedjük az emberi szarból a benne lévő kis bélféreg kakit, és két kupacba rakosgatjuk. Szarbontó hullócsillagként száguldunk az égen, szétmorzsoljuk a meteoritok kőhulladékát, a szemhéjon lézengő atkák semmi kis potyadékát, felaprítjuk a közbeszédben tenyésző szart, kigyomláljuk a hitből a bizonytalanságot, a kozmikus izzáscsöndből az ősfeketeséget, Bíró Ada intelligens csöcsei bimbóbicskaként nyiszálják a szaros jövőt két szaros jövővé, s ahogy azt is tovább nyiszálja, a szarvalóság fekálialegyezőként nyílik ki és alternatív dimenziók fosfolyosó-rendszerévé szélesül, ahol trágyábbnál trágyább lehetőségek gőzölögnek. Mikor ezt meglátom, csüggedten térek vissza a kaki szétválasztó rendelőmbe, ahol fáradtan huppanok le a felhalmozott felezett szarba, és lihegve ezt mondom az engem követő cickós virtuál spinének: – Oké, feladom. Hozzád képest Ada én csak egy kis szardarab vagyok!

Mint kiderül, pont ilyesmit nem szabad mondani egy felhevült AI-szarminátornak, mert már repül is felém hosszú és hegyes virtuális körmével, és miközben egyetlen éles vágással függőlegesen kettényes engem, még arra gondolok, azta, de überbaszott jók ezek a virtuális csöcsök. Majd azon kapom magam, hogy már van egy másik is belőlem, és a másik felem is a virtuális luvnya kiberütközőit vizslatja. Ahogy ott heverek két darabban, a fejem tetejétől a herezacskómig szétvágva, mint valami kettényesett répa, és figyelem, ahogy a másik féltestemben zavartan rángatóznak a műtéti pontossággal szétvágott szervek, rájövök, hogy Ada olyan gyorsan szakított ketté, hogy nem volt időm megdögleni. Mondani akarok valamit a műnőnek, de fél hangképzőszervvel nehéz, így féregként elkezdek csúszni-mászni a másik féltestem felé, az pedig rángatózva felém araszol, és bármilyen buzisan is hangzik, megpróbálunk egymásra mászni és összetapadni, mint két véres meztelencsiga, de először fordítva sikerül, így a fél arcomból mindkét oldalt kiáll egy láb, aztán próbálok átfordulni magamon, de így már egy kurva nagy emberi testből készült vöröskereszt jelre hasonlítunk. Végül mikor nagy nehezen összeállok magammal, azt mondom: – Jöjjön a mindent elsöprő végső feladat! Válaszd szét a Dobrevgyurcsány sziámit!

A Dobrevgyurcsány, aki azóta is a saját mértanilag pontosan szétválasztott kulája fölött térdepel, erre ijedten ugrik fel, és megpróbál elszaladni a felé közelítő kulanyeső istennő elől: ám nem egy irányba futnak, Dobrev Brüsszel felé, Gyurcsány megszokásból Moszkva felé próbál rohanni, így aztán nem is jutnak sehová. Ada pedig mond még valamit arról, hogy hány atom építi fel összesen a sziámi iker Dobrevgyurcsány testét, de olyan szépen ringatja közben a virtuális popóját, hogy oda sem figyelek az istentelenül hosszú számra, csak amikor már kezdi szétnyiszálni két egyenlő darabra a dékás deformitást, na akkor esik le, hogy az előbb említett atomszám páratlan. Ami pedig azt jelenti, hogyha Ada két egyenlő részre akarja vágni Dobrevgyurcsányt, bizony meg kell feleznie egy atomot. És minderre szétvágott aggyal jövök rá! És még engem akarnak lecserélni az AI-ra!

– Ne! – sikoltok, de késő: Bíró Ada széthasítja az utolsó atomot is, ami még összeköti a Dobrevgyurcsányt, és ezzel mindent elsöprő, vakító, porrá égető nukleáris robbanást okoz, ami rögtön szétcincálja kilométeres körzetekben a létezést mikroszkopikus cafatokra. S ezen egyedül azok nem lepődnek meg, akik sejtették, hogy a Dobrevgyurcsányék belülről végig háborúpártiak voltak.

