Annaluzja néni, az önmegtermékenyítő házmester épp őszi dekorációkat ragasztgat a lépcsőházban.
Próbálom tartani neki a létrát, de zavar, hogy pont az arcom előtt lengedezik a bal hónaljából csüngő méretes, nyákos pénisz, ami ráadásul próbál valahogy utat törni a jobb hónaljában tátongó szőrös vagina felé.
A rakoncátlan hónalj-genitáliák gazdája meg eközben arról hadovázik, hogy lám, milyen gusztustalan ember is ez a Magyar Péter, hisz az Európai Parlamentben igazgatja a micsodáját. Na ekkor leszek teljesen biztos benne, hogy hülye ötlet volt segíteni Annalujza néninek az őszi dekorációban. No nem csak azért, mert ilyenkor testközelből nézheti végig az ember, ahogy próbálja megtermékenyíteni magát ez a folyton csicsergő hónalj-hermafrodita, hanem mert visszaböfögi mindazt, amit a köztelevízióban hallott.
Valahol persze sajnálom is ezt a kedves torzszülöttet. Annalujza nénit sokat csúfolták kislány korában, amiért méretes emberi pénisz csüng ki az egyik hónaljából, míg a másikban egy pelyhedző vulva cuppog. Az igazi bajok pedig serdülőkorában ütöttek be, mert valahányszor keresztezte kerekedő mellei előtt a két karját, a bal hónaljfasz valahogy utat talált a jobb hónaljpinához, és meg is történt a baj. Annaluzja néni sokáig próbált úgy élni, hogy a két genitália sose találkozzék, ám egy idő után feladta a dolgot, elvégre a szerelem legyőzhetetlen – azóta úgy jár hónaljabortuszra, mint más a szokásos orvosi vizitre. És bár ő maga hiába van túl rég a menopauzán, a hónaljszervek termékenysége mit sem csökkent az évek során.
– Aki még az Európai Parlamentben is képes megvakarni a… jajj, a csudába, hát majdnem kimondtam, szóval a paszulykáját, az bizony mindenre képes – szörnyülködik most, és miközben a celluxal bajlódik, a karjai keresztezik egymást, a lüktető fasz előváladéktól nedves hegye pedig lassan a hónaljpunciba csusszan. A hímtag hevesen rángatózik, mint a földből kifordított giliszta. Undorodva fordulok el. Készül már az újabb dekorációs alapanyag. Mert igen, ezt még nem is említettem: Annalujza néni rendre hazahordja a hónaljából kikapart embriókat, s felhasználja őket a társasház dekorációjához. Most is épp egy krepp papírból kiollózott sárga falevél szárnyas emberkezdeményt ragasztgat a lépcsőkorlátra.
– Olyanok, mint a kis őszi erdei tündérkék – lelkendezik, de szerintem egy lakó sem fog örülni ennek. A karácsonyi hónaljembrió-dekoráció sem hozott ünnepi lázba senkit tavaly, pedig Annalujza néni kis Betlehemet is készített. Az egyik halott emberkaparékra barna, egybe sodort cérnából szakállkát is ragasztgatott – ő volt József –, Szűz Mária pedig két, a halott embergyerek rózsaszín kis mellkasára ragasztott üdítős kupakkal még csöcsöket is kapott.
– Túl sokat tetszik fáradni ezért a lakóközösségért – kockáztatom meg. Mindenki próbálta már finoman lebeszélni Annalujza nénit erről a díszítgetésről, mert senkinek sem öröm arra hazatérnie, hogy gémkapcsokkal teli vert, pillanatragasztóval összekent halott embergyerekek csüngnek a folyosón.
– Ugyan, hát nem fáradtság ez nekem! Könnyű ez, mint Magyar Péternek a… jajj, majdnem kimondtam, na szóval a bögyöszkörő vakarintás.
Annaluzja néni sokáig nem házasodott meg. Azt mondta, nincs szüksége otthon újabb hímtagra, mert eleve csüng már ki egy a hónaljából. Ám későn, a negyvenes éveiben csak rátalált a szerelem. De miután a nászéjszakájukon azt vette észre, hogy újdonsült férje szeretkezés közben barátkozni kezd az ara hónaljából kiágaskodó hímtaggal – konkrétan misszionárius pózban ünnepelték az együttlétüket, amikor a hónaljfasz valahogy a fickó arcába került, az pedig nem cicózott, a szájába vette –, hamar véget ért ez a házasság ezzel a liberális fasszal. Azóta Annalujza néni csak a házmesterkedésnek és a dekorálásnak él. No meg a hónaljabortusznak.
