A szöveg megjelent az amerikai Thrice Fiction Magazine-ban.
_______________________________
A fogorvos mindig a zsebébe csúsztatta a kihúzott fogakat. A szóbeszéd szerint volt egy kiskertje, ahol elültette őket, és műanyag paripák keltek ki belőlük, amiket aztán jó pénzért adott el a vidámparkoknak. Láttam, hogyan nyargaltak a gyermekek ezeken a körhintákon. Minden megtett fordulattal tovább szuvasodott a foguk, s pálcikákra húzott véres vattát rágtak, miközben szüleik csúszdákat kacagtak az égre, amin gyermekeik álmába csúsztak a mesekönyv szárnyú angyalok.
Apám nem engedte, hogy lovacskák nőjenek az én kihúzott fogaimból. Parancsára haza kellett hoznom őket, hogy aztán ő vágja zsebre – a sarki kocsmában pálinkát kapott értük, amitől szédelegve csúszdázott saját álmaiba.
Apám egyszer eltévedhetett, mert véletlenül az én álmomba csúszdázott. Ott rögtön fogorvosi székbe ültették, és máris dolgozni kezdett rajta a harapófogó. A gyöngyöző homlokú fogorvos átnyújtott nekem egy kirángatott lyukas őrlőfogat, s azt mondta, szaladjak, vegyek belőle vattacukrot magamnak. De nem tettem.
Helyette elültettem a kertben. Sebesült ló nőtt belőle. Egy körhinta rúd – akár a lándzsa – fúródott át testén. Kitépett mesekönyv-lapokkal itattam sebét. Sörényét fésülgettem, miközben az inas nyakát nyújtogatta az ég felé, szélesre tátva száját, mintha csak a felhőkből akart volna falatot harapni.