A Magyar Mágus Szövetség szerint nem számít varázstrükknek, hogy olyan hosszú a péniszem, hogy hátra csapva be tudom dugni a végét a saját ánuszomba, és bele tudok hugyozni a seggembe, forró pisával adva saját magamnak beöntést. Szerintem az ő kártyatrükkjeik bénák.
Még az se győzi meg őket, hogy a seggbe hugyozó tudományomat egy akkreditált Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolában sajátítottam el, ahová pár éve nyertem felvételt, egy sárga szemű bagoly hozta a felvételi papírjaimat, és egy titkos vonat szállított a suliba, ami egy hétköznapi férfi vécé egyik kabinjából indult.
Persze akkor még én is azt hittem, hogy mindenféle látványos mágiákkal tömik tele az agyam – hogy megtanítanak majd láthatatlanná változni, seprűn lovagolni, vagy tüzet csiholni az ujjaimból. De kiderült, míg a fekete és a fehér mágia elég színes, a sárga mágia viszonylag egyhangú: az összes kiválasztott varázslótanonc hosszú faszú fiatal legény volt, akik meztelenül guggolva az öreg varázslóiskola hideg kövezetén mind a saját ánuszukba dugdosták a faszuk végét és a seggükbe pisiltek. Miközben nagy placcsanással kifordult az ánuszukból a húgytól fossá hígult szar, kórusban azt kántálták: – Csiribú-csiribá!
Hosszú hónapokon át folyt-folydogált az oktatás a szakiskolában: az öreg vizeletköves varázslóprofesszorok egy speciális nyújtóberendezéssel még hosszabbra cibálták a péniszem, hogy kényelmesebben elérhessem vele a saját segglyukam, vizelethajtó Györgyteákkal itattak, és a kötcsei Polgári Pikniken készült videófelvételekkel edzették a záróizmaimat, hogy még jobban rá tudjak szorítani vele a saját farkamra, elvégre kinek nem rándul össze a segglyuka, amikor Deutsch Tamást hallja beszélni.
A hosszú képzés után a sárga foltos diplomámmal a zsebemben érkeztem vissza abba a férfi hugyozdába, ahonnét ez a fantasztikus kaland indult, és immár kész voltam belevetni magam a showbiznisz mágikus világába – a lelki szemeim előtt telt házas bűvész előadások és flitteres ruhába bújt aszisztensnők lebegtek. Ám ehhez szükségem lett volna a Magyar Mágus Szövetség jóváhagyására is, de mint említettem, szerintük semmi varázslatos nincs abban, ha valaki habos pisát csorgat a saját végbelébe. Akkor most mégis mit csináljak? Unok már mindenféle szülinapi gyerekzsúrokon fellépni, elpazarolni a tehetségem a kölykökre, akiknek a szülei még csak azt sem engedik, hogy a műsorban letoljam a nadrágomat, így voltaképp értelmét veszti a produkció: a lurkók csak annyit látnak, hogy feljön egy faszi a pódiumra, a nadrágjában matat, majd hirtelen húgyos fos csorog ki a nadrágszárából. Ez sem utolsó születésnapi produkció, de a katarzishoz kevés.
Elhatározom, visszatérek a Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolába, hogy feldugjam a varázslómesterek seggébe a semmire sem jó mágusdiplomámat: az állatparkban addig püfölök egy baglyot, míg az egy rágcsáló koponya társaságában fel nem öklendez nekem egy varázsföldre szóló vonatjegyet, majd a szokásos férfimosdóban felszállok a pisaszerelvényre. Berontok a suliba és egy nagy flakon húgy és vízkő eltávolító szerrel kergetni kezdem a riadt varázslómestereket, akik ijedtükben a saját seggükbe dugják ráncos faszukat, és behugyoznak. Mikor sikerül a sarokba szorítanom őket, fogadkozni kezdenek, hogy ezúttal tényleg megtanítanak valami használhatóra. Előkerül hát az ópiumfüstölővel körberakott vécétartályból a sárga mágia titkos könyve: egy idős az emberek húgyvezetékével, elsárgult lapjai szinte porrá foszlanak az ember ujjai között. A varázslómesterek pedig felfedik előttem a más seggébe való hugyozás ősi misztikus tudományát. Miután elsajátítom a tudást, már pisatranszportációval képes vagyok úgy belevizelni más emberek végbelébe, hogy bele sem kell dugnom a pöcsöm a seggükbe.
Bizony, még a Magyar Mágus Szövetség is eltátja a száját, amikor megjelenek a színük előtt ezzel az új trükkel: elmormogok néhány ősi szót, és a hólyagomban található vizelet puff, eltűnik, felszívódik és hirtelen az egyik vizsgáztató belében bukkan fel, kitöltve, felduzzasztva a szövetcsatornát, mint valami skótdudát – az pedig a hirtelen döbbenettől rögtön be is szar, és szépen kicsorog belőle a lé. Erre már ők sem tudják azt mondani, hogy nem varázstrükk, megkapom hát a mágusengedélyt.
