Megérkezik a piócásember, és azt mondja, javítana a közérzetemen, ha fehér, keresztény heteroszexuális férfiak szívnák a vérem.
Régimódi krokodilbőr-táskájából előhalássza a hatalmas lombiküveget, amiben sárgás folyadékban aprócska pucér emberek lebegnek, mint megannyi pöttöm embrió – miközben levetkőzöm, és az ágyra fekszem, elmagyarázza, hogy a fehér, keresztény heteroszexuális férfiak nyála a szervezetbe jutva növeli a véredények rugalmasságát, gyógyítja az érelmeszesedést, csökkenti a magas vérnyomást, de mivel a homogenitás élteti őket, kénytelen az összeset egy üvegben tartani, a közös vizeletükben.
Az életben mindent ki kell egyszer próbálni – nagy érdeklődéssel figyelem, ahogy sorban rám pakolja a húgyszagú 15 centis férfiakat, akik rögtön sebeket rágnak rajtam, és nyelni kezdik a vérem.
– Ne lepődjön meg, ha kis idő elteltével csak Istenre és a pinára tud gondolni, ez a kezelés természetes velejárója – mondja a piócásember, de már nem figyelek rá, mert csak Istenre és a pinára tudok gondolni.
– Azon se lepődjön meg, ha jól fizető állásokat kap, sokkal magasabb fizetésért, mint amennyit mondjuk ugyanazért a munkáért egy nőnek adnának, ez is a kezelés velejárója – folytatja, de nem egészen értem, hogy most Istenről vagy a pináról beszél. Jóleső magabiztosság kerít hatalmába, agyam valamiféle méhkaptárrá változik, amiben kollektív és egyszerű üzenetek zsongnak: korábban megkérdőjeleztem magammal kapcsolatban… nos, szinte mindent, most azonban teljesen biztos leszek benne, hogy fasza vagyok, és azokkal van baj, akik nem olyanok, mint én.
– A teremtés koronája vagyok bassza meg, rakjon még rám azokból a kis fehér szopósszájúakból! – kérem a piócásembert, aki újabb és újabb bőrtáskát cipel be a házam előtt parkoló autójából – ahogy egyre több apró, meztelen férfi terít be, érzem, hogy fokról fokra keresztényibb és heteroszexuálisabb vagyok, már a pöcsömet is végig mini fickók borítják, és úgy szívják, mintha nem lenne holnap – szabad bőrfelületem sincs már, így a piócásember jobb híján a véremet szívó mini fehér, keresztény heteroszexuális férfiak hátára teszi a következő adag fehér, keresztény heteroszexuális férfiakat, míg aztán pár óra alatt valóságos fehér, keresztény heteroszexuális férfi gombóccá nem változom, szabályos liliputi emberekből gyúrt galacsinná, amiből pajkos kis csillókként itt-ott kiáll egy-egy fehér, keresztény heteroszexuális férfi. Gyönyörű vagyok, bassza meg, így hát amikor a piócásember azzal a dumával jön, hogy talán ideje lenne leszednie rólam a vérszívókat, mielőtt kiszipolyoznak belőlem mindent, felordítok, és kirontok a lakásból – kigörgök; szó szerint hatalmas, kerek lyukat ütve a falon – mert szerintem semmi baj nincs azzal, hogy fehér, keresztény heteroszexuális férfiak vagyok, ne akarjon engem senki se megváltoztatni – bánja csak a kuruzsló, hogy ő nem fehér, keresztény heteroszexuális férfiak.
Ám amikor a járókelők meglátják, hogy egy hatalmas, csillós gömb gördül végig a járdán azt kiabálva, hogy ő a teremtés koronája, kitör a pánik.
– Itt a koronavírus! – sikolt fel egy nő, és máris eltakarja az arcát, nehogy véletlenül belélegezze immár háromméteres szövetgubó testem – van, aki hozzám hajít egy doboz C vitamint, aztán elrohan. Vakcinát is emlegetnek, de szerintem nincs vakcina a fehér, keresztény heteroszexuális férfiak ellen – eleve felháborító, hogy ilyen megkülönböztetéssel kell szembesülnöm, amikor én magam vagyok a többség. Talán jobban is felhúznám magam a dolgon, de aztán eszembe jut Isten és a pina, ez aztán kellemesen ellazít.
– Ez nem koronavírus, csak valamiféle elbaszott felvonulás… kormánypárti pride, vagy mi a szar! – kockáztatja meg valaki.
Riasztják aztán a zsarukat, de a diszpécser nem akarja elhinni, hogy az elkövető egy fehér, keresztény heteroszexuális férfi, vagy ne adj pina férfiak. Aztán bepróbálkoznak egy hihetőbb sztorival, miszerint egy gigantikusra duzzadt koronavírus próbálja bekebelezni a teljes szomszédságot – erre aztán kiküldik a TEK-et.
– Phiina, Ihhhsten! – hörgök valahonnan a mini férfiakból szőtt szövet-góc alatt a kiérkező kommandósokra, mire azok lőni kezdenek – a golyók felrobbantják a testemet alkotó liliputi emberek egy részét, de az én vérem spriccel ki a szétroncsolódott minihullákból. Miközben cafatokra lődöznek, és a golyók végül áthatolnak a keresztény-konzervatív páncélon is, hogy engem is széttépjenek ott a közepén, több minden átfut a fejemen. Isten pinája például. Persze, a Mindenható vélhetően egy fehér, keresztény heteroszexuális férfi, de biztos akad egy valamire való vaginája valahol, amibe behatolhatok, hogy így saját magammal közösüljek, mert magamba dugni a farkam kellően és megnyugtatóan homogén ahhoz, hogy heteroszexuális legyen – no nem mintha én lennék Isten, keresztényként ezt mégsem gondolhatom, de ha Isten nem olyan mint én, akkor meg nem igazán tudom hova tenni, pláne még a farkam dugni belé, hogy megtermékenyítsem magamat saját magammal, hogy a saját, változatlan utódom lehessek.
Ilyesféle dolgok járnak a fejemben, miközben meghalok: meg az, hogy mégiscsak igaza volt a piócásembernek – bár alaposan kicsinált a TEK, előtte azért, ha egészen rövid időre is, de határozottan javult a közérzetem.