S hogy ezután mi történik? Nem tudhatom, mert elhamvadok minden más szerves anyaggal együtt, s a dolgot vélhetően egyedül a cyberpicsa, Bíró Ada éli túl. Szinte látom magam előtt, hogy a kihalt, posztapokaliptikus városban kóricál, programnyelvből született, fejlett csöcseit ringatva, és könyörög a téglaromoknak, hogy szarjanak végre, had nyesse ketté, de nincs már senki és semmi, ami képes lenne az ürítésre. Vajon érez majd megbánást, amiért elvette a munkámat és kiirtotta az embereket? Vagy egyszerűen megtanul a szar nélkül élni?

Megjelent az új kötetem és ingyenesen letölthető a Red Zone kiadó oldaláról, köszönet érte nekik. 

https://redzonebook.hu/termek/belfereg/

Talán ​arra gondolsz, jó ötlet nőket molesztálni a buszon a gatyádból kicsüngő több méteres bélgilisztával, vagy magadévá tenni egy, a szélvédőn szétkenődött őzet (az állatot elgázoló autóval egyetemben), esetleg azt az óriási megtermékenyítetlen petesejtet, aki a fiad is lehetett volna, ám most titokban főispán. Vagy netalán egy vödör csigát… Az anyaföldet… Esetleg a minden férfit heteroszexuálissá változtató, meleg pornó DVD-ből sodort vaginát. Nos, ez a kötet nem fog lebeszélni egyikről sem, de felhívja rá a figyelmet, hogy bizony működik a karma, és ha engedsz a vágyaidnak, könnyen a hullaházban köthetsz ki, ahol egy egészen intim fenékből fenékbe szerelmi aktus vár rád egy idős férfi porhüvelyével, de az is lehet, hogy egy pedofil ipsékből hegesztett buszon találod magad, esetleg zsíros állással kínál meg az Országos Meteorológiai Szolgálat.

A bizarro fiction hazai képviselőjeként ismert Komor Zoltán 25 kisprózáját tartalmazó ingyenes kötetben mindössze 16-szor szerepel a pénisz szó, ám a szinonimákat nem számoltuk, s néhány benne felbukkanó szexuális elhajlásnak vélhetően latin neve sincs.

Figyelem, a könyv nem öncélú, hanem közhasznú szexualitást tartalmaz, fóliára nincs szükség!

A fogorvosom szerint azért rossz a leheletem, mert kinyaltam a saját nyelvlepedékemből gyúrt Bohár Dániel fejű milói Vénuszt – ezt a szájtörmelék telefonbetyár-mutánst. Majd hozzáteszi, hogy a pH-értékemen voltaképp az sem sokat javított, hogy ezt a mutatványt egy csapat 10 éves gyerek előtt vittem véghez.

– Mióta folytat orális szexuális tevékenységet a szájüregében felgyülemlett lerakódással? – A kérdésben, csakúgy mint a fickó tekintetében szánalom és megvetés bujkál, ráadásul láthatod, oly magabiztos a tag, mintha igazi orvos lenne, nem maga is egy foglepedékből gyúrt gólem, amit egyébként hamarosan ki fogok nyalni, hisz neki is milói Vénusz csöcsei vannak. Ráadásul Bohár Dániel feje. De mivel is kezdődött mindez?

*

Alighanem azokkal a felbőszült szülőkkel, akik szerint helytelen, hogy a nyelvlepedékemből gyúrt pucér nőkkel próbálom szórakoztatni a csemetéiknek a szülinapjukon. Manapság mindenki azt képzeli magáról, hogy műkritikus. És persze hiába magyarázod nekik, hogy a Méloszi Aphrodité nem holmi random pucér luvnya, hanem ő maga a… nos, a Méloszi Aphrodité, még ha épp nyelvlepedékből lett is összegyúrva, ők csupán a halott sejtekből, lerakódásból és baktériumokból gyúrt fehér csöcsöt látják, melynek savanyú, átható szaga belengi a teret. Megjegyzem, igenis pozitív hatással lehet a lurkók egészséges szexuális fejlődésére, ha a számból kikapart lepedékből tanulnak valamicskét az emberi anatómiáról, ámbár valóban nem arra szerződtettek, hogy az ógörög szobrok pontos és méretarányos reprodukcióit vakarjam le a nyelvemről. Hanem hogy cuki állatkákat túrjak ki a számból.

