Wass Albert szeretett volna az imádott hegyeiről, az emberekben lakó alapvető tisztességről vagy a kemény munkában megedzett emberi sorsokról írni, de napok óta szenvedett, amióta csak beköltöztek a fitymafékek a ház falába.
Aludni sem tudott tőlük, nem hogy írni! Fogalma sem volt róla, honnét kerültek elő ezek az átkozott fasznyüvek – annyit tudott csak, amennyit egy poros anatómiai könyvből sikerült kibogarásznia a betolakodóiról: nevezetesen, hogy a fitymafék a fityma és a makk közötti kötőszövetes kis rész, amely a fitymát köti össze a makk mögötti vályúval, és hogy ez a kis bőrszerű szalag voltaképp a pénisz legérzékenyebb része… Nem is csoda hát, hogy annyit ficánkoltak ezek odabenn, megállás nélkül dörzsölve kukacszerű kis testüket a kemény téglákhoz.
– Itt élvezkednek az én házam falában! – fakadt ki Albert, és máris törni kezdte a fejét, hogyan szabadulhatna meg élvhajhász betolakodóitól. Kerített hát kalapácsot meg szeget, és ahol csak azt az őrjítő sercegést hallotta kiszűrődni a vakolat mögül, ott apró lyukat ütött a falon, aztán ezt a léket addig szívta-szívogatta, amíg a kis ficánkoló fitymafék-kukac bele nem csusszant a járatból egyenest az ő szájába. Akkor aztán a tenyerébe köpte a sós ízű szemtelen kis péniszhúrt, és könyörtelenül összemorzsolta ujjaival a rángatózó falloszférget.
Így teltek aztán a napok ott a domboldali házikóban: Albert megállás nélkül a falat szopta, hogy a szemtelen faszfaragványokhoz férjen, amik időközben a pincében tartott erdélyi szalonnát is felfedezték, melynek zsíros textúrája valósággal extázisba kergette a belé költöző nyálkás nyüveket – de bemásztak azok az almáriumba is, pajzán csiganyálkát hagytak a porcelántányérokon, és ott vergődtek a régi fekete-fehér családi fotók keret-vájataiban is, bemocskolva a múlt emlékét. Hajnaltól késő éjszakáig járt Albert kezében a kíméletlen kalapács: az öreg ház immár olyan volt, akár valami sajt, a lyukakon ki és be járt a szél, már csupán a szent lélek és a falakat benövő vadrózsa tartotta egyben az egész tákolmányt.
– De honnét jönnek ezek az átkozott fütyiférgek? – Albert szája már habzott, szemei vérben forogtak. És ekkor, hopp, egy bőrféreg váratlanul kipottyant a bő nadrágszárán, és egyenest a padlón landolt. Sötét balsejtelem telepedett Albert elméjére – lerántotta hát magáról a gatyát, és ijedten szembesült saját férfiasságával: a fityma és makk közötti kötőszövet egyszerűen hiányzott a péniszéről, majd azon nyomban, mintha csak varázslat lenne, a szeme láttára kinőtt. De aztán ez is levált a farkáról, lehullt, akár az érett gyümölcs, és riadt gabonasiklóként a sarokba vergődött, ahol aztán bemászott egy falba ütött lyukon.
Ó, hát ezek itt mind-mind az ő lehulló fitymafékei, végig saját magával küzdött – döbbent rá Albert, futott is rögtön a spájzba, hogy magához vegye az éles filéző kést: arra gondolt, ha alaposan körülmetélné magát, a fitymát megregulázó féket sem kímélve, végleg megszabadulna ellenségeitől. De végül nem vitte rá a lélek, hogy a saját szerszámának essen – mégsem valami nyüves héber ő, hogy eztán előbőr nélkül rohangásszon, a büszke erdélyiek fitymája lobog a farkasvonítással kibélelt szélben, és megcsiklandozzák még a bárányfelhők dagadó pocakját is vele.
