Fejezet Az Égi istálló című kötetből.
A szöveg megjelent az amerikai Lucid Play Publishing kiadványában.
_______________________________
A határban egy felborult szekér kitört kerekein acsarkodnak a kutyák. Kilőtt nyílvesszők a szívvirág szirmaiban: az ég behorpad a falusiak kiabálásaitól.
– Nagymosás! – így rikkant sok száj, a talicskák hosszú, egyenes vonalat húznak a hóba, ahogy házról házra járnak a mosóasszonyok, elkérni a szennyest a háziaktól. Hatalmas keblük jobbra-balra leng, feldöntik a falaknak támasztott létrákat, mosószer illatú deres hajuk néhány tincse kiszabadul a kötény alól, és táncot jár a februári szélben. – Háziak! Ne csüggedjetek, szappanunkat az égből gyúrtuk, még a keresztcsontból is kimossuk az imát! Adjátok hát elő mind a mosnivalót, kiűzzük belőlük a por szagú démonokat!
Skandálva járnak-kelnek talicskáikkal, fogaik között jéggé fagy a lehelet. A háziak pedig egyből kihordják nekik a szennyest:
– Ezt a gyászruhát mossátok ki! – ajánlgatja egy idős asszony, a háztetőn forogva. – Mossátok ki belőle férjem bánatos kísértetét, aki évek óta minden nap felveteti velem! Sikáljátok fehér menyasszonyi ruhává! Vakuljak meg fényétől!
– No, ezt is suvickolhatjátok! – Érkezik egy fiatal lány a fehér lepedőjével, amin hatalmas rozsdás vérfolt barnállik. – Múlt héten veszítettem el rajta szüzességem! Mossátok ki alaposan, hogy visszakaphassam végre, ami miatt rózsával verte el a fenekem apám!
– Előbb talán ezt! Itt a férjem vadászmellénye, na ezzel kezdjetek valamit! – így egy termetes asszony. – Csavarni lehet belőle az átlőtt őzek fájdalmas sipítását!
– Dobókockából a szerencsét!
– A dalokból a fájdalmat!
– A szavakból a bántást! Az öklökből az ütést! A naptárból a telet! Mossátok ki mind!
Kupacok a talicskákon. Halottak szoptatják a koszorúkat. Pintyek nőnek a fák ágaira. Néhány eltéveszti az irányt, és befelé nő, a fa belsejéből dereng elő fojtott csicsergésük. A mosóasszonyok nem tétlenek: gyökerestül tépik ki ezeket a fákat, hogy kimossák belőlük a szárnyasokat.
Hatalmas mosódézsát építenek a templom deszkáiból. Pipákkal olvasztják fel a havat, a felforrt vízből kiszálló gőztől reszket a falu látképe. Hókusz-pókusz. Szappanhab csorog a házakra, a hab eloltja az égő csipkebokrokat.
Dolgoznak a mosóasszonyok: verítékük illata akár a krétáé. Valahányszor egy csepp a földre csöppen, varjú érkezik, hogy felcsipegesse. Széles ujjaik között kavarognak a buborékok. Néhány szappangömb felszáll és kiűzi a harangtoronyban csüngő denevéreket. Az asszonyok rögtön nyakon csípik a bőregereket, és belevágják őket is a dézsába. Alaposan átöblítik őket, míg aztán nem fehér galambokat vesznek ki a vízből.
– Sziszegjen a huzalvég! – lépked szappankoronával a fején a leghatalmasabb mosóasszony, a királynő. Kezében lovaglóostor, ezzel idomítja a buborékokat. – Gyorsan, gyorsan, vízsugarat az alvókra! Mossuk ki a lidérceket álmaikból! Mossuk ki a bőrökből az öregséget!
Szögletasztalka. Muskátli. Gyerekek rohangálnak a hatalmas dézsa körül, beledobálják a vízbe a villámhárítókat. Azokból kiáznak a régi villámok, a papucsokból a lábak, a lábakból a megtett út.
Fiatal szerelmespárokból mossák ki leendő gyermekeiket. A fenékvájatokban gyöngyöző hab akár a csiganyál.
Sátort ver a tisztaság a faluba: eltűnik a rozsda, ahogy a talicskák forognak, még a nap is fényesebben ragyog. Áttetszővé válnak a családi fényképeken a halottak, a dézsában kavarog már az egész falu, és a határ látképe ráncosra gyűrődik a széles asszonymarkok között.
Hamarosan megneszelik a frissességet az Ég lovai is. Nyihogva ereszkednek alá a felhőkön, hogy bajt szabadítsanak a népre. Felhőiken állva belerondítanak a hatalmas dézsába. A vízbe zuhogó bűzös lótrágya egyből feketévé változtatja a vizet és a percmutatókba ülteti a fájdalmat. Bajok mossák át a koponyákat.