*
Szeretnék én is önmegtermékenyítő házmester néni lenni, mert az legalább zárt rendszer. Ám egy születési rendellenességnek hála én Magyar Péter folyton vakaródzó pöcse vagyok, de mindezidáig ügyesen titkoltam a lakóközösség elől. A makkot jól elfedő kalapot és műbajszot hordok, a hosszú ballonkabátom elrejti erekkel sűrűn beszőtt barlangos testem. 13 éves voltam, amikor egy nap csengettek, a küszöbön pedig ott ácsorgott a szintén 13 éves Magyar Petike. Azt mondta: – Figyi, ezt most kínos lesz, de te vagy az én pöcsöm. Az összes osztálytársam felfedezte már a sajátját, és napok óta röhögnek rajtam, hogy én még semmit sem léptem az ügyben. Szóval azért jöttem, hogy felfedezzelek.
Így hát a következő napok azzal teltek, hogy Petike felfedezett engem. Ült egy szobában és szótlanul nézte, ahogy hízott féreg-piócaként fel és alá csúszkálok a lakásban, ujjbegyeivel bejárta a hurkatestemből kidomborodó érhegyeimet és bőrvölgyeimet, s csöndes hümmögéssel konstatálta, amikor magam alá pisiltem a csomós, fehér fiútejet. Napokon át tartott ez a kamaszkori önvizsgálat, olykor meg is vakart, én meg mint tengeri uborka, feküdtem a hátamon, még doromboltam is, de aztán Petike közölte: – Rendben, most már fel vagy fedezve.
És fel voltam. De a franc se gondolta volna, hogy mindez előjáték volt ahhoz, hogy évekkel később felcsusszanjak az igazságügyi miniszter vulvájába. Kellemetlen időszak volt ez az életemben: mert hiába csak egy nagyra nőtt emberi pénisz voltam, ami a természet különös játékba folytán a testen kívül is tudott létezni és működni, próbáltam rendes életet felépíteni magamnak: andragógusként lediplomáztam, művelődés-szervező szakirányon, és romantikus érzéseket tápláltam az egyik hallgatótársnőm iránt, akinek cseppet sem esett rosszul, hogy egy hatalmas pénisz legyeskedett körülötte. Ám Magyar Péter megházasodott, és mint kiderült, a házas embereknek olykor-olykor szükségük van a lőcsükre. Kaptam tehát egy csipogót, és amikor az jelzett, csapot-papot, randit, előadást hátul kellett hagynom, és rohannom, hogy felkússzak Varga Juditba. De legalább Magyar Péter hálásan megvakargatott utána. Ám a helyzet csak tovább bonyolódott, amikor válása után az Európai Parlament képviselőjének választották Pétert, mert ilyenkor utazhattam vele – ő ugyanis nem vette szívesen, ha több száz kilométer választja el a hímtagjától, elvégre szingli politikusként bármikor szüksége lehet rá. Igen, ott kuporogtam a lábánál a legutóbbi parlamenti ülésen is, és akkor persze rám jött megint a vakaródzás. Macskaként dörzsöltem magam Péter csontos térdéhez, az meg csak pisszegett, hogy álljak le, nézzek már szét, hol vagyok, én meg könyörögtem, hogy csak egy picit a faroktövet kapirgálja már meg, még ha csak egy gyors kézmozdulattal is, mint amikor valaki gyufát gyújt. És Péter kelletlenül megtette. Másnap már velünk volt teli a híradó.
*
Fogja jól azt a létrát, mert billeg én meg most feljebb lépek – mondja Annaluzja néni, aki már megint hónaljba bassza magát. Ám ekkor döbbenek rá, hogy mekkora hülyeséget csinálok, hisz én valójában egy hatalmas emberi pénisz vagyok, aminek nincsenek is kezei – ezért volt tehát igencsak hülye ötlet vállalni, hogy segítek neki az őszi dekorálásban, mert termetes faszként művelődés-szervező szakirányon le tudok ugyan diplomázni, de egy létrát megtartani már nem – inkább afféle értelmiségi hímtagként gondolok magamra. És hopp, meg is történik a baj, ahogy a hónaljfasza egyre nagyobb vehemenciával bökdösi hónaljpináját, Annaluzja néni hirtelen kibillen egyensúlyából, a létra pedig egyszerűen kitáncol visszeres lábai alól. Az asszony fejjel a kemény kőre zuhan, és nagy reccsenéssel törik be a koponyája. Én meg csak állok ott, mint egy tehetetlen fasz, és nézem, ahogy a tarkójába nyílt seb vértócsát öklendezik a lépcsőházba. Hónalj nemi szervei későn kapcsolnak, hogy gazdájuk nagyban haldoklik: még akkor is vadul kefélnek, amikor kiszáll a néniből az élet.
