Sose voltam különösebben büszke arra, hogy apám, amikor csak tehette, a mások seggéből kikapart, szilikonbázisú síkosítóban fetrengett.
Valószínűleg anyám sem, s ezért hagyta el őt. Persze, vele együtt hátrahagyott engem is. Még csecsemőkoromban, mielőtt kimondtam volna az első szavam. Azt, hogy „öklözőzsír”. Én mondom, minden az öregem hibája. Meggyőződésem, hogy miatta nem állnak szóba velem az emberek. Egyszerűen átnéznek rajtam, mintha kísértet lennék. Mert egy öklözőzsír-fakír fia vagyok.
Már kiskoromban sem értettem, miért váltana ki bárkiből is csodálatot, hogy apám a fekáliás nyálkában fetreng. Kis szarosként azt sem fogtam fel, mire való az a kissé barnásan csillogó, furcsa szagú aszpik, amit az öreg mindig tégelyekben hordott haza. Akkurátusan bekente vele a padló egy szeletkéjét, majd meztelenre vetkőzött, belefeküdt, és hevert csak ott a váladékpocsolyában, mint valami hatalmasra nőtt varangy, csukott szemmel, mintha épp meditálna. Ilyenkor aztán hiába beszéltél neki.
Kis pulyaként annyit tudtam csak, hogy folyton csúszott a padló attól a büdös zselékenettől, ami a lakás legkülönbözőbb pontjain tűnt fel. Olyan volt, mintha a ház folyamatosan síkos szarlét izzadna. Így jórészt négykézláb kúsztunk-másztunk csak a szobákban, nehogy elessünk és kitörjük a nyakunkat.
Bizony, apám öklözőzsír-fakír volt. Míg más önsanyargató művészek izzó parázson járnak vagy hegyes szegekkel kivert ágyakon heverésznek, ő a megöklözött seggű pornósztárok ánuszából kikapart síkosítókrémben henyélt. Nem értettem, mi ebben a nagy trükk: hisz öklözőzsírban dagonyázni cseppet sem fájdalmas. Ám kiderült, itt közel sem a fizikai gyötrelmek legyőzéséről van szó, hanem a lelki erőről. A legtöbb ember nem feküdne öklözőzsírba, pláne nem használtba, ami végbélnyálkától és fekáliakenettől bűzlik, mert rögtön kifordulna a gyomra. Apámnak viszont ez meg se kottyant.
– Adottság – mondta egyszer álmodozó tekintettel, a bélnyálkától folyton összetapadt bajszát pödörgetve.
Úgy mesélte, születésekor nagyanyám túl erősen nyomott, és amikor apám világra jött, rögtön le is szarta a fejét. Pedig hát mama kapott előtte beöntést, mint minden vajúdó anya, de a sok éven át evett panyolai Nemtudom szilvából készült lekvár miatt igen szapora volt az anyagcseréje. Lényeg a lényeg, a kórházba is becsempészett lekvártól erősen híg fos terítette be rögtön csecsemőapámat, aki emiatt ki is csusszant a szülészorvos ujjai közül, s nagyot koppant a padlón. De az én apám nem sírt fel. Valamiféle nyugodt, mindentudó mosollyal a csöpp ajkán hevert csak ott a hideg kórházi kövön, a magzatvíz, fos és hüvelynyálka pocsolyában. A dokik álmélkodva állták körül. Oly gyönyörű és túlvilági volt öröme, hogy napokra a földön hagyták a kisbabát, s még az osztályvezető orvos is eljött megcsodálni a kis háromkilós nyálka-Buddhát, amint kopasztott csirkeként ott fetreng a büdös tócsában. Így indult apám karrierje. Ekkor költözött bele a misztikus tehetség. Hogy bármilyen szarban nyugodtan bír heverészni.
*
Kamaszként, akin mindenki átnézett, nem voltak ugyan barátaim, de azt már tudtam, mi az az öklözés – a szexuális aktus, amikor valaki az egész öklét felerőlteti a partnere seggébe. S persze azt is, hogy mi az az öklözőzsír – a síkosító, ami mindezt megkönnyíti. De valami mással is tisztában voltam már. Nevezetesen, hogy nem akarok apám nyomdokába lépni. Avagy pocsolyájába feküdni.
Nem is jártam el az öreg egyetlen fellépésére sem. Nem mintha sok lett volna. Kezdetben persze akadt még közönsége – elvégre nem mindennapi látvány, ahogy valaki ilyen elszántan a bélnyálkában dagonyázik –, ám miután rájöttek, hogy a faternak voltaképp nincs más trükk a tarsolyában, nem hívták többé sehová.
