Amióta megharapott a teremőr egy norvég múzeumban, minden teliholdkor átváltozom fosszilizálódott viking székletté.
Jó darabig titkolom ezt a nejem elől, félek, kevesebbre tart majd, ha kiderül, hogy olykor egy 9. századi skandináv harcos fekáliája vagyok.
Szerencsére sokáig fel se tűnik neki, hogy egy szardarab mellett fekszik az ágyban.
De aztán csak fény derül a nagydologra: egy teliholdas éjszakán álmatlanul forgolódik, és ujjai az én térfelemre kalandoznak. Amikor kitapintja a 18 centis, meredező kőrudat a takaró alatt, azt hiszi, pajkos hangulatban vagyok, felhúzza hát a hálóingét, és a sötétben a vikingszar fölé guggol, majd slutty, becsúsztatja nedves hüvelyébe. Ám hamar rádöbben, hogy a délceg hímtag voltaképp nem tartozik senkihez. Felkattintja hát a villanyt, és hajnalig azon aggódik, hol a fenében lehetek, és ugyan mit keres egy barna szikladarab a helyemen. A nap első sugarai hozzák meg a választ, amikor a göcsörtös kődildó egy varázsütésre visszaváltozik a férjévé.
Akkor aztán kénytelen-kelletlen előadom, mi is a helyzet, és nem bírja abbahagyni a röhögést. Amikor végre szóhoz jut, azt kérdezi: – És vajon mennyit érhet egy több mint ezer éves ganédarab?
Elengedem a fülem mellett a kérdést, de utána többször is rajtakapom a nejem, amint az internetes aukciós oldalakon kutat, és homlokráncolva a fosszília piac árfolyamait tanulmányozza.
A következő hónapban beigazolódik a gyanúm: – Kellemes átváltozást! – csicsergi a feleségem, miközben lefekvés előtt macskagyökeres teát itat velem és betakargat. A felkelő hízott hold ablakon beszökő álmos fénye lassan kékre meszeli hálószobánkat. Másnap reggel arra ébredek, hogy ki tudja hol egy belülről szétfeszített vitrinben ülök, a törött üveg szilánkjain, mellettem megannyi kiállított viking relikvia: ősi medálok, fából faragott sárkányfejek, rozsdaette balták… Valami puccosan berendezett házba kerültem, úgy kell kiszöknöm az ablakon, és lesprintelnem két házőrző dobermant, hogy el ne kapjanak.
A hülye picsa az éjszaka eladott egy műkincsvadásznak! – tudatosul bennem. Dühösen, fújtatva esek haza. A nejem nagy pakolásban van, ruhákat gyömöszöl épp egy bőröndbe.
Áhá, megpróbál lelépni, de még időben elkaptam, gondolom, ám ő csak rám néz, a meglepetés legcsekélyebb jele nélkül, mint aki már számított rám, és ennyit mond: – Siess! Már a te cuccaidat is összekészítettem!
– Öhh… Hová megyünk? – kockáztatom meg a kérdést, egy pillanatra meg is feledkezve árulásáról.
– El! A faszi hamarosan rájön, hogy eltűnt a frissen vett viking fekáliája, és tuti hívni fogja a zsarukat. De mi addigra már külföldön leszünk!
– Külföldön? Mégis hol? És ugyan miből? Az a kibaszott norvég nyaralás is a földhöz vágott minket anyagilag!
A nejem ekkor felkattintja az egyik meghízott bőröndöt. Dugig van zsozsóval. Ki hitte volna, hogy a fekália-fosszília biznisz ilyen jól tejel: ha esetleg megkérdezi valaki, most már tudni fogod, egy vikingkaka nagyjából 12 millió forintot ér.
Azóta országról országra járunk, és áruljuk a szart.
Azaz engem.
Havonta egyszer be tudunk palizni egy műkincsvadászt. Az adásvételt mindig teliholdkor bonyolítjuk le: ilyenkor szardarabként egy kibélelt bőröndben fekszem. Másnap reggel többnyire egy vitrinben ébredek, a feleségem segít megszökni a házból. Délutánra már egy másik országban vagyunk. Először repülőterekre járunk, később saját gépet veszünk. Futja rá, bassza meg, csak úgy fossuk a pénzt!
