Az én húsvéti nyuszim a földszinten élő idősödő illóolajos néni, aki néha a küszöbömre szarik némi eukaliptusz olajtermékmintát. A múltkor rajtakaptam, amint az ajtóm előtt guggol, az ödémás bokájáig letolt bugyival, és rángatózó segglyukából egymás után fordulnak ki az aromaterápiás barna üvegcsék, amik aztán csilingelve gurulnak végig a lépcsőházban. A növényi esszenciákkal együtt némi vért is a lábtörlőmre csöpögtetett a picsájából – olykor előfordul, hogy eltörik benne az üvegcse, és a szilánkok felsebzik belülről a végbelét.
– Maj' kenek rá levendulaolajat, az gyógyítja! – És már sorolja is, mint valami mantrát, mi mire jó. – Van itt teafaolaj, az elűzi az influenzát, a borsmentaolaj pedig az arcüreg-gyulladást, a tárkonyolaj visszamenőleg hat, oldja az előző életünkben átélt menstruációs görcsöket. A kakukkfűolaj visszanöveszti a szűzhártyát. A germán kamillaolaj oda is szűzhártyát növeszt, ahol sosem volt! A rozmaringolaj ödémás illóolajos nénivé változtat bárkit, aki olajtermékmintát szarik a küszöbökre. Na de a lényeg a japánmenta olaj! Na az az, ami megerősíti az immunrendszert!
– Csókolom, félre tetszett érteni a múltkor. Nem az immunrendszeremet akarom megerősíteni, magamra akarnék némi izmot, hogy ha beüt a következő karantén, addigra legyen itthon csajom, vagy valami – motyogom, és rábaszom az ajtót, mielőtt kifordulna a seggéből a citromolaj.
Azt beszélik, Dr. Gődény olyan erős, hogy képes belefingani a koronavírus vakcinába még az ampulla üvegén át is, csak hogy ne adják be neki a légbuborékok miatt. Szeretnék én is olyan erős lenni, mint Dr. Gődény. Rendelek hát a netről izomtömeg növelő szert, de túl gyenge vagyok, akárhogy erőlködöm, nem tudom kinyitni a dobozát. Szerencsére maradt néhány el nem durrogtatott petárda a karantén-szilveszterről, azokat celluxozom hozzá a dobozhoz. Meggyújtom őket és a hűtő fedezékébe rohanok. Hatalmas robbanás rázza meg a konyhát, a tömegnövelő por ködén keresztül pedig látom, semmi nem maradt a szer dobozából. Ugyanakkor azt is észreveszem, hogy a trutyival belepett falak emberi izmokat növesztettek: nyálkás, nedves indaként, csillogó gilisztakötegként csüngnek a robbanástól megrepedt vakolatból a feszülő izomszálak. Izgatottan reszketnek, mint az érzékeny harcsabajszok, a növényi gyökérként tekergő emberi szövetkötegek a konyha berendezésekre lógnak. A mikrohullámú sütő mögött egy kockás has izomgócai, mint tumorok tolulnak elő. Egy szó mint száz, a konyhám gecire ki van gyúrva, sőt, pont úgy néz ki, mint dr. Gődény. Talán ezzel már lehet csajozni. Ráírok a neten egy nőre, azt kérdem, akarja-e látni a bicepszeimet. Majd átdobom neki a fotót a hússzövettel borított konyháról – úgy néz ki, mint egy nyálkás, vörösiszappal kibélelt barlang.
Szexi! Egy óra és ott vagyok! – írja a csaj. Mire megérkezik, romantikus vacsorával várom: darabokat vágok a konyhafal húsából és a serpenyőbe dobom. A konyhám fájdalmasan nyöszörög, miközben az olajban pirul a kimetszett húsa. A csaj óvatosan átlépi a küszöbömre ciprus illóolajat fosó asszonyságot, és izgatottan reszketni kezd, amikor meglátja a kigyúrt konyhát. Már dobálja is le a ruháit.
– Előbb talán együnk… – kockáztatom meg, de a pucér csaj őrült amazonként ront a falnak, és algaevő halként tapad rá a vörös szövetre. Simogatja, nyalja, izgatottan ágaskodó barna mellbimbóit és a nedvtől csillogó pináját dörzsölgeti hozzá. Az izomfal elégedetten nyög, és a hússzövet megpróbálja átölelni a meztelen lányt. Hihetetlen milyen felszínesek a mai nők, gondolom, miközben a csöcsét stírölöm.
Mindennek már több napja: a vörös szövet azóta pókhálóként beszőtte az extázistól nyöszörgő csajt, szegény valósággal betokosodott a szövetbe. Olykor megpróbálok kommunikálni vele, megkérdezni, akarja-e, hogy kimentsem fogságából, de az izomszálak indái mögött mintha kiszökött volna már a szeméből az értelem – cérnagilisztaként tekereg, halként tátog, rózsaszín hab csorog kirúzsozott szájából, és nyalja, simogatja ölelő húsfogatát. Legalább most már tuti nem töltöm egyedül a következő karantén időszakot.
