(Mogyoróvajas orál és szociopata-érzékenyítés)
Beszorul a 3D nyomtatóba az afroamerikai énem.
Ugyanúgy néz ki, mint én, csak ugye fekete a bőre, teltebbek az ajkai, ám ami meglepő, derékon alul teljesen hiányzik.
Elromolhatott a kurva masina, pont félúton: a születő négernek kicsüngnek a belsőségei, vért okádnak félig materializálódott erei, és reszkető hangon könyörög, hogy öljem meg.
– Nem tehetem. A fekete életek számítanak, haver! – mondom, de szerencsére pár perc után magától is kipurcan.
Én viszont szarban vagyok: délután fotóval kell bizonyítanom, hogy kinyomtattam a saját afroamerikai másomat a 3D nyomtatóval.
A kormány érzékenyítő programjának a része, hogy múlt hónapban kiküldték mindenkinek a klón technológián alapuló biomechanikai 3D nyomtatót. Ezzel hetente ki kell nyomtatni egy-egy társadalmilag vagy kulturálisan elnyomott csoporthoz tartozó énünket, hogy aztán vele éljünk egy hétig. Így megtanuljuk elfogadni és szeretni őt, és ezáltal persze másokat is. A 3D nyomtatónak csupán egy csepp vérre van szüksége, hogy klónozza egy diszkriminált variánsunkat. Élhetnénk persze vadidegen megkülönböztetett emberekkel is, de a kormány szerint közelebb kerülünk hozzájuk, ha magunkat látjuk a helyzetükben.
Az első héten a transznemű énem kellett előállítanom.
Nem volt vele baj egyébként, bár túl sok időt pöcsörészett a fürdőszobában, magas hangon énekelt, és beteg állatnak nevezett, amikor arra kértem, hogy nyalogassa le a mogyoróvajat a makkomról. Még hogy én beteg… Mondja, aki ketté vágatta a farkát, bedugatta a testébe és most vaginának hívja. Egy hét után megfojtottam a hajszárító zsinórral. Ezt persze a kormány beleegyezésével tettem: csupán egy hétig vagyunk kötelesek együtt élni nyomtatott énünkkel, utána saját kezűleg kell elpusztítanunk, vagy megkötözve kitennünk az utcára, ahol az állami klónszállító autók begyűjtik és elviszik őket a gázosító kamrába.
Sokan egyébként képtelenek kinyírni a saját énjüket, szimpátiát éreznek maguk iránt, vagy nem is tudom, így folyton dugig vannak az állami halálkamrák ahol a szociális érzékenyítés nevében tömegével ölik a homoszexuálisokat, a fogyatékkal élőket és a nemzeti és etnikai kisebbségekhez tartozókat.
– Muszáj elpusztítanunk a klónokat, mert a túlnépesedést el kell kerülnünk! Amúgy sem igazi emberek! – mondta egy beszélő fej a tévében.
A második héten a saját Down-szindrómás, ráadásul kerekesszékes énemet kellett kinyomtatnom. A masina alig bírta megszülni a tolószéket. Egyébként nem volt sok baj a fogyatékkal élő énemmel, bár egész nap foglalkoznom kellett vele, nem tudott magától enni sem, ugyanakkor üvölteni kezdett, valahányszor arra kértem, hogy nyalogassa le a mogyoróvajat a makkomról. Egy hét után dróthuzalt dugtam a konnektorba és egyszerűen áramot vezettem a tolószékébe. Miközben sikoltozott, és kiugrott füstölgő koponyájából a szemgolyója, arra gondoltam, csak működik ez az érzékenyítő program, mert egészen megkedveltem a fickót.
A múlt héten a saját női énemet kellett kinyomtatnom. Meglepődtem, milyen jól néznék ki csajként. Egész nap a saját csöcseim és a seggem járt az eszemben. Bizony, jó egy csaj-énnel együtt élni, bár nem akart egész nap főzni rám és beteg állatnak nevezett, amikor arra kértem, hogy nyalogassa le a mogyoróvajat a makkomról. De még így is, hogy nem rajongott túlzottan a mogyorókrémért – csak ez lehet az oka, hogy elutasított –, nem volt aztán szívem kinyírni őt. Kikötöztem inkább a radiátorhoz a hálószobában, és azóta minden nap megerőszakolom. Ha tiltakozik, felveszem a fűtést, és az izzó fűtőtest meggyőzi róla, hogy ne akadékoskodjon. Talán arra gondolsz, szörnyű, amit művelek, de hogy is mondta Platón?
"Úgy kell cselekednem másokkal, ahogyan szeretném, hogy velem is cselekedjenek". Én voltaképp magammal csinálok mindent, hiszen ő az én klónom.
Pár napja aztán, mikor épp saját magamba dugtam a farkam, és a hajamat téptem dugás közben, az jutott eszembe: csak fasza ez a klónozós szociális érzékenyítő program, klónozok még néhány csaj-ént, hogy még nagyobb legyen az öröm.