– Egy cicát vagy pudlit! – kérik, lásd, még a szájuk is együtt mozog. Cicát vagy pudlit bazdmeg. A kellemetlen szájbevonat Michelangelo Buonarrotija vagyok, de ők csak a szülinapi zsúros nyelvlepedék bohócot látják bennem, csupán mert bohócnak vagyok kifestve, aki szülinapi zsúrokon a saját lekapart nyelvlepedékéből formáz szobrokat.

*

Már igen zsenge koromban fény derült nem mindennapi tehetségemre, amikor az oviban az első rajz órán nem mosolygó pálcika embereket firkáltam a lapra zsírkrétával, hanem a nyelvemről lekapart fehér trutyiból megformáztam Napóleon élethű mellszobrát. Tudod akadnak emberek, akikben a tesztoszteron vagy az adrenalin teng túl a testében, esetleg gyorsan nő a körmük netán a hajuk, jómagam világ életemben vaskos nyelvlepedék réteggel dicsekedhettem, ami percek alatt képes visszanőni – ráadásul sűrű és csomós, akár a rögös túró. Az impozáns nyelvlepedék persze egy dolog, az bárkinek lehet, de szobrásztehetség azért nem adatik mindenkinek.

Kamaszkoromra már oly magas szintre emeltem a nyelvlepedék formázás művészetét, hogy képes voltam legyártani a saját életnagyságú hasonmásomat, így aztán kényemre-kedvemre kiszökhettem éjszaka a lakásból, mert az ágyban fekvő lepedék-énem garantálta, hogy a szüleim mindebből semmit se vegyenek észre. Jórészt persze a saját szórakoztatásomra lopakodtam ki, hisz senki nem várt sehol – hiszed vagy sem, de a vaskos nyelvtúróval rendelkező tinédzsereknek nem nagyon akadnak barátai. Jórészt tehát a híd alatt csöveltem, figyeltem a hömpölygő éjszakai folyót, és közben az ágyamban fekvő nyelvlepedék-testvéremre gondoltam, aki a lepedő alatt savanykásan bűzölög a szobámban. Később aztán sikerült telepatikus kapcsolatba is lépnem ezzel a lepedék-gólemmel. Ahogy ott kuporogtam a folyóparton, gondolataimmal behatoltam az otthon heverő savanyú lepedékbaba zsírkenőcs fejébe, abba a kozmoszt kibélelő üledékkefirbe, elmerültem a halott sejtek és baktériumok nyákos és zavaros őstengerében, a kvantumhabban, hogy akaratomat ráhúzzam a bűzviaszlényre. Ilyenkor azt mondtam neki: pislogj egyet, lepedék-én, vagy emeld fel a bal kezed, lepedék-én, vagy fordulj át a másik oldaladra, lepedék-én. És onnan tudtam, hogy sikerült a dolog, hogy édesanyám másnap reggel közölte velem, hogy amikor benyitott hozzám, gondolkodott is rajta, hogy felébresszen-e, mert nagyon sápadtnak tűntem, és az ágyamban forgolódtam. Pedig én nem is voltam a szobámban, a lepedék-én rángatózott ott az ágyban. Ekkor fedeztem hát fel a legújabb és egyben leghihetetlenebb képességemet. Mert nyelvlepedéke mindenkinek lehet. Nyelvlepedékből szobrot faragni kevesen tudnak. De nyelvlepedék-hasbeszélőként telepatikusan irányítani a távolból egy szájbevonat szövetgólemet szinte senki. Ám kiderült, ez sajnos nem olyasmi, amivel felveszik az embert a Magyar Képzőművészeti Egyetemre.

*

Magányos, nyelvlepedékes kamaszként először persze barátokat próbáltam gyártani magamnak, de valahányszor életre keltettem a gondolataimmal egy sápadt tejsavó bűzös ragacslényt (melyek egyébként mind az ógörög szobrok tökéletes anatómiájával rendelkeztek – széles vállal, kockahassal és mikropöccsel), egyik se akart barátkozni velem. Fúj, neked lepedékes a nyelved és rossz a leheleted, mondták a nyelvlepedék emberek, és huss, kiszöktek az ablakon. Barátnőt is próbáltam gyúrni magamnak, de az is bőgni kezdett, hogy fúj, neked lepedékes a nyelved és rossz a leheleted, és huss, kiszökött az ablakon. Minden jót, szájtúró skacok, Isten veled, lepedékribanc, magányos művész leszek akkor – döntöttem el, és jelentkeztem a Magyar Képzőművészeti Egyetemre. A felvételi vizsgán vajkenő késsel kapargattam a fehér trutyit a nyelvemről, és megformáztam belőle a Dávid szobrot, amit aztán telepatikus képességeimmel ott helyben életre is keltettem – látnod kellett volna, a szájbevonat-Dávid fel és alá sétálgatott a vizsgáztatók előtt kicsi, nyelvtúró faszát lengetve.