Nem fúrt aztán több lyukat, nem taposott többé agyon egyetlen virgonc fitymaféket sem, hagyta, túrják csak a falat, dagonyázzanak csak, akár a disznók, az ember mégsem küzdhet saját magával. Éjszakánként az ágyban fekve csukott szemmel hallgatta inkább a téglák közül érkező sercegést, amely olyan volt, mintha egy túlvilági gramofontű tapogatná a valóság pulzusát – ilyen lehet a növekvő vadrózsák hangja, ahogy egymáshoz dörzsölik keményen meredező tüskéiket, a tiszta vizű forrásba hajított gördülő kavicsok soha véget nem érő vándorlása, a boldogság egymás hegyire-hátára górt szalmazsákjainak recsegése ott az éjszaka szurokkal kibélelt üregeiben. Albert a falakban mocorgó bőr és ideg tömlőkre koncentrált, amik tehát az ő fitymafékei, vagyis neki okoznak örömet valahogy: és már érezte is az apró kéj kisüléseket, a gerincvelőjét csiklandozó megfoghatatlan gyönyört, ahogy a falba szorult szövetszalagok a téglákhoz, a szalonnához, vagy épp a fogkeféhez dörzsölték nyálkás mámorgóc-testüket. Albert volt immár a méhkirálynő, nyughatatlan makkhúrjai pedig a szorgos munkás rovarok, akik a középagyába hordták mind a vakolatdörzsölésből nyert extázis-virágport.
Így dagad az éj: a mezolimbikus pályán menetelnek a gyönyör meredező szuronyú kis katonái; Albert pedig rádöbben, hogy ha koncentrált volna, ha kicsit félretette volna a haragját, a benne ficánkoló kellemetlen érzéseket, már korábban is együtt tudott volna rezonálni velük, érezte volna, micsoda végtelen gyönyört képesek belé csiholni ezek a behatolók, akik az ő húsa és vére, no meg egyéb mindenféle nyálkája is. Súlyos kőtömbként zuhan most Albertre az orgazmus, mint valami kihajított arany horgony: és miközben a plafonig robban belőle a sperma, látja magát, amint hatalmas népmesebeli sárkánnyá állnak össze a fitymafékek, és ez a fenséges fütyiszalag-bestia a magasba röpíti őt hátán, egyenest a csillagos égig, bele a hályogos szemként csillanó holdba.
Ez itt már a végtelen kozmosz izzadó fenékvájata – elborult tekebábuk nyalogatják egymás rajzolt köldöklyukát, elhajított patkók legelik a szupernóvák lángjaiból a szerencsét. Isten fitymafékjei az atomok, és nem szűnnek meg mocorogni: a létezés egyetlen hosszúra nyújtott extázis a Mindenható számára.
Teltek-múltak aztán az évek, a kis domb oldali ház végül összedőlt, miután nem bírta már a falakban randalírozó fitymafékek súlyát – de a törmelékek alól újabb és újabb makk-kukacok bújtak elő, Albert ugyanis nem halt meg, az őt beborító fütyiféreg-kupac megmentette attól, hogy csakúgy összenyomják a rázuhogó téglák. Központi gócként ott maradt a ház romjai és a növekvő fitymafék-domb alján, egyre több és több virgonc kis kukacnak adva életet hímtagján. A domb eztán közepes magaslattá nőtt, ami aztán valóságos lüktető fitymafék-toronnyá duzzadt, ami utána szexnyálkát izzadó szövet-heggyé dagadt.
A közeli faluban szájtátva nézték a hegy növekedését, amely tiszteletparancsoló árnyékot vetett az egyszerű, de tisztességes emberek arcára. A mindent belengő faszbuké lassan a falusiak bőre alá költözött, és könnyeik fehérré és sűrűvé változtak akár az ondó – de valahányszor a hegyre néztek, erre a végtelen, ködbe burkolózó szövet-totemre, amely vádló ujjként mutatott az égre, erre a kitörni készülő vulkánra, amely talán egy nap forró fehér magmával árasztja el a vadregényes tájat megtermékenyítve azt a magyar lélek minden kifacsarható boldogságával, maguk is reszketni kezdtek az extázistól. Álmaikban meztelen talpukkal ezt a gyönyörhegyet taposták, de a valóságban meg se merték közelíteni a mámor-takonytól reszkető idegháló-szenthelyet: tudták, van boldogság, amit már nem viselhet el az ember, amit már képtelen felfogni, kibírni, befogadni – így Wass Albert faszfarigcsa-hegye is ilyen; jobb az ilyet a távolból csodálni, miközben néha-néha magunkhoz nyúlunk.
Ti is gondolkodjatok ezen, – s eszerint cselekedjetek!