Talán arra gondolsz, túl sokat verem a farkam, csak mert a sok húzogatástól teljesen kiszárad és hámlani kezd rajta a bőr, majd az asztal alatt száradt falevélként gyűlő faszhámszövet-kupacok szép lassan összeállnak a Makkhámlás Mikulássá, ami ajándékot csempészik a környékbeli gyerekek ablakba tett kis csizmáiba.
De nem arról van szó, hogy mániákus fitymahúzogató vagyok, csupán azt, hogy én és a netes pornósztárok egész évben azon fáradozunk, hogy boldog legyen a környékbeli lurkók decembere – igaz, a legtöbb csak ijedten sikongat, amikor a beszáradt, pillanatragasztó szerű fitymahámlásból összeállt szövetmúmia bekukucskál az ablakukon az éjszaka közepén, és az is igaz, hogy a Makkhámlás Mikulás egyedül bőrszövetforgácsot tud ajándékként a cipőjükbe kaparni, ám a száradt, ondószagú bőrlemezkék szépen kibélelik azokat a cipőcskéket, és melegen tartják a lurkók lábát egészen márciusig.
Ott ballag már a Makkhámlás Mikulás a téli éjben, mint formátlan csiga, lemezkés kukac vergődik a fagyos utcákon, faszprézli a subája, faszprézli a cipője és bizony leng a faszprézli szakálla – bőrsejthangszálai rezegnek, ahogy artikulálatlanul hörög bele az éjszaka torkába. Szerencsére nem sokan figyelnek fel rá, az emberek woltos futárnak nézik, ám egy idő után gyanús lesz mégis, hogy nem gázol el senkit, hát ráhívják a zsarukat. Hamarosan kopognak az ajtómon, ott ácsorog két egyenruhás faszi és a megbilincselt bőrszövetszörnyszülött.
– Ez az izé magához tartozik? – kérdik. Másnap már egy dutyiban csücsülünk én és a faszszövettélapó, és nem áll túl jól a szénánk: a zsaruk megtalálták a környékbeli gyerekek cipőjén a DNS lenyomatom, vélhetően azt képzelik, elkapták a környék lábfetisiszta pedofilját, aki körbejár, és a farkát dörzsölgeti az ablakpárkányba tett kiscipellőkhöz. Ami technikailag igaz is.
A dutyiban elkeserítő állapotok uralkodnak: az hagyján, hogy törött a vécé, patkányok élnek a priccsre dobott penészes matracban, de nincs online pornó. Unalmamban a Makkhámlás Mikulást hallgatom, amint a Suttog a fenyvest dünnyögi, de viszonylag nehéz rá kiverni. Pedig egész jó kis szökési terv fogalmazódott már meg a fejemben: addig rángatom a sok fitymasúrlódástól kiszáradt farkam, míg a cellát teljesen beborítja a faszhámlás, a friss bőrszövetet aztán a hámsejtmikuláshoz tapasztom, mintha csak hóembert gyúrnék, az pedig csak nő és nő, míg godzilla méretű nem lesz – akkor a pöcsprézliszörnyeteg szétveri a cella falát, a vállára kap és belesétálunk a decemberi holdsütésbe, menetben még leborítva egy-egy emeletes házat. De a faszhámlásfantom nyekegése hamar lelohaszt. Ekkor új ötletem támad. Nekem is jár egy telefon, szólok hát az őrnek, majd vigyorogva térek vissza a hívás után a cellámba.
– Egyet se félj, faszforgácsmikulás, hipp-hopp kikerülünk innen! – biztatom a szövetcafat-jótevőt, de vélhetően nem fog fel semmit a szavaimból, hisz mindkét agyféltekéjét makkszövet alkotja.
Szomorú az ilyen értelmetlen egzisztencia – gondolom, majd a patkányos priccsre fekszem, és húzogatni kezdem a faszomat.
Hamarosan megremegnek a börtön falai. A rácson túl az asztalnál csücsülő őr riadtan pattan fel, és azt kiabálja: – Földrengés!
De én csak vigyorra húzom az ajkam, és azt felelem: – Rosszabb. Kaját rendeltem.
És akkor kirobban a börtön fala: súlyos téglák repkednek, ahogy bezúdul a térbe robogóján a Wolt futár. Az őr előkapja a fegyverét, de késő – a kajaszállító átrobog rajta, éles reccsenéssel törik ketté szegény fickó gerince, majd a kajafutár biztos ami biztos visszatolat, és a koponyáján is áthajt párszor, utána pedig a cellarácsoknak ugrat, lyukat üt rajta, és átnyújtja a rendelt kínai tésztát.
– Ezek a woltosok aztán nem baszakodnak! – füttyentek, majd kirohanok a cellából. Szerencsére a halott, vérben fekvő őr zsebében találok némi pénzt, így a futárt is ki tudom fizetni, majd a faszszövetmikulással kisétálunk a cella falán ütött tágas lyukon. Odakint havazik. A távolban a gyerekek mikulás dalt dünnyögnek. Cipőikben ropog a faszprézi bélés, ahogy lépkednek.
– Szép kis kaland volt ez, pöcsmiki, de azt hiszem ideje, hogy leszokjak végre a faszverésről… – Veregetem meg a hámszövet lény vállát, majd átgondolom, és hozzáteszem: – Vagy inkább beszerzek egy tubus kézkrémet.
A Makkhámlás Mikulás felnyög és mormog valamit érthetetlen száraz bőr-nyelven. Valószínűleg azt kérdi, hogy hozunk akkor ezen túl boldogságot és reményt az emberek életébe Szent Miklós estéjén, hisz a világ talán még sosem szomjazott ennyire az örömre. És ekkor remek ötletem támad.
Bár otthon a gép elé ülve nagy a késztetés, hogy rögtön egy pornóoldalt nyissak meg, végül csak ellenállok, és elkezdek kaját rendelni a fronton harcoló ukrán katonáknak. A többit bizonyára te is láttad a tévében: ahogy Wolt futárok lepik el a harcteret vadul berregő robogóikkal, az apokalipszis lovasaiként sorakoznak fel a horizonton, majd áthajtanak az orosz tankokon és katonákon, és az égig spriccel a vér – ahogy ropog a csont, és elhallgatnak végre a fegyverek. Az ukrán katonák alig hisznek a szemüknek: a vérben ázó futárok gyrosokat és pizzákat nyújtanak át nekik, mögöttük pedig halmokban fekszenek az elgázolt orosz katonák és a hadi járművek roncsai. Estére véget is ér a háború – Zelenszkij dürümöt harapdálva mond köszönetet a bátor woltosoknak. Persze az igazi jó tevők én és a faszprézlimikulás vagyunk, még ha a történelemkönyvek nem is fognak megemlékezni rólunk.
- Nincs miért vigadni, halottak fekszenek ameddig a szem ellát, a béke mindig a halál sejthalmazából csomósodik össze, egy virág, ami a temetőben nő, és gyökerei a fáradt csontok köré gabalyodnak - motyogja lemondó hangon a bőrcafattélapó, ám a faszkulás nem tudja elrontani a kedvem - szegénynek mindkét agyféltekéjét makkszövet alkotja. Igenis jó érzéssel tölt el, hogy tehettem valamit a világért. És ez talán a világ legjobb érzése?
Nos, talán csak a második - döntöm el. Majd húzogatni kezdem a pöcsöm.