A feleségem nem hisz benne, hogy egy apró, görög mitológiából szabadult, félig ember, félig bika alakú teremtmény hordja ki a fekáliát a hátsómból, szerinte csak nem törlöm rendesen a seggemet.
Pedig az utóbbi időben már fájósra és vörösre dörzsölöm a lyukam. Van, hogy egy fél tekercs budipapírt is elhasználok. Erre tessék, valahogy mégis szaros lesz az alsógatyám. Csűrhetjük-csavarhatjuk, ám az ánuszminótaurusznál kézen, azaz hogy valagon fekvőbb megoldás nincs. Ráadásul ez sem hihetetlenebb, mint a seggredő sellő. Azok létezését már bizonyították a rangos tudományos folyóiratok. Például a Ripost. Ezek az apró, halfarkú nők az ember végbelében lubickolnak, éjszaka pedig kicsücsülnek a farpofák szikláira, és a végtelen tenger szépségéről dalolnak. Közben meg csöpög róluk a fos. Nagyjából mindenki együtt tud velük érezni. Én is, ha lehetne, elcserélném a bélsár-minótauruszomat egy foshableányra. Azoknak legalább szép a hangjuk. Az én félig bika, félig férfi lényem meg nyomorultul bőgicsél, ahogy az ánuszom körüli bőrredők labirintusában tévelyeg. Olykor betalál a lyukba, később bambán kicaplat onnan, hogy széthordja patájával a fekáliát.
A feleségem nem hisz benne, hogy azért surranok ki esténként az ereszen kormánypárti keresztény-konzervatív buzi bulikra, hogy valaki kipiszkálja végre a seggemből az ánuszminótauruszumat, pedig hát azt kiabálom ott, hogy gyere, te bika, tereld ki a lyukamból a másik bikát. Szóval azt hiszi, homokos vagyok, s a helyzeten az sem javít, hogy rajtakap, amint egy húsz centis vibrátorral baszom magam, miközben azt üvöltözöm, hogy ez az, kereszteld meg a férfipuncikámat, Bese atya. Szerinte problémáim lehetnek a nemi identitásommal, úgyhogy elköltözik, és most itt ücsörgök egyedül a lakásban a szaros alsógatya kupaccal, a vörösre dörzsölt, égő ánuszommal, no meg egy, a görög mitológiából szabadult aprócska lénnyel, ami láthatóan még az olyan egyirányú járatokban is el tud tévedni, mint a végbélcsatornám, és az azt keretező egyenes bőrredők árkai. Hogy lehet ennyire hülye? Értem én, hogy egy bika feje csücsül a nyakán, benne egy szarvasmarha grapefruit méretű agyával, de a seggkarámom nem túl bonyolult. Az jut eszembe, hogy talán segítene neki egy GPS.
Rendelek hát egyet. A Temuról választok egy akkorát, amit a valagamba is fel bírok tolni. Ehhez mondjuk nem szükséges a legkisebb modellt a virtuális bevásárló kosaramba tennem, mert előzőleg a kormánypárti keresztény-konzervatív homobulikon a különböző homofób képviselők és államtitkárok már akkorára tágították a hátsómat, hogy talán két GPS ketyere is vígan megférne benne.