Azóta saját kis háremem van saját magamból – mind szépen megkötözve, nyöszörögve hever a hálószobában. És valószínűleg ez a sok én-maca baszta el a nyomtatót. Most itt állok néger nélkül, azaz fél négerrel, pedig délutánra egy csatolt teljes alakos fotót kell küldenem az Emberi Erőforrások Minisztériumának központi e-mail címére arról, ahogy vállvetve állok a klónommal. Nem szólhatok róla, hogy elbasztam a 3D nyomtatót, mert íziben kiderülne, hogy az állami tulajdont klón szexrabszolgák gyártására használtam.
Hirtelen eszembe jut a megoldás: a sarki szolárium! Elviszem az egyik női énem, csokibarnára napoztatom, és csak beveszik, hogy afroamerikai. Igaz, az érzékenyítő terv fekete bőrű férfi-ént ír, de egy fekete bőrű női-én is csak jó lesz – ha belekötnek, majd azt mondom, ne diszkriminálják az afroamerikai nőket, az majd szépen elhallgattatja őket.
Szóval egy óra múlva beállítok a sarki szoláriumba, ahol döbbenten figyeli a rágógömböket fújkáló pultos csaj, amint bevezetem a leragasztott szájú, megkötözött kezű saját női énem, és három órás szolit kérek.
– Nem fog menni – mondja. – Van egy kis baj a szoligéppel.
– Elromlott? – kérdezem csüggedten.
– Hát, olyasmi… Pöttöm rasszista rendőrök költöztek a masinába, emiatt nem tud már senki lebarnulni. A köcsög pár centis rendfenntartók miniatűr gumibotokkal kezdik ütlegelni a kuncsaftot, ha az túl sokáig sütteti magát, és barnulni kezd.
– A kurva anyjukat! – morgom. – Nem lehet kiűzni őket valahogy?
– Próbáltam már mindent… – Rázza a fejét a pultos csajszi. – A sötét színekkel lehet őket előcsalogatni. Körberaktam a szoligépet a szomszéd ABC-ből vett négercsókokkal. Ki is másztak a kis rendőrnyüvek, és ütni kezdték az édességet. Gondoltam, addig ráseprem őket egy lapátra, amíg a csihi-puhival vannak elfoglalva, és kihajítom őket a kukába. De alighogy csépelni kezdték a csokis sütiket, meglátták, hogy teljesen fehér a közepe, és úgy megrémültek attól, hogy valami sápadtbőrűt vertek agyon, hogy rögtön vissza is másztak a szoligépbe.
– De nem érti! Muszáj lebarnulnia! – bökök a fejemmel a nyöszörgő, megkötözött női klónom felé.
– Nem élné túl. A kis zsaruk halálra gyepálnák – motyogja a lány.
– Hm. De attól még barna lenne, nem? Mert akkor igazából mindegy, túléli vagy sem – mondom.
A lány ezen felháborodik.
– Hímsoviniszta geci! – köpi felém a szavakat. – Egy nő élete semmit sem számít magának?
– Nézze meg jobban, ez csak egy kibaszott klón, az ő élete semmit sem ér – motyogom.
– Ja… Most látom, tényleg… Akkor oké – egyezik bele a lány, és segít a szoligépbe fektetni a siránkozó nőt, majd bekapcsolja a 32 csöves masinát: – Három órát mondott, ugye? Normális esetben nem engedélyeznénk ennyi időt, mert veszélyes, de hát ez úgyis csak egy klón, igaz?
És várunk. Hallgatjuk a szoligépbe zárt megkötözött nő sirámait, a nyöszörgését, majd fél óra múlva fojtott üvöltésbe kezd, amikor előmásznak a ragyogó szolárium csövek közül a rasszista minirendőrök, és ütlegelni kezdik a botjaikkal.
Ahogy szép lassan halálra verik és feketére sül a klón, az időjárásról beszélgetek a pultos csajjal, illetve a szociális érzékenyítés program sikeréről, továbbá megkérdezem, nem tartanak-e mogyoróvajat, de amikor érdeklődik, miért, inkább nem felelek.
Délután már a saját csokibarnára sült női hullámmal fotózkodom, és átdobom a képet az Emberi Erőforrások Minisztériumának. Remélem, nem szúrják ki, hogy a klón már halott, de ha esetleg mégis, majd azt mondom, ne diszkriminálják a hullájukat, a halottak élete is számít. Ez tuti elhallgattatja őket.
Nincs baj egyébként a saját női hullámmal, bár pár nap után felfedezik a legyek, és különös, mocsár szagú gázok szakadnak ki a testéből, viszont nem mond nemet, amikor arra kértem, hogy nyalogassa le a mogyoróvajat a makkomról.
Miközben a saját hullám torkába élvezek, arra gondolok, sose voltam még ennyire érzékeny.