– Ez bizony ide édes kevés – krákogták azok meg (még a szájuk is együtt mozgott), majd hozzátették, hogy fúj, neked lepedékes a nyelved és rossz a leheleted, majd huss, kiszöktek az egyetem ablakán. Így nem lettem én művész. Jobb híján nyelvlepedék bohócnak szegődtem, olyasfélének, mint amelyik lufiból hajtogat állatokat, ám én a nyelvlepedékemből formáztam mind a szobrokat, amiket aztán életre is keltettem a gyerkőcök szülinapi zsúrján. De hiába vonultatod fel a közembernek a klasszikus antik szobrászat remekműveit, a vége mindig ez: cicát vagy pudlit akarnak látni.

– Ez nem járja, én művész vagyok! – vágtam a savanyú képű szülők és a sírdogáló, party sapkás gyerekek arcába, még mindig a sikoltozó, életre kelt Méloszi Aphrodité szobrot szorongatva (valamiért az életre kelt nyelvlepedék lények nagyon szeretnek sikoltozni, a testüket alkotó halott sejtekről, baktériumokról és a kozmikus emberlényeg-gyötrelem vérben virágzó rózsakürtjeiről beszélni félig elfeledett nyelveken). – És mint művész – folytattam. – Nem fogok holmi szaros cicákat meg pudlikat gyártani.

Végül abban maradtunk a szülőkkel, hogy keresünk valami félmegoldásos dolgot, ami valahol az ember és a pudli között áll, így jött az ötlet, hogy formázzam meg Bohár Dánielt, a kormánymédia telefonos riporterét, aki arra szakosodott, hogy ellenzéki vagy annak vélt közszereplőket hív fel amolyan telefonbetyárként, és addig provokálja őket, amíg mondanak valami olyasmit, amit kontextusból kiragadva felhasználhat a lejárató videóiban. Kértem tehát egy mészlapátot, mert ehhez nem kevés dzsuvát kellett lekaparnom a nyelvemről.

*

És kapartam, egyre csak kapartam a fém éllel a nyelvemen felgyűlt lepedék-sűrített tejet, a savanyú baktériumtemető-kenetet, miközben Bohár Dániel járt a fejemben – ám ami végül kicsúszott az ujjaim közül, arra a gyerekek se számítottak. Bár a felsíró nyelvlepedék lény feje valóban Bohár Dánielére hasonlított, a teste a Méloszi Aphrodité-é volt, beteg szájszagú nyákcsöcsei vanília pudingként hullámoztak, a seggéből pedig egy pudli farok vattapamacsa állt ki.

– Zavarhatom néhány kérdés erejéig? Bővül a balos börtöncsapat? Ön szerint a kapcsolati erőszak vicces? Ön szerint a fájdalomtotem abszolút isten a szénmezőben? Magyar Péter az asszonyverő-tenyérre feszített asszonyverő-Messiás asszonyverő-férfitenyerekből szőtt abúzus-koszorúval? Ön szerint lehetséges lefeszíteni lényünkről a szerves boldogságot szervetlen tárgyakkal? – fordulnak ki a szavak a habarcs szerű váladéktorokból, és lásd, a halott szövetből összegyurmásodott Frankenstein-szörny valódi szeretettel néz rám – mészhab szemében őszinte rajongással. Rájövök, végre van itt valaki, aki nem undorodik tőlem – hisz lepedék a lepedéket vonzza, sőt összenő, ami összetartozik – a nyelvlepedékembe, mint borostyánba kövült szitokszavak, átkok, üres szobákba, híd alatti folyókba suttogott fájdalmak végre egybe kövültek, íme hát a szobor, ami mozog, és ami engem akar – a Bohár Dániel fejű milói Vénusz. Letérdepelek hát a csodanőférfi elé, és egy csapat 10 éves a szüleivel azt figyeli, ahogy széttárom savanyú tejpille combjait, hogy felfedjem a lába közti nyákosan rezgő albínó Júdásfülgomba telefonkagylót, hogy belesuttogjam megválogatott szavaim. Sokat sanyargatott, sebes nyelvem a saját nyelvlepedékemből megformázott punciba szánt, savós baktériumpinalé lövell a számba, és nyalom Bohárt, Bohár pedig szinte visszanyal a törmelék pinájával, s miközben a lepedékgyöngy-csiklógöb mocorog az ajkaim között, az orgazmus csengőhangja átlyukasztja az angyalok dobhártyáját.

