Másoknak hasogat a feje, vagy fájnak az ízületeik, ha nagy vihar készül, nekem huncut szilva herceg torta ízűvé válik tőle a fitymatúróm. De voltaképp ennyi is elég, hogy a kormány kinevezzen az Országos Meteorológiai Szolgálat új igazgatójává.
Az OMSZ korábbi vezetőjét az augusztus 20-ai szerencsétlen incidens miatt végezték ki nyilvánosan a Kossuth téren: vihart jósolt, tehát elhalasztották a tűzijátékot, de aztán csak nem jött fel zuhé. A jóslási kompetenciák hiánya miatt végül a jobb oldali publicista, Bayer Zsolt fejezte le egy rozsdás bárddal, aki az utolsó pillanatig állította, hogy nem fog kitörni az ukrán-orosz háború.
– Nos, én hetente csak egyszer mosakszom, és akkor sem mosom meg a farkam, hogy legyen bőven túróminta a fitymám alatt, amit aztán tudok íz alapján azonosítani, így meteorológiailag úgymond mindig képben vagyok – bizonygatom a kormányembereknek a felkészültségem, és mutatom is a gatyámból kikapart cékla színű makkhabot. Nem is kell sokat győzködnöm őket: beköltöztetnek abba a hatalmas VIP befőttesüvegbe, amiben eddig az Országos Meteorológiai Szolgálat vezérigazgatója lakott, van benne egy kis létra, ha eső közeledett, az OMSZ igazgató felmászott rá, ha jó idő volt, a földön csücsült.
– A létrát elvihetik, az én módszerem szofisztikáltabb! – közlöm a kormánytagokkal, miközben a saját faszváladékomat nyalogatom, és megállapítom, hogy kissé szilva herceg torta íze van, tehát ma szemerkélni fog csak az eső.
És így telnek a napok, a hetek és a hónapok: nagy embernek érzem magam, miközben pucéran egy hatalmas befőttesüvegben a saját mosdatlan faszomat nyalogatom, és hozzáteszem, soha ilyen pontos nem volt még az időjárás előrejelzés.
De aztán megint elkövetkezik augusztus 20-a. Egy nappal a jeles ünnep előtt a fitymatúrómnak határozottan vörösboros erdei áfonya-szilva zselével megbolondított zamatos, pikánsan fűszerezett szilvás íze van.
– Húha! Nagy vihar lesz! – jelzem. – Az ünnepséget bizony le kell fújni!
– Na, az lehetetlen! – közli velem a nemzeti ünnep biztonságos lebonyolításáért felelős operatív törzs egyik tagja. – A tűzijáték 12 milliárdba kerül, nem fújhatjuk le! Biztosan téved.
Válságtanácsot hívnak össze az óriási befőttesüvegben és körbekóstolgatják a fitymasajtot. Kis ezüstkanállal kapargatják a faszomról, és nyalogatják, mint egy főzőverseny szakértő zsűrije.
– Szerintem citromos-gyömbéres körtekompót íze van – jegyzi meg az egyik. A másik hozzáteszi: – Hántolt ostya és tökmag praliné szerű, de semmiféle szilvát nem érzek! Nem lesz tehát eső! A tűzijátékot megtartjuk!
Ekkor az asztalra csapok: – Én vagyok az Országos Meteorológiai Szolgálat vezetőigazgatója! Ennek a becsomósodott faszváladéknak pedig kifejezetten szilva íze van! Veszélyeztetik az ünneplőket!
Az állukat vakarják, majd azt mondják, látod, még a szájuk is együtt mozog: – Kérjünk másodvéleményt!
Hamarosan megérkezik Bibe néni, az öreg vajákosasszony Celldömölkről. Arca repedező kenyércsomó, szaga akár a mosatlan műfogsorba ragadt záptojásé. De ilyen gusztustalanságot még nem láttál: a vén kurva a folyton átrendeződő, vastagon kidagadó visszereiből olvassa ki az időjárást, ráadásul azt, hogy huszadikán hétágra fog sütni a nap.
– Ez teljesen szakmaiatlan, ráadásul gyomorforgató! – csattanok fel, a szám széléről törölgetve a saját faszkörözöttemet.