Ám éjszaka nem jön a szemere álom: a húskonyha sutyorog a fülembe – a szerves anyagtömeg szólít – hangja akár a bakelitlejátszóba szorult temetőé, egy túlvilági dögcrescendo. Arra kér, hozzak még izomtömeg növelő port, mert gyarapodni akar. Hogy hozzak még nőt, mert majd szépen magába dolgozza őket, és ők lesznek a csontjai. Hogy ő a végtelen szövethabzás, az őserő tenyészet, s ha már elég kigyúrt lesz, egyszerűen kiszakítja magát a házból, és elindul csontokat gyűjteni – mert a nőknek mind a konyhában a helye.
Elég ebből, döntöm el. Szép dolog persze, hogy nem leszek már egyedül a következő karantén időszakban, de talán mégse kéne az emberiségre szabadítanom egy gigantikus szövetkonyha szörnyeteget. Hozok hát neki nőt, de egy olyat, akit nem fog megköszönni: beengedem az illóolajos nénit a házba. Izgatottan, lihegve ront be. Megkérdezem tőle, akad-e olyan ánuszába szorult aromaterápia, ami izomrostokat növesztett hímsoviniszta démoni lakáshelyiségeket képes a kénköves boltozatú pokolba küldeni.
– Hajaj, az Aromax Cickafarkolaj pont arra való, de szerintem abból kifogytam. No, csak lesz itt valami! – motyogja, elmélyülten turkálva a segglyukában. A konyha alighanem érzékeli, hogy rosszban sántikálunk, mert hirtelen vörös izomindák nyúlnak ki a falból, és dühös polipcsápként tekergőznek felénk. Az illóolajos néni gyorsan reagál: germán kamillaolajat csepegtet ránk, ami oda is szűzhártyát növeszt, ahol addig sosem volt. A reszkető, rózsaszín hártyák laskagombaként tolulnak elő a bőrünkből, és úgy felvérteznek minket, mint tobzoskát a pikkelyei – a húscsápok próbálják átszakítani szűzhártyapáncélzatunk, de egyszerűen nem fér hozzánk. A membrános kötőszövettel benőtt illóolajos nyanya egymás után tolja ki seggéből a barna üvegcséket és válogatás nélkül spricceli az illatos növényesszenciát. A húsfal kap egy jó adag tárkonyolajat, ami visszamenőleg is hat, oldja az előző életünkben átélt menstruációs görcsöket. A konyhám előző életében, egy Iowa államban élő szőke, copfos kislány volt, név szerint Susie, akit 1827 júliusában több napos menstruációs görcs gyötört. Ám a tárkonyolajnak hála Susie majd kétszáz éve július 24-én reggel fájdalmak nélkül ébredt – mosolyogva rohant ki a házból és megállt a korhadt deszkájú verandán. Bizony gyönyörű nap volt, könnyed nyári széltől recsegett előtte a végtelen kukoricamező, és arra gondolt, Isten költő lehet, és mindannyian egy szonettben élünk, amit kötelezően mondanak fel az égi iskolában az angyalok.
Visszatérve a jelenbe, a nagy olajháborúban rám cseppen némi rozmaringolaj, ami ugye ödémás illóolajos nénivé változtat bárkit, aki olajtermékmintát szarik a küszöbökre. Hirtelen azt veszem észre, hogy a saját bejárati ajtóm előtt kuporgok, és potyognak ki a seggemből a barna üvegcsék. Ám cseppen némi rozmaringolaj a konyhára is. Hirtelen ő is illóolajos nénivé változik, és már ketten fossuk teli aromákkal a lépcsőházat. Ám cseppen belőle némi az eredeti ödémás illóolajos nénire is, aki ettől két ödémás illóolajos nénivé változik, így már összesen négyen vagyunk, és egymás után fordulnak ki a picsánkból az olajos üvegcsék. Ám az egyik rozmaringolaj üvegcse megreped a seggemben, amitől a végbelem is átváltozik ödémás illóolajos nénivé, így már összesen öten szarunk kis barna üvegcséket az ajtóm elé. Tudatosul bennem, hogy soha többé nem leszek egyedül a karantén időszak alatt, mert ötszörösen itt vagyok magamnak, ám mielőtt örvendezhetnék a dolognak, elpusztulok. Mert bár kőkemény izmok nélkül még eléldegél az ember, ám hiányos bélrendszerrel nem virgonckodhat túl sokáig. Ezért mondom, hogy a bicepsznél fontosabb a segglyuk.
Ha csaj lennék, nem azt nézném meg először, hogy a pasinak van-e hasizma, hanem hogy akad-e végbele.