A sokat látott zsűri a Bocuse d'Or nemzetközi szakácsversenyen nem tudja eldönteni, hogy az én ondóm finomabb-e, avagy a finn szakács félig híg félig darabos széklete.
Óvatosan nyalogatják a kristály kehelyből a fehéren csillogó gecim, ami ma alapvetően gyümölcsös ízekkel nyit, főképp a citrusok dominálnak benne, és bár nem kóstoltam a finn faszi végbélkreálmányát, úgy hallottam, narancsrostokkal lazította az állagát, amitől vélhetően az is kellemesen üde és gyümölcsös utóízt hagy a szájban. Van tehát félnivalóm. Az egyik zsűritag a finn ürülékbe mártja töppedt ujját, és a barna pépet alaposan szétkeni a nyelvén. Vérbeli profi. Eközben egy másik körkörös mozdulatokkal a szájpadlásába masszírozza a spermámat.
– Neked annyi, pajti, tegnap egész nap szegfűszeget rágtam! – duruzsolja a fülembe a mögém lopódzó finn szakács, aki pár órája telifosta azt a porcelántányért, amit most a hümmögő zsűri áll körül, én pedig nagyot nyelek. A szó "szegfűszeg" ott visszhangzik a koponyámban, mint valami súlyos ítélet. Majd hozzáteszi: – Megválthattuk volna a világot, ha úgy döntesz, leszel Pöcsnemöjnen az én arannyal kibélelt kulavalámban!
*
Hogy indult ez az egész gecis gasztrotúra? Az egész a Valentin-nappal és azzal az átkozott Ripost cikkel kezdődött. Az "Édesítsd meg a kapcsolatod! Mitől lesz finomabb íze a férfinak!" cikk azt ígérte, hogy az ananásztól, az ásványvíztől és a zellertől olyan édes lesz a spermám, oly szexkoktél kutyulódik a golyóimban, hogy a Valentin-napi orál után sose fog elereszteni a párom. Rágtam hát egész nap a zöldpetrezselymet, szedtem a vitaminokat, de már csak este az otthonomban döbbentem rá, hogy nincs is párom és idén is egyedül töltöm a Valentin-napot. A fotelban ücsörögve nem hagyott nyugodni a tudat, hogy a nyalatlan golyóimat talán minden idők legfinomabb nektárja feszíti, valóságos csodapempő – egész nap ezen dolgoztam, csak nem vesztegethetem el, csak nem hagyhatom, hogy végül egy zsebkendőbe száradjon bele. Ugyanakkor még sem kóstolhatom meg a saját gecimet, emlékeztettem magam, ilyet rendes férfi nem csinál, ha megteszem, biztos buzivá változom tőle. Pokoli érzés volt! Mintha a világ legfinomabb desszertjét tennék eléd az asztalra, majd a kezedre vernének egy méretes fakanállal, valahányszor próbálsz nyúlni érte. Végül csak kivertem a farkam és belecsorgattam a spermát egy feles pohárba. Már az állagán látszott, hogy ez valóságos elixír lehet: az opálos folyadék tündökölt, csillogott, akár a hegyméhből kikapart kristály, illatáról a gyümölcsökkel kibélelt elveszett Édenkert jutott az ember eszébe. Csak egy nyalintás, döntöttem el, egy pirinyó kóstoló. Beletunkoltam hát az ujjam a még mindig testmeleg spermába, és az ajkamhoz emeltem egy keveset belőle.
És akkor szivárványból szőtt vasmacskák fúródtak az ízlelőbimbóimba és pörgetni kezdte a spirálgyönyör az agyvelőm. Nyelvorgazmus. Az, hogy kulináris élvezet önmagában nem írja le, miféle tapasztalat volt a saját gecimet nyalogatni. Rádöbbentem, hogy ezt bizony másokkal is meg kell osztanom. Kezdésképp talán Diána nénivel a földszintről, akinek a töltött káposztáján nőttem fel – ha valakié, hát az ő tapasztalt ízlelőbimbói igazolhatják, hogy ez itt az istenek nektárja!