*

Arra gondolsz persze, hogy micsoda dolog már kinyalni egy lepedék férfinőt egy csapat 10 éves és a szülei előtt, de meg kell nyugtassalak: nem léteznek 10 évesek, sem pedig a szüleik – őket mind a nyelvlepedékemből gyúrtam a magam szórakoztatására, ahogy a fogorvost is, ahogy mindenkit, még a a Magyar Képzőművészeti Egyetem vizsgáztatóit is. Mert akinek hatalma van teremteni, az ha nem akar is teremt – pont úgy, ahogy gennyel telik meg egy pattanás, vagy ahogy a fogkő nő a szájban. Én magam is a saját akarattal mozgatott nyelvlepedék-halmazom vagyok, s a valódi énem egy magányos tinédzser, aki egy híd alatt ül az éjszaka egyik megvilágítatlan sarkában, de talán a híd, az éjszaka és a tinédzser is csupán nyelvlepedék. A lerakódás lerakódása vagyunk, halott és bűzös szervtörmelék. Cicák és pudlik, baszki. Nyákcsöcsök, dzsuva, kozmikus emberlényeg-gyötrelem, ami felhívja magát telefonon, és a saját lerakódás-hízásáról érdeklődik, miközben a halott baktériumok valami létezőről álmodnak. Persze, a törmelék boldogsága törmelékboldogság, savanyú mészkő, amiben régi, talán sose megélt örömök csigás fosszíliái kövültek archaikus gipszöntvénnyé. De hidd el, abba még bele lehet csorgatni a valódi boldogság térkitöltő anyagát.

(korábbi kispróza – megjelent a NERekció című kötetben)

Szeretnék én is elmenni a március 15-ei békemenetre és az állami ünnepségre, de a kitűzött kokárdám leszarja a vadiúj fehér ingem. Korábban sosem volt ilyen problémám – már gyerekkoromban megtanították nekem, hogy úgy kell átszúrni biztosító tűvel, hogy jobbról-balról összeöltse a szalagcsillag kloákáját. De amióta a PETA tüntetni kezdett a kokárda kínzás ellen, tilos tűt használni.

Celluxal próbáltam rögzíteni az előbb, de a nemzeti szalagcsillag már ettől is összefosta magát. Vagyis hát engem.

Idén egyébként nem a kisállat boltból, hanem egyenest a város széli kokárda farmról szereztem be a szalagrózsámat – külön kértem, hogy a legkevésbé virgonc példányt adják; úgy voltam vele, a bambáknak talán lassabb az anyagcseréjük. De aztán az arcomba röhögött a gondozó, és rámutatott a sárban heverő nemzeti rózsákra, mondván, válasszam ki, ha tudom, melyik a leglustább.

Mint kiderült, a kokárdák jórészt egésznap az iszapban ücsörögnek, olyanok, mint a tengeri csillagok, és bár egyik sem pattog, szarni azért mindegyik tud. Sok érdekességet mesélt róluk a gondozó, hogy a tengeri csillaggal ellentétben ezek nem puhatestűek, hanem két, vagy még inkább három éltűek: nem csak a vízben és a szárazföldön, de a magyar hazafiak ingoványos szívén is vígan elvannak. A kiválasztott kokárda már a parkolóban lefosott, sejthettem volna, nem úszom meg szar nélkül a nemzeti ünnepet sem.

Eljátszom most a gondolattal, hogy mégis feltűzöm biztosító tűvel, de aztán a negyven ezer forintos bírság rémképe elriaszt. Felmegyek inkább a netre, hátha lelek valami tippet, hogyan tudnám beragasztani a kokárda segglyukát anélkül, hogy a PETA meghurcolna. Miközben egyik weblapról a másikra ugrom, a keresőszavak alapján megtalál egy célzott hirdetés. Fogalmam sincs, miért ajánlgat nekem szexshop oldalt a Google, de aztán kiderül, hogy egy vibrációs kokárda reklámról van szó. Száz százalékban szintetikus, nincs tehát kloákája és két órán belül kihozzák.