*
Mindennek már sok napja. Annaluzja néni torz, hónaljbaszós teste valahol a távolban, egy patológiai hűtőkamrában hever. A lépcsőházban LED-es mécsesek pislákolnak, a lakók elektromos tűzből szőtt gyászkönnyei. Az őszi dekorációt pedig senkinek sem volt szíve levenni. Ez hát az önmegtermékenyítő házmester néni mementója: a falevél szárnyú embriók csendben rothadoznak a lépcsőkorláton, mint megannyi kis vudubaba. A telihold opálos fényével kivakolt folyosókat megtölti az orrfacsaró dögszag. S éjfél körül, amikor már a legtöbb lakó mélyen alszik, Annaluzja néni fáradt szelleme visszatér a folyosókra. Mint bomló szövetből varrt kesztyűbábokba, bebújik kis halott gyermekeibe, s az októberi embriók ettől vergődni kezdenek, szemükben a halál nyákos-kátrányos gombatelepe csillan, aprócska szájuk pedig tátog, s tudom, Magyar Péter faszát kárhoztatják, ami még egy létrát megtartani is képtelen. Gyilkosnak neveznek. Hallgatom csak a dögcsecsemőkórus vádkórusát (Hát nem egészen olyanok, mint a kis őszi erdei tündérkék?), vakaródzom és zsugorodok, s már a Magyar Péter faszhívó csipogójára sem kelek ki az ágyból. Igen, gyilkos vagyok. Ki hitte volna, hogy egy pénisz nem csak életet adni képes, de kioltani is.
S ekkor apró reccsenések neszével telik meg az éj, ahogy mint ragadós pókhálóból, sorra szakítják ki magukat cellux fogságukból a rémembriók. Falevelek zizegése, ahogy őszi szárnyaikon molylepkeként röpdösni kezdenek a sötét folyosón. Aztán apró koppanások, ahogy a fejletlen, csontos tündéröklök az ajtómat kezdik ütni, ahogy ki nem nőtt körmeikkel kaparják a fát. Eljöttek hát. Én meg csak reszketek ott a takaró alatt, majd hallom a fémes sikolyt, ahogy Annaluzja néni apró szörnyszolgái végigvontatják a lépcsőház kövén a létrát, s újra és újra az ajtónak lökik, mint valamiféle faltörő kost. Az ajtó pedig már ki is nyílik, hisz láthatod, igazából kilincse sincs – elvégre a nagyra nőtt kezetlen péniszek nem csak létrákat nem tudnak megtartani, de a kilincset se tudják kezelni. S ahogy a hideg folyosói levegő megtölti szűk lakásom, már látom a repkedő hónaljembrió-lidérceket, gombszemük túlvilági zöld fénnyel izzik, s az őrület vitorlái megdagadnak. És vele együtt én is. Mert hirtelen pulzálni kezd bennem valamiféle ősharag. Nem elég, hogy állandóan vakaródzó faszként kell élnem az életem, még azért is megbüntetnének, amiért kezek nélkül születtem. Elég! Felfúvódok, akár frissítő zápor után a pöfeteg, egzotikus óriásvirágként hajtok ki az összeizzadt ágyból, súlyos totemoszloppá dagadok, s húgycsőnyílásom vad cuppogásba kezd. Hát leszek akkor én az életet kioltó fasz, s beléjük ejakulálom a végzetet – felszabadítok mindenkit, hisz a halál is egy zárt rendszer. Rakétaként kilövök, rugós ördögként kipattanok az ágyból, és átszáguldok a szobán: kalapácsfej makkommal sújtok le a repkedő férgekre – néhány tovaröppen, de párat sikerül széttrancsíroznom a falon. Meleg vértócsává kenem őket, majd megpördülök és leütöm a többit is – őrült pitonként szorongatom, a padlón passzírozom szét démoni kis testüket, az őszi tündérkék viaszos kis ajkai néma sikolyra nyílnak, majd támadásba lendülnek: ellepik barlangos testem, néhányuk fogatlan kis szájával próbálja harapdálni a fitymámat, én meg erre hemperegni kezdek fel és alá a szobában, és péniszsodrófaként felismerhetetlen húspogácsává zúzom mindet. A fejemben Annalujza néni sikolya visszhangzik, én pedig azt üvöltöm húgycsőajkaimmal: – Túl sokat tetszik fáradni ezért a lakóközösségért!
S ahogy az apró, fejletlen tündér-csontocskák gallyként ropognak alattam, végre az átkozott vakaródzás is elmúlik. Miután szétkenem mindet, büszke, véres diadal oszlopként ágaskodok ott a lakásban, a besütő hold fényében, s érzem, hogy pezseg a vérem. Mert velem aztán ne szarozzék egyetlen lidérc-nyamvadék sem. Magyar Péter lőcse vagyok, s ideje kihúzott háttal, délcegen hasítanom előre ebben a világban, mint kilőtt, lüktető torpedó, mint fényes, szivar alakú meteor, amely felszántja a galaxist, mint a mindent elsöprő, zabolázatlan Tisza. S erre a gondolatra elélvezek, a fehér láva pedig a folyosóra mossa a kis véres cafatokat, a múlt kikapart mocskát.