Becsöngettem hozzá a kispohárral, Diána néni pedig nem fogadott túl kedvesen.
– Takarodj innét, te szarnyaló hangyászmedve! Nincs töltött káposzta! Szerezz magadnak nőt! Vagy még jobb, tanulj meg főzni! Nézzenek oda! Ennyi idősen még az én nyakamra jár!
Kissé megsértődtem kirohanásán: igaz ami igaz, múlt héten jártamban-keltemben beugrottam hozzá, hogy nem akadna-e egy kis töltött káposzta valahol a fazékban. És igaz, pár napja rá is telefonáltam emiatt kétszer vagy háromszor. És elismerem, hogy előző este beszöktem az otthonába, elbújtam az ágya alatt, és miközben aludt egész éjjel a darált húsról és a káposztalevelekről suttogtam neki a sötétben viaszos hangon, de túlzás lett volna azért azt állítani, hogy folyton a nyakára járok a kibaszott kosztja miatt.
– Nana, ezúttal én főztem! Hoztam is kóstolót! – jelentettem ki büszkén, a kis poharat forgatva az arca előtt.
– Hát ez meg mi a geci? – kérdezte fintorogva.
– Ö… Joghurt… – motyogtam, ő pedig megszaglászta a poharat, mint valami bizalmatlan kutya, de aztán egy szempillantás alatt felragyogott ráncos képe.
– Hát ennek tényleg pöpec illata van, valahogy a lyánykoromat juttatja eszembe! – És már vitte is a konyhába, vette elő a kiskanalat, és tunkolta, szürcsölte, kanalazta egyre nagyobb elánnal a sűrű-sűrű férfitejet, az ondótúrót, és bizony túlcsordult benne a toronycsúcsos öröm, még a poharat is kinyalta végezetül nikotintól sárga nyelvével. – Nahát, ez pazar volt! Akad még belőle? Van egy kis főző klubbunk a csajokkal, vinnék nekik is kóstolót!
– Van még ott, ahonnét ez jött – biztattam. És rohantam is haza petrezselymet rágni, ananászlevet inni és belőni a Pornhubot.
A vasárnapi főzőklubban hihetetlen sikere volt aztán a gecimnek: büszkén figyeltem, ahogy a vén, műgyöngysoros nyanyák hevesen kanalazgatták a fasztaknyom, és boldogan kezdtek tőle izzadni. Hamar össze is vesztek az utolsó cseppeken: kivetkőzve magukból egymás ráncos ajkáról próbálták szlopálni a cuccot.
– Köpd a számba, Amálka! Legalább egy kicsit! – sírt az egyik.
És tátott szájjal néztem ahogy nyöszörögve a kulináris extázistól fogatlan szájukkal egymás torkába csorgatták a gecim. Ekkor láttam be, hogy nagy dolgokra hivatottak a golyóim.
*
Mindennek már sok-sok éve: azóta sorban nyerem a szakácsversenyeket, a pikáns tojáslikőrömmel a legnagyobb séfeket utasítom magam mögé. A bajszos franciát, aki egész nap fűszereket szippant, mintha tubák lenne, és kis porceláncsészében, ánizscsillag dekorációval tállalja aztán a taknyát. Az osztrákot, aki miután Mozartot hallgat egy hétig kikaparja a fülzsírt a hallójáratából, és abban süti ki a bárányhúst. A spanyolt, aki speciális tornagyakorlatokkal a gyomrában kutyulja össze a hozzávalókat és a hányásából készít tarka omlettet. Meg a titokzatos tekintetű svéd nőt, aki a vaginájában savanyítja a tejet. De itt a mindent eldöntő küzdelemben, a Bocuse d'Or nemzetközi szakácsversenyen úgy fest, ezzel a finn desszert fosóval nem bírok. Speciális étrendje miatt olyan akár a cibetmacska, ami megeszi a kávécseresznyét, majd kiszarja a kávébabot, amit aztán a legdrágább kávéként, Kopi Luwakként árulnak a kereskedők.
