Na figyelj, mert egy kis matek jön: az új járványügyi intézkedések miatt 10 négyzetméterként csak egy megkínzott, elrabolt meztelen nőt tarthatok a pincémbe zárva, ami elég nagy szopás, mert a pincém 80 négyzetméteres, és jelenleg 11 megkínzott, elrabolt meztelen picsa feszeng benne.
Azaz 10 és fél, mert az egyiket ketté vágtam egy láncfűrésszel. Bár hozzáteszem, mivel mindkét fele meg van a nőnek – az alsó és a felső része egyaránt ott hever a padlón – így mégiscsak 1 teljes nőnek számít, még akkor is, ha már nem sikoltozik. Szóval vagy bővítem a pincémet, vagy megszegem a járványügyi szabályokat, de akkor tuti becsengetnek majd valami pénzbüntetéssel, esetleg szabadon kell engednem néhány, az út széléről elrabolt nőt, amihez meg semmi kedvem.
Gyerekkoromban mindig is hajóskapitány akartam lenni, olyan mint Iglo Kapitány a reklámból, aki fényűző életet élt: szelte csak a habokat és halrudakkal kényeztette magát, miközben a gyerekrabszolgái felmosták a fedélzetet. Később aztán felnőttem, benőtt a fejem lágya, és most már a volt győri polgármester, Borkai Zsolt akarok lenni, aki kokainos szexorgiákat tart a luxus jachtján. Éveken át próbáltam lopni a közpénzt, hogy megvehessem a saját mesebeli kis hajómat, de egyszerűen túl béna voltam hozzá, mert valahogy mindig fordítva sült el a dolog, és a közpénz lopott el engem. Képzeld el a jelenetet: megyek haza a szaros munkámból, és egyszer csak azt veszem észre, hogy egy elhagyatott sikátorban már megint ott áll mögöttem a közpénz, ez a ropogós bankókból összegyúrt torz ballonkabátos férfi, és liheg bele a nyakamba fémérme-szagú leheletével, majd egy nejlonzacskónyi kétszázforintossal leüt, begyömöszöl valami bankós zsákba, és már visz is az erdőszéli remetelakjába, ahol két napig étlen-szomjan tart, és újra és újra megerőszakol a lába között meredező aranyrúddal. Mindig kitett aztán az utca szélére, ahonnét meggyötörten, piszkosan, megalázottan andalogtam haza. A zsaruknak meg hiába tettem feljelentést, mikor megtudták, hogy ki rabolt el, ejtették az ügyet, mondván, ők ugyan egy ujjal sem fognak hozzányúlni a közpénzhez. Úgyhogy rá néhány hétre teljes nyugalommal ismét elvitt a gecibe, aztán újra és újra, a segglyukamnak már nemesfém illata van.
Egy ilyen alkalommal, amikor ki és be járt a hátsómon a kőkemény aranyrúdja (miközben, hogy némiképp eltereljem a saját figyelmem erről a kissé kényelmetlen és megalázó helyzetről, épp arról fantáziáltam, hogy valójában Iglo kapitány erőszakol meg, és az ott a seggemben nem is aranyrúd, hanem egy forró, omlós, gőzölgő halrudacska), na szóval ekkor született meg bennem az ötlet, hogy igenis hajóskapitány leszek, méghozzá sokkal nagyobb arc mint a Borkai, mert az én hajómon nem meztelen nők fognak ám futkosni, hanem maga a hajó fog pucér csajokból készülni! Ha a közpénz bármikor kedve szerint elrabolhat engem, akkor én ugyan mi a faszért ne rabolhatnék el mindenféle nőket? Na ugye!
A csajok azóta gyűlnek a pincében. Láncon tartom őket, napi egyszer enni is kapnak, sőt még csak meg sem erőszakolom őket – szóval már jobban jártak velem, mint a közpénzzel. Cserébe el kell viselniük, hogy ipari tűzőgéppel egymáshoz kapcsozom a testüket. Mocskos egy meló: a pincefalak ragadnak már a vértől, a kaszáspókok felrobbannak a női sikolyoktól, a kín nedves-vörös fölmosórongyai piruetteznek, félholddá fonnyasztja tudatukat a potrohszelvényes fájdalom.
– Csitt, csitt, a luxusért meg kell ám szenvedni, szép kis jacht lesz belőletek! – vigasztalom őket, a vértől rózsaszín könnyek végigcsorognak az arcukat simító tenyeremen, megannyi pici virágszirom. Azt üvöltik, lófaszt a seggembe. De ha annyi lófasz állna belém, ahányszor mondják, az már tuti szembe menne az új járványügyi intézkedésekkel, hisz 10 négyzetméterre csak 1 lófasz juthat.
Szabálytisztelő állampolgár vagyok, ezért végül csak 8 egymáshoz kapcsozott, meztelen nőből építem meg a pincében a luxus hajómat, ami igazából így nem is jacht, csupán egy kisebb vergődő emberi alakokból gyártott gumicsónak. De attól még kapitány vagyok! 3 nőt addig a padlásra zárok. Azaz 2 és felet, mert ugye az egyik nőt félbevágtam, belőle készült volna a mentőöv. Szóval kevesen vannak, így bőven jut rájuk több mint 10 négyzetméter. A 8 lélegző nőből barkácsolt gyötrelemcsónakot pedig egy kötéllel vontatom fel a napfényre, s elhúzom egészen a közeli kis halastóig.
– Könyörülj rajtunk! – esdekelnek az egymáshoz kapcsozott nők. Sehol már az a nagy lófaszozás. De már itt állok a gyermekkori álmok megvalósulásának halrudacskákból épített gőzölgő, aranybarna kapujában, innen már nincs visszaút. Egy hegyes böllérkéssel befejezem a munkát: körbe járom a húsos hernyóként vergődő embercsónakot, és mintha csak meg akarnám lékelni, mindegyik nőnek a két melle közé szúrok. Gurgulázó halálhörgés szakad ki belőlük, véres buborékok robbannak ajkaikon. De lassan kivéreznek, én pedig a vízbe hajítom őket. És a hústákolmány elsüllyed.
Nem kell aztán sokat várnom, pontosan az történik, amire számítottam: miután a tüdejükbe áramló víz lehúzza őket a fenékre, gáz kezd termelődni a holttestekben, és hamarosan az embertetemekből gyúrt luxus jacht tavi szörnyként kiemelkedik a vízből. Sápadt, elkékült bőr, feszülő csöcsök, lila mellbimbók, nedves mohaként csillogó pinaszőr… Na ezt kapja ki a Borkai! Meg Iglo kapitány! Meg a kibaszott közpénz! A kihűlt testekből font hullacsónakba mászok, és kezdetét veszi a végtelen odüsszeia. Igaz, a csónak a kis tavon sehová sem megy, csak lebeg egy helyben a vízen, de képzeletben már messzi tájakon járok, ismeretlen tengereken, távoli városok matrózdalokkal gargarizáló kikötőiben, a sziklákon megkínzott szirének a vérző alkonyokról énekelnek. És telnek a napok. Ha megéhezem, kinyesek egy kis darabkát a hajó húsából, és rágni kezdem, miközben azt képzelem, hogy gőzölgő halrudacska. És bár a hajó körülöttem egyre büdösebb, és megérkeznek a legyek is, melyek sűrű, fekete felhőkben lepik el gyönyörű csónakomat, alulról pedig már az éhes halak csipkedik, kimondhatom: végre elértem valamit az életben! És még közpénz se kellett hozzá!