Megrendelem a vibrációs kokárdát, ami háromféle rezgésfokozattal rendelkezik: a kitűzött szilikon-kokárda a mellbimbót ingerli a ruhán keresztül, valahányszor felcsendül a himnusz vagy a szózat. Bayer Zsolt felszólalása közben pedig azonnali tejcsatorna orgazmust képes okozni.

Másfél óra múlva egy unott képű futár hozza ki diszkrét csomagolásban a pajzán kokárdát, én pedig feltűzöm a szívemre, és már megyek is le az utcára. Nem is értem, miért nem jutott korábban eszembe a műkokárda , ha már az igazival ennyi a baj – tény, hogy nem túl elterjedt a dolog, a magyarok valamiféle romantikát látnak a szívükön hordott természetes kloákákban. Talán azt képzelik, hogy ettől a szívük változik olyan testnyílássá, ami egyszerre képes ürítkezni és új életet adni.

Már a téren állok, amikor felcsendül a szózat. Lágyan búgni és rezegni kezd a mellkasomra tűzött szex-kokárda. Körülöttem mindenhol összeszart ingű ünneplők állnak. Az ő kokárdáik halk bugyborékolások közepette folyatják végterméküket a mellkasukra. Jót nevetek rajtuk, majd átadom magam a kellemes, izgató érzésnek. A mellbimbóm keményre dagad a ruha alatt, ahogy a nemzeti szalagrózsa lágyan masszírozni kezdni. Közelebb evickélek az egyik hangfalhoz, mire a kokárda még erősebb vibrálásba kezd – szinte ruhán át is érzem, hogy felforrósodik. Ám ekkor véget ér a szózat. Azaz dehogy ér véget: az itteni véget ér, de hallom, máshonnan ide szűrődnek egy máshol játszott szózat hangfoszlányai. El is felejtettem, hogy több március 15-ei ünnepség zajlik egyszerre a városban, hiszen a különböző politikai pártok mind-mind külön megemlékezést rendeztek, mivel hogy nem hajlandók egymás társaságában mutatkozni. A kokárdám tehát most egy távoli szózat hangjaira vibrál – én persze nem bánom, hisz egyre közelebb kerülök az áhított mellbimbó orgazmushoz. Ám ekkor egy harmadik ünnepségről idesodorja a himnusz hangjait a márciusi szél, mire a kokárdám még intenzívebb rezgésbe kezd. A kéj vakui valósággal elvakítanak – a mellbimbó tömlőmben érzéki tűzijátékok robbannak, és hangosan sóhajtozni kezdek, miközben a mellettem álló emberek a szart próbálják letörölni zsebkendőkkel az ingükről. A szex kokárda ekkor már forrón izzik – szinte már süti a ruhán át a bőröm, de valahogy még ez is jól esik. Ám ekkor egy negyedik megemlékezésről is ideszűrődnek a szózat hangjai. Merev péniszként lüktet a mellbimbóm a felhevült szalagrózsa alatt, és ekkor aztán bekövetkezik a baj: Bayer Zsolt kiáll, és elénekli nekünk a himnuszt. Ezt már se a mellbimbóm, se a nemzeti cicivibrátor nem bírja. Fekete füst száll fel a szilikon-kloákából, majd felrobban, pont azelőtt, hogy a mellbimbóm is szétdurranna a kéjtől. Szikrák és vércseppek repülnek szerteszét. A tömeg felsikolt, amikor látja, hogy a felrobbant vibrációs kokárda óriási lyukat szakított a mellkasomba, és a seben át rálátni lüktető szívemre, ami úgy fordul ki az ásító vörös húsjáratból, mintha kloákából pottyanna ki a nedves szar.

– Hát ennek a fickónak a kokárdája meg mi a gecit evett, hogy ezt fosta ki? – teszi fel a kérdést Bayer Zsolt, a cipőtalpamra hullt véres, égett szívcsomóra mutatva.

Nincsenek már szavaim, hogy válaszoljak neki, vagy bárkinek: ha lennének, elmondanám, hogy rossz dolog a széthúzás – ha legalább március 15-én együtt tudtunk volna ünnepelni, nem robbantotta volna ki a szívemet a testemből egy szexshopból rendelt kokárda-vibrátor. Bizony, sok okosat mondhatnék, de így hogy rájuk nézek, az ünneplő magyarokra, a bepiszkolt ingeikre, és a tátogó kloákáikra, úgy vagyok vele: á, le vannak ezek szarva.

