Abortuszképű Ariel, az embrióelhajtás hableány úgy hitte, azért nem szeretett még bele egyetlen herceg sem, mert nincsenek lábai. Eszébe sem jutott, hogy szerelmi életének kiteljesülését leginkább az gátolja, hogy az arca egy képernyő, amin a nap 24 órájában végtelenített orvosi felvételek futnak terhességmegszakításokról.
Születési rendellenessége miatt még a kocsonyahalak sem szívesen elegyedtek szóba a lánnyal, pedig köztudott, hogy ezek a lények az óceán legocsmányabb lakói. De lássuk be, még azoknak sem egy kibaszott villódzó képernyő a fejük, amin sebészmaszkos kezek kiszakadt magzatvégtagokat kaparnak ki hideg orvosi fémműszerekkel kitágított, vérző pinákból. Nagy volt tehát az esély, hogyha egy herceg ne adj isten választás elé kerülne, inkább egy kocsonyahal bamba, hideg képébe törölgette volna duzzadt, férfias makkját, nem pedig Arielébe.
Szomorúan és magányosan teltek a művi abortusz sellő napjai ott lenn a mélyben, ám egy nap csak rámosolyogott Fortuna istennő, amikor nagy vihar támadt a felszínen és elsüllyed egy kisebb halászhajó, vele együtt pedig a vén alkoholista kapitány. Abortuszképű Ariel rögtön elirigyelte a vízbe fúlt fickó szőrös, visszeres lábait. Kerített hát egy éles fésűkagylót és hosszú, fáradtságos munkával combtőnél levágta a fenékre merült holttestről a két elkékült lábikót. A vízben gomolygó vérfelhőben trófeaként tartotta aztán magasba az ellopott végtagokat, majd úszni kezdett a part felé, hogy meghódítsa végre egy herceg szívét.
És valóban, pont ott guggolt a parton egy göndör, szőke hajú herceg a parti homokban, aki unalmában egy csatos üvegbe próbált beleszarni. Eredetileg palackpostát akart feladni, de rájött, nincs túl sok mondanivalója a világ számára, így hát arra jutott, vicces lenne ha a habok közé vetne egy palackpostányi szart. Jót röhögött már a gondolaton is, hogy elviszi a tenger egészen egy lakatlan szigetig, ahol majd egy éhező hajótörött izgatottan bontja fel. Sok efféle kifinomult móka lapult a szőke herceg fejében, nem csoda, hogy nem talált még magának hercegnét.
Szóval ott seggelt ez a csodálatos herceg a parton, s egyszer csak látja, hogy elővánszorog a tajtékzó habok közül egy nő, vagy legalábbis valami olyasmi: arca a kín vetítőterme – a villódzó képernyőn női nemi szervekből kiszakított babakezecskék integettek felé, a lény hóna alatt mankóként két szőrös levágott emberi lábat szorongatott, azzal araszolgatott előre a forró homokszemcséken, mint valami képtelen tarisznyarák, miközben büdös halfarkával árkot húzott maga után. Ezt látván hatalmasat dobbant a szőke fickó szíve, mert mindig is izgatta a szenvedés és a Nietzsche-i meglátás, miszerint a fájdalom is gyönyör, az átok is áldás, az éjjel is nap, s hitte ő is, hogy a kéj mindenek örökkévalóságát akarja. Egy újféle vonzalom, az abortusz fétis kezdte kibontani véres orvosigéz szárnyait bamba szemei mögött, és a legszívesebben máris az ölébe kapta volna csecsemőhalál-hercegnőjét. Igazából így is tett, majd nagy nehezen talált valamiféle nyákos kloákát a mocorgó lény alfelén, amibe bele erőltethette eres faszát, és miközben ki és be járt benne, pajkosan nyalta az arcképernyőn futó gyerekkikaparó műtétet. A lemenő nap sugarai vérszínűre festették fölöttük az eget.
Abortuszképű Ariel beköltözött hát a herceg parton álló rozsdás konzervdobozokból épült várába és bizony boldogan éltek volna, míg meg nem halnak, ha a kapitány ellopott szőrös lábai el nem kezdenek rohadni. A hableány nem győzte sós vízzel mosni és kergetni róla a legyeket, de hiába: a bomló hússzövet bűze lassan belepte a konzervdobozokból gyúrt kastélyt, a kiszakadó cafatokat apró csenevész rákok hordták messzire. Ekkor már hasasodott is Ariel, a sok kloákájába fecskendezett hercegsperma gyerekké, sőt, megannyi ivadékká csomósodott, a hableány pedig éjszakánként csöndesen sírt kerekded hasát ölelve – csak úgy folytak a sós könnyek az abortusz felvételekkel kivakolt arcon –, mert belül tudta, a herceg elhagyja, ha már nem lesznek lábai. Hogy ez a lábfétis honnét a gumitalpas faszból jött a hableánynál, nehéz megmondani: a valóságban a herceg magasról leszarta a sellő hóna alatt szorongatott emberi lábakat, sőt, még útban is voltak neki, amikor épp ráélvezett kiválasztottja csecsemőbelsőség arcára, de mivel nem sokat beszéltek, Ariel sose tudta meg, hogy voltaképp önmagáért akarja a herceg, aki ráadásul nem is herceg, igazából egy jött-ment parti guberáló csupán. Ariel állt csak a fényes konzervdoboz tetőkből összerakott tükör előtt, miután darabora hulltak ujjai közt a sokat szorongatott csontvázlábak, és miközben mélyen a saját csecsemőelhajtó arcába bámult, már tudta, mit kell tennie: a kapitány sípcsontját használva kikaparta kloákájából az embrió-kezdeményeket, melyekről tudta, sose lennének alkalmasak az óceánban élni – ezeket a félig ebihal félig homonculus szerű zigótaszökevényeket, melyek sérülten, leszakadt tagokkal fordultak ki váladékos, véres járatából (döbbenten látta, hogy egyiknek-másiknak még lábkezdeménye is nőtt), majd egyszerűen elásta az apró véglényeket a homokban, és belevetette magát a tengerbe, a sós habok közé, hogy hazatérjen a mélybe, a hűs sötétség pedig rögvest a keblére ölelte tévelygő gyermekét.
Az emlékezet bealgásodott szitalemeze. A boldogtalanság kikaparhatatlan emberkezdeménye. A vágyak fölhozott, majd a vízbe visszahajított igazgyöngye. A magzatelhajtás fejű sellő ott ül azóta is a színes korallokon, és a vízinövények szőrecset-táncát figyeli meg az egymásba kapaszkodó tarka polipokat. Kedvesére gondol és sóhajtozik – a torkából felszakadó buborékok egymással versenyezve sietnek a felszín felé. Egy nap palackpostát úsztat Arielhez az áramlat. Tudja, kedvese üzenetét tartalmazza ez a csatos üveg s izgatottan nyitja ki. Mosolya eltűnik az üvegből előgomolygó szarfelhőben.