Pár hónap múlva már teltházas estjeim vannak: fekete palástban, hatalmas cilinderben, kezemben a vizelethajtó teával lépkedek a színpadon, és az ősi szavakat mormolom – rámutatok valakire a közönségből, annak pedig szinte szemmel láthatóan felpuffad a hasa, huss, a pisám már is átvándorolt belé, és csorog ki a seggéből, kimosva a szart, átáztatva a nadrágját, a közönség pedig tapsol, éljenez, meg van veszve.
Az egyik fárasztó műsor után egy amerikai generálist találok az öltözőmben. Annyi plecsni van rajta, hogy képtelen tőlük felállni: a padlómon fekszik, és a plafont bámulja. Azt mondja, az amerikai hírszerzés felfigyelt nem mindennapi képességeimre, és a segítségemet kérik az afganisztáni kivonulás kapcsán. Állítása szerint nagyon sok olyan afgán civil van még, akit szeretnének kimenteni az országból, mielőtt lesújtana rájuk a tálibok bosszúja, én pedig segíthetnék nekik ebben. Van egy speciális, a CIA titkos laborában kotyvasztott vegyszerük, ami anélkül képes cseppfolyósítani az emberi testet, hogy végezne az emberrel. Engem elvinnének Afganisztánba, ahol meg kéne innom a cseppfolyósított menekülteket, majd vizelet formájában átküldeni őket a tengeren túlra egy speciális amerikai alakulat seggébe, ezek immár biztonságos körülmények között kiszarnánk a vizeletafgánokat, akiket aztán egy spéci eljárás révén ismét megszilárdítanának.
– Hazafias kötelessége, hogy segítsen! – próbál rám hatni a kitüntetései alatt nehezen lélegző generális, ám közlöm vele, hogy én nem is vagyok amerikai. Erre felajánl tízezer dollárt, mire rögtön feltámad bennem a jenki becsület és a vonzalom a humanitárius segítésnyújtás irányt. Kezet rázunk, majd katonák toppannak be és hordágyon kiviszik a járni képtelen generálist.
Pár nap múlva egy Apache helikopter az afgán hegységbe szállít, ahol titkos rejtekhelyemen, egy barlangban bújkálok konzervek és Györgyteák társaságában. Az összekötőm egy burkás nőnek álcázott szakállas amerikai kém, aki mindennap két teli vödör lötyivel érkezik – nyögve kaptat a sziklákon, ahogy megközelíti barlangom bejáratát, óvatosan mozog, nehogy egy csepp agfánmenekültet is kilöttyintsen a felforrósodott sziklákra – na ezt a két vödör trutyit kell aztán meginnom, vizeletté alakítanom, és átküldenem a mágikus csatornákon keresztül az amerikaiak seggébe. A lötyinek borzalmas íze és szaga van, fekete, akár a csillagtalan éjszaka, akár a galaxisok között ásítozó űr. Az első néhány korty rögtön visszakérezkedik a torkomon: a sziklafalnak dőlve szakad ki belőlem a gyászfekete hányás. Rögtön térde borulok és próbálom a földről a számba lapátolni az okádékot. Mi van, ha pont egy afgán menekült valamelyik cseppfolyósított létfontosságú szervét taccsoltam ki? Sose lesznek képesek összerakni szegényt ott Amerikában. Később, amikor megtelik a hólyagom az afgánokkal, Az amerikai elnökre gondolok, és egyenesen neki postázom a vizeletcsomagot. Persze nem neki kéne leadnom a menekülteket, de úgy gondolom, mégis csak növelné az elnök ázsióját, ha ő maga foshatná ki az első befogadott vizeletmenekülteket.
És így telnek a napok, érkeznek a vödrök. A hűvös afgán éjszakák jeges anyaméhében lebegek, rémálmaim feloldódnak a sűrű magzatvízben – a barlang ásító száján túl a csillagok ragyognak – Isten apró vizeletcsöppjei az égen – a sivatag felől süvítő szél sikolyokat hoz és a gépfegyverropogás szögeit veri dobhártyámba – a terror nyugtalan dzsinnként tekergőzik az éjszakában, a gyűlölet homokszemcséit pergeti a könnytől ragacsos szemhéjakra. Felszökik a lázam, a gyomrom ég, állandó fejfájás gyötör, a látásom pedig egyre homályosabb – a barlangfalon táncoló árnyak egymást kergetik, falatokat harapnak ki a másikból, mint a veszett kutyák. Egyre biztosabb vagyok benne, hogy átvertek és megmérgeztek. Hogy nem is afgánokat menekítek ki az országból, hanem a kőolajat segítek kicsempészni az amerikaiaknak. Valahol a távolban egy amerikai elnök a vödör fölé guggol, és az ében arany szinte kirobban a seggéből, miközben az olajmágnások tapsikolnak neki. Lám, a sárga mágia szükségszerűen fekete mágiába torkollik, ahogy a sötétség is felzabál végül minden fényt. Ez a belénk kódolt kárhozat, a fájdalmas üvöltéseket cipelő széllel szemben hugyozni pedig nem lehet. Bizony, egészen apró vizeletcseppek vagyunk a padlón, de érkezik már a felmosórongy, ami végleg feltöröl minket a csempéről. Haldoklom. Ez volt tehát az utolsó trükköm: ezúttal ugyan nem a seggembe hugyoztam, de lám csak sikerült a saját torkomba szarnom.