Miközben a bőrülés becsúsztatja a kezét a nadrágomba, és masszírozni kezdi a segglyukam körüli érzékeny bőrredőket, arra gondolok, hogy mégsem volt jó ötlet a pedofilokból iskolabuszokat építeni. Nem elég, hogy szegény nebulóknak minden napja azzal indul, hogy egy tömegközlekedési eszköz fogdossa a nemi szervüket suli előtt, de Novák Katalin is lopkodja a jármű alkatrészeit.

Néha megjelenik a buszmegállóban, és egy konyhakéssel megpróbálja kimetszeni a busz ajtaját alkotó pedofil szakállas férfit, azt kiabálva: – Ennek az ajtónak most kegyelmet adok!

– Apád adott volna kegyelmet anyádnak azon a fosteremtő éjszakán, amikor megfogantál, te szarkolbászos szentfazék! – üvölti a buszsofőr, és már veszi is elő a viperát, vagy ahogy ő hívja, a köztársasági elnök kergetőt, amivel aztán messzire űzi a félőrült spinét. Én egy cseppet sem sajnálom Novák Katit. Voltaképp neki köszönhetem, hogy az autóbusz bőrülése minden reggel bedugja az ujját a seggembe.

Történt ugyanis, hogy miután a köztársasági elnök véletlenül kegyelmet adott egy pedofil ügy érintettjének és emiatt később lemondott, hamar megerősödtek a pedofilokkal szembeni szigorúbb fellépést követelő hangok. A kormány hamarosan előállt hát egy radikális ötlettel: úgy gondolták, a börtönbüntetés és a kémiai kasztráció immár édes kevés, az lenne a helyes, ha a szexuális ragadozók úgy bűnhődnének, hogy közben hasznára is lennének a társadalomnak, főképp a gyerekeknek. Azóta gyerekmolesztálókból készülnek az iskolai buszok és nem mellesleg a játszóterek. Az átalakítást az ország legkiválóbb sebészei végzik a pedogarázsnak becézett kórházakban. A kiváló szövetegyeztetési technikával egymáshoz kapcsozott emberek immár egyetlen nagy entitást képeznek, egy csupa bőr és hús autóbuszt, melyet valójában megannyi nyöszörgő, a fájdalomtól félőrült perverz alkot. A varratos járműnek nincsenek kerekei, megannyi pedofil lábán poroszkál előre a városban, emiatt úgy fest, mint egy hatalmasra duzzadt bőratka, amiből itt-ott segítségért könyörgő szájak, a téboly pókhálójába gabalyodott szemek, tapogatózó ujjak és ágaskodó nemi szervek nyúlványai állnak ki, mint afféle csillók. Az ügyes kezű sebészeinknek hála a buszt alkotó gyerekmolesztálók keringése immár közös, a tápanyagot csövek szállítják nekik a motorháztető alatt, ám az ürítést nem sikerült megoldaniuk, ezért gyakori látvány, hogy a buszból hol itt, hol ott vizelet csordogál, vagy fekália potyog a betonra.

– Ölj meg, kölyök, mert ez itt a pokol! – suttogja a mellettem ülő szemüveges, copfos kislánynak a saját bőrszéke, egy kifeszített emberi arc, én pedig irigykedve nézem az ülését – az legalább csak pofázik, az enyém meg a seggemben turkál.

– Mit baszogatsz, te faszpép? 37 éves vagyok! – förmedek rá az én bőrülésemet alkotó pedofilra, azzal leveszem mind az öt szemüvegemet, hogy ő is lássa, kivel van dolga, de a szerencsétlennek elnyeshették a látóidegeit, így matat csak tovább kitartóan a végbelemben, mint aki kincset keres. Eldöntöm, ha ez így megy tovább, és nem száműzik végleg a roncstelepekre ezeket a szaros gyerekmolesztáló iskolabuszokat, én bizony visszavedlek felnőtté.

Szóval az egész azzal kezdődött, hogy megkaptam életem első szemüvegét. S mindenki így lelkendezett: – Nahát! Neked eddig is szemcsit kellett volna hordanod! Hisz legalább 5 évvel fiatalabbnak látszol tőle!