– Jó, ezt intézzék el egymás között, mi szakmai kérdésekbe nem szólunk bele! – mondja az egyik kormányember, de ő se bírja ki röhögés nélkül. Kitakarodnak a giga befőttesüvegből, és ott maradok én, meg a Bibe néni, mint valami nagy akváriumban, vagy üvegarénában, és már köröz is körülöttem a vén satrafa, mint valami bicegős pankrátor.
– Emberek halhatnak meg! Le kell fújni az eseményt! – kiabálok, de a vénasszony csak kacag, és azt mondja: – Ó, de ha mégis jó idő lesz… Akkor viszont engem választanak meg az OMSZ igazgatójává!
– Csak a fitymatúrómon keresztül! – ordítok, mire repedezni kezd a kivénhedt boszorkány oszlopszerű lábán a ráncos, gyűrött papír szerű bőr, és véres, kék indaként kicsapódik belőle az egyik jövendőmondó ér, a hosszú cső nyálkás ostorként a csuklóm köré csavarodik, majd egy újabb követi: hamarosan mind a négy végtagomat leszorítja megannyi polipcsápként, medúzaszalagként rángatózó vénaindája, Bibe néni pedig kacag, torkában ezer és ezer villám csiklandozza egymást, és engem a magasba emel, mint valami újszülöttet, mintha csak áldozatként bemutatna a jóistennek.
– Én… vagyok… az OMSZ… igazgatója! Megtiltom! – sikoltom a vénamedúzának, az pedig még erősebb hahotába kezd: – Hát megbaszom én az igazgatót! – röfögi, és ekkor érzem, hogy az egyik lábából kinyúló izmos, kék gyökér a segglyukam körül kezd tapogatózni. A véres vénanyálkával bevont szövetcső hamarosan utat talál a végbelembe, felszisszenek, ahogy betolakszik a testembe.
– Na? Borúsnak látja még a jövőt, ó, igazgató úr? – hörög Bibe néni, miközben keményen kefél elszabadult visszerével. Ám ekkor akaratlanul is merevedni kezd a farkam, és ahogy előre-hátra rázkódom, töltényként repül róla a fasztúró egyenest a kék indákra. Az összecsomósodott pénisznyálka hab pedig mint a sav marni kezdi a szorongató csápokat. Bibe néni felordít.
– Jájáj, allergiás vagyok a szilvára! – sipítozik, de szerintem az igazságra allergiás ez a vén kurva. Ahogy röpködnek a fasztúrótöltények, mély lyukakat sütnek az öregasszony táncoló vénáiba, amin keresztül mint slagból spriccelni kezd a vér. Ahogy ömlik a vörös lé Bibe néniből, kiszabadulok a fogságomból, a nyanya meg eldől és rángatózik, mint valami agyon csapott légy, ami az utolsókat rúgja. És valóban: a vérrel együtt az élet is kiürül ványadt porhüvelyéből.
Ám ez végül nem sok mindenen változtat: az augusztus 20-ai tűzijátékot megtartják. Az eredmény 14 halott és 430 sebesült. Volt, akit lezuhanó faág temetett maga alá, mást menekülés közben tapostak agyon. A 120 km/h sebességű szél messzire sodorta a sikolyokat.
Persze végül az egészet rám kenik. Azt szajkózzák, a hirtelen feltámadó, tomboló viharra senki sem számított, hogy téves előrejelzést adtam, mert szélcsendes, nyugodt nyári estét ígértem. De én és a faszom tudjuk az igazságot. Az erős szilva ízt már sose tudom kimosni a számból.
Azonnali hatállyal elbocsájtanak, azóta hajléktalan vagyok. Mocskos, rovar páncéllá keményedett ruhámban ülök az utcán, és néha az égen sikló taréjos felhőket figyelem. Olykor mocskos ujjaimmal benyúlok a nadrágomba, és szájfényként az ajkaimra kenek némi fitymatúrót.
– Nagy vihar közeleg – motyogom a járókelőknek, de igazából senki sem figyel rám. A telet várom, hátha halálra fagyok végre egy kibaszott sikátorban. És abban reménykedem, hogy a felhők fölött, vagy épp a pokolban egyenletes és kiszámítható az időjárás.