– Gondolj bele, uralhatnánk a világot, ha összedolgoznánk! – mondta a nemzetközi verseny előtt nekem ez a finn. – Ha a seggembe élveznél, én meg kiszarnám a gecid 5 Michelin-csillagos éttermet nyithatnánk! Ha a torkomba ejakulálnál, én meg kifosnám a megemésztett ondódat, maga az angol királynő venne fel minket séfnek! És micsoda ondót gyárthatnál abból, ha a szádba szarhatnék! Persze semmi buziság, becsszó, ez gasztrokultúra!
Gyanús volt nekem a pali, úgyhogy nem fogadtam el az ajánlatot. Megleszek a fűszeres végbele nélkül is, döntöttem el. Így most csüggedt pofával figyelem, ahogy a finn faszi székletét hirdetik ki győztesként. Miközben ünneplik a pofát, unottan a kakijához lépek. Nem hiszem el, hogy ez a fos nyert! A sperma életadó és egészséges, tele van értékes vitaminokkal és ásványi anyagokkal. C-vitamin, fruktóz, magnézium, foszfor, kálium, kalcium, nitrogén, cink, B-12! Annyi fehérje van benne, mint egy tyúktojásban a sárgája nélkül! Ez meg csak ízesített gané! De most már tudnom kell, mit tud, amit az én zacsim nem. Az ürülékbe dugom hát az ujjam és lenyalom a rátapadt bélsárcsomót. És ekkor kikerekedik a szemem. Szegfűszeg a faszomat! Gyümölcsrost a kurva nagy frászt! Ezer íz közül megismerem, ez Diána néni töltött káposztája, csak átment a sokat tapasztalt finn bélrendszeren! A gyanúm beigazolódik: a semmiből ott terem Diána néni, és már együtt markolásszák a díjat a finn marhával. Áruló lotyó!
– Társak lehettünk volna, de kikosaraztál! – kiabál ez a kalevalagi Seggnemöjnen. – De mint látod, találtam mást!
Ekkor jövök rá, hogy ha Diána néni főztje ezt tette a finn faszi székletével, a sok év alatt elfogyasztott töltött káposzta az én gecimmel is csodát művelhetett. Talán finomabb volt a spermám akkor, amikor nem próbáltam ananásszal és petrezselyemmel feljavítani, csak akkor még nem is tudtam róla. Persze mindez már nem számít: a győztes szar miatt leértékelődik az ondóm, összetehetem a két herém, ha eztán falunapi főzőversenyeket nyerek vele, vagy felvásárolja a sarki ABC és a kormány élelmiszerár-stopot tesz rá.
Ám mielőtt túlságosan elmerülhetnék terméketlen hereváladék gondolataimban, leszopat az élet: kitör az ukrán-orosz háború, ami aztán a harmadik világháborúba rántja az egész búval baszott bolygót. Engem is besoroznak, és szakács leszek egy táborban, ahol a gecimmel etetem a katonákat. Voltaképp két összetevőből oldom meg az egész tábor étkeztetését: forralt vízből és spermából.
– Már megint ez a szájbavert tojásleves! – káromkodnak minden nap, és persze, megértem őket: immár se zeller, se ananász, se töltött káposzta nem javítja a spermám állagát, s ettől valahogy pont olyan ízű a gecim, mint az ukrán háborúnak. Olvastam is valamikor a Riposton, hogy három dolog van, amitől kifejezetten rossz ízű lehet az ondó: a túl sok alkohol, a túl sok zsír és a túl sok háború. Bizony az életadó sperma egyből megkeseredik, ha háborút érez maga körül, mintha úgy gondolná, hogy nem is érdemes életet hozni arra a planétára, ahol puskákkal még mindig a halált dicsőítik. Aki nem hiszi, verje ki az esti híradóra, és kóstolja meg a saját termékmintáját – így, rossz szájízzel, fanyar önmegtermékenyítéssel születnek a pacifisták.