– Hogy nem takarodtok innen! – csattint feléjük ostorával a mosókirálynő, mellei haragosan kolompolnak, de végül ő is kap egy adag lópiszkot az arcára, amitől egyből szakálla nő.
– Ezt mossátok ki! – nyihognak a paripák, majd tovább piszkolják a vizet. A talicskák rögtön életre kelnek és átgázolnak a mosónőkön. Végül felkapják kövér testüket és a vízbe hajítják őket. A bőrük alá költöző piszok lidércfényt gyújt a szemükben, és egyből a lovak szolgáivá válnak.
– Árulók! – rikkant a mosókirálynő, amikor ellene fordulnak alattvalói: máris viszik talicskán le egy pincébe, hogy bedörzsöljék szénnel. Amikor már olyan fekete, mint az ördög, lenyomnak a torkán egy maréknyi szenet, amitől az fulladozni kezd.
– Ááuuóók… – motyogja, de szavai fekete varjakká változnak. Hamarosan vasvillát kerítenek a lovak alattvalói és üldözőbe veszik a királynőt, aki oszlopszerű lábain szalad ki a faluból, hátul hagyva óriási lábnyomait.
– Mossunk hát, a kutya úristenit neki! – Nyargal végig az égen egy fekete csikó, azzal a mosóasszonyok széttépik a birkákat és a belsőségeikkel dörzsölik át az ablakokat. Villámokat szegeznek a háztetőkre, amitől egyből kigyullad a ház. Kifacsarják a macskákat, rémálmokat varrnak a hajakba.
A terelőgyűrű vezette agyrázkódás. Sav keringőzik a gyomrokban. Az uniformisokba ivódott tűzparancs elsüti a puskákat. Ki mossa ki a testekbe lőtt golyót?
Hókusz-pókusz. Megkötözött kosár fekszik az ágyban. A kosárban egy halom szappan, a szappanok alatt kivágott emberi szemgolyók, amiket csíp a hab. A pupillákból kimosódó fény kicsorog a kosárból, ragyogásba kezd tőle a lepedő.
Délutánra már az egész falu egy hatalmas szárítókötélen lóg. Pofozza őket a februári szél, miközben kápóként lépked le és fel előttük a hatalmas, fekete ló.
– Jaj… jaj… – jajonganak a falusiak, a hajuknál fogva csipeszelték őket a kötélhez.
– Száradjatok csak! – nyihog a csikó, majd az égnek rugaszkodik és eltűnik a felhők között.
Félreveri magát a templom harangja, de hangja az nincs, mert már kimosták belőle a harangzúgást. Némán leng jobbra-balra, az éjszaka az égen nyílt cipzáron keresztül nyomul be a faluba.
A határban a mosóasszonyok királynője félig átfagyva a hátán fekszik. Hatalmas mellei le és fel járnak, ahogy kapkodja a csípős levegőt, ami lassan megfagyasztja belülről a tüdejét. A fején lévő szappankoronát habosra dörzsöli a hó, amin nyugtatja a fejét.
– Hol van már az öblítő királyságom? – szegezi utolsó sóhaját az égnek az asszony, frissen szőtt szakálla táncol az arca előtt. – Szappanbuborékként pukkant ki, a világot most már a lovak mocska masszírozza. Álmaim gurulópályája! Süllyedő mosóteknőm! Én vagyok a kapitány, veled süllyedek, a víz majd kimossa testemből a lelket és eggyé válik a hullámok folyamával. A kövekről dörzsölöm ezután a zöld üledéket, tisztára, csinosra mind a sziklákat. Ragyogni fognak sírköveim. Piszok soha nem fog majd rajtuk.
Azzal kiszökken fogai közül az élet. Kavarog még egy darabig a hatalmas holttest fölött. Figyeli, hogy szinte azonnal felfedezik a határban kódorgó éhes kutyák a kiterült húst, és rögtön neki is esnek. Ugató pofájukból szappanhab csorog, ahogy marcangolják az asszonyt. Teljesen megvesznek a mosószertől, félőrülten kódorognak eztán a pusztában, szétszaggatva a juhászok piszkos rongyait.
A kiszállt lélek ezt már nem várja meg, magasra száll, elindul megkeresni a tengert, a hullámot, amibe ezután beköltözhet.
Alighogy a felhők fölé száll, egy hatalmas pata – mintha csak bogarat nyomna agyon – eltapossa.
Halk pukkanás hangja kél, egy pillanatra megáll a csillagok fénye, majd tovább ragyognak, és folytatódik a csönd, amit egyedül a kutyák szörnyű acsarkodása piszkít.