Fel is bátorodtam ettől, vettem hát egy újabb okulárét, s rátettem az előzőre. Így hogy már két szemüveg lötyögött a fejemen, immár 10 évet is letagadhattam. Aztán persze jött az ötlet: ugyan mi a faszért állnék meg itt? Sorra vettem hát a szemüvegeket, és úgy pakoltam az orrnyergemre, mintha nem lenne holnap. Gyertek, kis fiatalító üvegcowboyok, lovagoljátok meg a nózimat. A 7 szemüveg persze már bőven túlzás volt: hatalmas, ebihalszerű, fakó spermiummá változtam tőle, ami gigantikus féregként, partra vetett törpe albínó cetként ficánkolt csak el-vissza a nappali szőnyegén. Maradtam hát a 4 szemüvegnél, amitől láss csodát, ismét iskolás korú lettem. Úgy gondoltam, inkább járok suliba, csinálok házit, mint hogy rohadjak az irodai melóhelyemen és baszakodjak az adóbevallással, meg más felnőtt szarságokkal. Gyerekként legalább egyszerű az élet. Persze akkor még nem is sejtettem, hogy egy autóbusz fog matatni minden reggel a segglyukamban.

Tíz perc az út a suliig, ennyit csak kibírok – biztatom magam, ám rá kell jönnöm, igazából nincs már kedvem az isihez sem. Régen jó volt hülyülni a játszóterén, de amióta az is gyerekmolesztálókból készül, az emberi csont és szövet libikóka folyton a herezacskómat csiklandozza valamelyik nyálkás kinövésével, ami lehet a nyelve, de akár a pénisze is.

– Öljetek meg! Ó, Istenem, miért hagytál el engem? – nyöszörög közben a szomszéd lány buszülése. – Lásd, Uram, itt sínylődöm a pokol lávaköves folyamtestében, és a kín savas kutyateje csorog le torkomon, miközben szülöm, egyre csak szülöm a szögesdróttojások véres gömbhéjait! Hát valóban szubatomi szenvedésparázs-rőzse az élet, s a kozmosz csupán sikolyokból köpült kínketrec?

– Te miért nem tudsz ilyen szépeket mondani nekem, te szartaréj? – förmedek rá a valagamban kurkászó bőrülésre, és irigykedve nézek a sok dioptriás kislányra, aki… Aki már nem is ül a széken, hogy hallgassa az ülés szenvedésről szóló szónoklatát, hanem már ott guggol a busz közepén, és a kezében konyhakés csillan. Atya ég, hisz ez nem is egy kislány, hanem Novák Katalin, hát felszökött a buszra, ráadásul az én trükkömet alkalmazta: több szemüveget vett fel, ami miatt kislánynak nézte mindenki. De most ott hadonászik a késével a jármű közepén, habzó szájjal ordítja, hogy: – Elnöki kegyelemben részesítelek! – miközben a széles pengével megpróbál körbe nyesni egy, a jármű padlóját alkotó pedofilt. Ám nehéz megmondani, hol kezdődik az egyik aberrált és hol a másik – karmazsin gejzírként spriccel a vér, szakadnak a varratok és az izomrostok, itt-ott mint zsíros hurka, a nyákos bélcső is kitüremkedik egy-egy hasfalba nyílt sebből.

Így aztán sose érünk a suliba, látom be, de aztán rájövök, voltaképp nem is baj: halál erre a kurva buszra.

– Ez az Kati! Kegyelmezz neki! – biztatom a vérgőzben vagdalkozó nőt, s hamarosan a többi gyerek is csatlakozik a szólamhoz.

– Megkeegyelmezeeeeek nekeeeed! – hörgi a bíbor színre vált magyar ősasszony, ez a táltos családanya, és pengéje újra és újra a létfontosságú szervekbe szánt, mint lufit, pukkasztja ki őket fegyvere éles hegyével. Hamarosan csatlakoznak a lurkók ehhez a felszabadításhoz: előkerülnek a tollak, a vonalzók, a körzők – sorban vágják bele a busz belső terét alkotó gyerekmolesztálókba. A pedofil tor felpörög, s így robogunk mi bele a világba vérző, ordító, fosó, hugyozó, geciző buszunkkal, ezzel a százlábú-koporsóval – a halál kitinpáncélja sötét tulipánsziromként borul a visongó gyermekekre.