Amikor aztán megérkezik a szerkentyű, bekenem vazelinnal, és már tolom is magamnak felfele. Közben már reflexből azt kurjantgatom, hogy ez az, döfködd csak kardoddal a fosómat, ó, drága Bese atya, te szent életű szarhártya torreádor. Pár perc után hallom, hogy működésbe lép a testemen belül a cucc: ám a nyelvet elfelejtettem átállítani. Talán nem is lehet. Egy kínai robothang értelmezhetetlen utasításokat kezd recsegni a bélcsöveimen belül. A következő bélhurok-saroknál forduljon jobbra, mondja talán kínai nyelven, térjen be az ürüléksikátorba, parancsolja talán. S érzem, valami megindul bennem – no nem a szar, hanem a kis mitológiai parazitám. Ám kurvára rossz irányba. Ahelyett, hogy kifele igyekezne a seggemből, megfogadja a GPS zavaros tanácsait, s fájdalmasan felnyögök, ahogy a miniatűr, de súlyos bikapatákkal végigtrappol puha bélcsöveim csatornarendszerén. Majd tovább, fel, fel, a gyomrom irányába. Különös, fájdalmas és fojtogató érzés, ahogy mászkál bennem ez a félig ember, félig bika alakú lény, s amikor már-már azt hiszem, legalább képes leszek kihányni, visszafordul, másik mellékutat választ, eltéved a testemben, s összetapos mindent. Dühösen fújtat, vadul a szerveimnek ront hegyes kis szarvaival, felsebzi a lágy szövetet és belső vérzéseket fakaszt. Próbálom a műfasszal alulról is, felülről is széttrancsírozni a kis vonuló rémet, ám hiába baszom magam, hiába szopom aztán a szaros dildót, rájövök, itt már csak egy orvos segíthet.
– Hm, olyan mintha tumor lenne, de ez a daganat… vándorol! – hümmög a doki, én meg hiába magyarázom, hogy egy ánuszminótauruszról van szó, kiröhög. Még ha seggredő sellő lenne, mondja, azt elhinné, mert arról írtak a rangos tudományos folyóiratok. Például a Ripost.
Életem utolsó napjait egy kórházi ágyban heverve töltöm, félkatatón állapotban: az eltévedt minótaurusz már utat talált az agyamhoz. Most abban fészkel, mint valami dühös ánuszredő méhkirálynő, s szép lassan elveszítem az irányítást magam felett, ahogy kemény patái és tűhegyes szarvai újra és újra a puha agyszövetembe fúródnak, megsértve az agy motoros területeit, a kisagyat, az agytörzset, illetve a prefrontális kérget. Olykor azon kapom magam, hogy már vele beszélgetek, bőgései emberi szavakká állnak össze, s azt mondja, hiba volt GPS-t adnom neki, hisz sose kereste igazán a kiutat, eleve tévelygésre volt ítélve, s ahogy körbe-körbe járt sötét segglyukam körül, megvilágosodott.
– Az egész világ labirintus, a legtöbb, amit tehetünk, ha kijelölünk egy aprócska szakaszt, s azt mondjuk, ez itt az én útvesztőm, az én örök eltévedésem, a saját kicsi kilátástalanságom, ami elrejt, s megvéd mindenki másétól. Mert bujdokolni jöttünk a Földre, lebegni csak a kozmosz sötét tehénszem-pocsolyájában, mint valami labdán, egyensúlyozni a félelem hízott potrohvégén, belegabalyodni a felejtés növényszőrébe. Ez az agyszövet eddig a te labirintusod volt. De mától az enyém is. Egyek vagyunk hát ettől a pillanattól.
S ahogy az ánuszminotaurusz a thalamusomba öklel szarvával, hallucinációk lepnek meg: ott vagyok immár én is a saját elmémben, a rózsaszín, fakó tekervények között, s ez a szép, magas, félig ember, félig bika férfi pedig felfektet a saját puha agyszövetemre, erre a szürkeállományból szőtt, nyálkás nászágyra, s széttárja combjaimat. Szőrrel keretezett, rózsaszínen csillogó farka megdagad, az ánuszomhoz dörzsöli, és belém hatol. Erős, férfias vadállatszaga, bőr alatt lüktető acél izmai és kíméletlen lökései ismerősek, s valóban, az ánuszminótaurusz Bese atyává alakul, aki azt hörgi: – Ez az, megbaszlak a saját hipotalamuszodon, mert ugyanitt lakik a jó Isten és a szexuális vágy is.
Ebben egyébként az atya nem téved. Megírták a rangos tudományos folyóiratok is. Például a Ripost.
S miközben a szentéletű ember forró bikamagva belém spriccel, a seggredő sellők éteri angyalkórusa visszhangzik a kozmikus labirintus hideg falai közt, s valahol távol egy kórházban meghalok. Ám előtte még magam alá szarok. Ám ezúttal senki sem hordja ki a seggemből a cuccot, megoldom egyedül.