– Le kéne lassan állni, pont elég lóvét összeszedtünk már! – kockáztatom meg a francia Riviérán egy ringatózó jachton valami kék színű koktélt kortyolgatva, a nejem pedig azt feleli a poharából kiálló kis esernyő fölött: – Ahogy gondolod, drágám, te vagy a főnök!
De aztán hamar kiderül, hogy én csak egy szardarab vagyok a gépezetben. A következő teli hold után újabb magán villában ébredek.
– Abba kell ezt hagynunk! – könyörgök immár az Amalfi-parton a nejemnek, citromlikőrt szürcsölgetve. – Telhetetlenek vagyunk! Mi lesz, ha az egyik műkincsvadász szépen berak egy széfbe, és reggel arra térek magamhoz, hogy nem tudok kimászni onnan? Még rosszabb, mi van, ha egy olyan aprócska széfbe rak be, amibe normál méretemben bele se férnék? Szörnyethalnék, ahogy beledagadok abba a pici kis térbe, eltörnének a csontjaim, összepréselődnék… Eddig szerencsénk volt, de…
– Ó, ne majrézz már annyit! – korhol. – Csak Tunéziába jussunk még el!
Ekkor döntök úgy, hogy eljött az ideje, hogy ez a kis szardarab végre kiálljon magáért.
Mégiscsak egy kibaszott skandináv hős széklete vagyok, egy büszke, nagy mennyiségű húson és korpán élő viking férfias, duzzadó szarkolbásza, amit megacéloztak az évszázadok.
– Befejeztem! – a szó kipottyan ajkaim közül és keményen koppan, akár befagyott mocsár szélén a szőrös vikingseggből kihulló hengeres ganérög.
A feleségem nem felel, a dühtől szinte megrepednek szemgolyói, akár a tojáshéj.
A következő hónapban újfent egy vitrinben ébredek.
Ám ezúttal nem arra térek haza, azaz a hotelbe, ahol épp lakunk, hogy nagyban pakolna a feleségem, ezúttal az fogad, hogy egy idegen férfival hempereg a lepedők között.
– Ez meg mégis mit jelentsen? – csattanok fel, a hitvesem pedig kacarászni kezd, hangja, akár az egymással koccintó pénzérmék csilingelése, és a zsíros hajú kövér olasz pasira mutat lakkozott ujjával, aki meg sem próbálta eltakarni bébirépa méretű löttyedt péniszét, amit pont az előbb rántott ki a nejemből.
– Ő itt Kárló, a császári szar!
– mutatja be szalonnabőr illatú szeretőjét. – Úgy bizony, jól hallottad, egy igazi római császár megkövesedett fekáliája, ami sokkal többet ér a piacon holmi ostoba barbár szikkadt potyadékánál! Ráadásul Kárló nem csupán teliholdkor tud átváltozni, hanem akkor, amikor csak akar! Mutasd meg neki, Kárló!
Azzal a zömök fickó egy szempillantás alatt római kori szarfosszíliává változik ott a hotel drága lepedőjén.
– Mint látod, nincs már szükségünk rád! – Azzal a nejem előhúz egy feketén csillogó revolvert az asztali fiókból, rám szegezi, és udvariasan megkér, hogy húzzam el a belem. Nagylelkűségéről tanulságot adva azért hozzám vág egy kisebb köteg eurót, amivel kihúzhatom pár napig.
Azóta ő és Kárló már a világ másik felén lehet. Én pedig az olasz sikátorokat járom, és a testemet árulom, hogy repülőjegyet vegyek, amivel a nyomukba szegődhetek. Eldöntöm, kinyírom mindkettejüket.
– Igazi szarkupac vagyok, 100 euró egy éjszaka! Csak várnia kell még 13 napot, és megkaphat… – biztatom az utcán az embereket, de senkit sem hoz lázba a megkövült bélsár ígérete. Hamar leteszek hát gyilkos tervemről. Az utolsó euróimat arra használom, hogy valamiféle viking temetést rendezzek magamnak.
Felbérelek egy utcakölyköt, hogy teliholdkor, vigyen be egy nyilvános budiba, és egyszerűen húzzon le a vécén.