Hogy zavarta-e ez őt? Persze, de ha rákérdeztél, miért nem rukkol elő valami újjal, miért nem fekszik például szögekre, mint minden normális fakír, azt mondta:
– Hülye vagy, fiam? Az kurvára fájna!
Feküdt tehát továbbra is a pornóforgatásokról hazacsent bélnyálkában a nappaliban, immár közönség nélkül, mondván, egyáltalán nem a showműsor itt a lényeg. Azt mondtam, közönség nélkül? Nos, sajnos ez nem egészen igaz. Hisz ott voltam én, ki se tudtam kerülni a tekintetemmel.
– Mit állsz ott savanyú pofával? – morogta. – Gyere, és feküdj jó apád mellé az öklözőzsírba! Már jó testmeleg!
– Kösz, nem – feleltem, elkevergetve egy legyet az orromról, s négykézláb kicsúsztam a lakásból.
*
Teltek az évek, s fellépések nélkül szép lassan kifutottunk a pénzből. De sajnos az öklözőzsírból, na, abból nem. Apám ugyanis mellékállásban takarító volt a pornófilmek szettjein. Ez egy olyan meló, amit kevés ember vállal önként – törölgetni az izzadtságot, a száradt spermát és a hüvelyváladékot a fekete műbőr kanapékról távolról sem álommeló. Hacsak nem az a hobbid, hogy kis tégelyekbe gyűjtöd az öklözőzsír-maradékokat a földről. A pornóstáb meg persze röhögött a markába, mert apám mást se kért a munkájáért, csak hogy hazahozhassa a kicsorgott síkosítót.
– Kérhetnél valami pénzt is, baszki! – rivalltam rá többször is. – Mit együnk? Öklözőzsíros kenyeret?
– Ha lubrikáció van, minden van – motyogta sejtelmesen a fater. Pedig valójában semmink se volt.
Elhatároztam, hogy munkát vállalok én. De hiába. Átnéztek rajtam az állásinterjúkon. Mintha ott se lennék. Mert biztosan tudták, ki az apám.
*
A nagy csóróságban leadtunk hát jó pár kilót. Apám mondjuk sokkal többet, mint én. Kezdetben azt hittem, depressziós az elmaradt fellépések miatt. Aztán meg kiderült, hogy daganat okozza. A kolorektális rákot béltükrözéssel mutatták ki. Nem volt egyszerű, mert apám folyton lelopta a vazelint a kolonoszkópról, így az orvos csak sokadik nekifutásra tudta feltolni a csövet a seggébe. De amikor aztán sikerült, valami nagyon csúnya rajzolódott ki a kis képernyőn.
Nem műthető, mondták. Maradt tehát a kemo. Ettől a haja, de még folyton kackiás bajsza is kihullott az öregnek. De továbbra is feküdt csak ott a földön a szaros öklözőzsírban, hiába is próbáltam az ágyba parancsolni. Hevert csak ott, kopaszon, haldokolva a nyálkapocsolyában, de arcán még mindig ott derengett az az átszellemült félmosoly.
– Meg fogsz halni – közöltem vele. – Mi a faszért nem izgat fel ez téged?
Ekkor azt hebegte:
– Hát még mindig nem érted, ugye? Hogy mi a produkcióm igazi lényege? Aki magától hever a szarban, azt az élet már nem tudja oda fektetni.
– Nem csodálom, hogy anya elhagyott – vágtam a képébe, mire rám emelte sötét tekintetét.
– Ki mondta, hogy elhagyott? Most is itt fekszem vele – magyarázta.
Mire megszédült velem a szoba. Aztán elmesélte, hogy még fiatal korában sikerült egyszer olyan használt öklözőzsírt hazahoznia, amiben egy petesejt is volt. Elvégre nemcsak seggeket öklöznek, de pinákat is.
– És bizony, valaki túl mélyre nyúlt – heherészett kopasz apám. – Én meg még fiatal voltam. Nedves álmok gyötörtek. Lényeg a lényeg, ahogy ott hevertem az öklözőzsírban, te pedig megfogantál. S ott is növekedtél aztán. Mint valami kis gubacs a nyákos öklözőzsírban, a szilikonos magzatvízben. Kilenc hónap után aztán lemostam rólad a szart, és kész is voltál.
– Az öklözőzsír az anyám? – habogtam döbbenten.
– Hát nem tűnt még fel, hogy átlátszó vagy? – hitetlenkedett az öreg. – Hogy nem vesznek észre az emberek?
– Én azt hittem, azért viselkednek így, mert… mert egy kibaszott öklözőzsír-fakír az apám!
Ha sikerült is megbántanom, nem adta jelét. Annyit felelt:
– Ha az emberek nem vesznek észre, az mindig miattad van, fiam, nem pedig mások miatt. De fogd fel másképp a dolgot! – És ekkor még szélesebbre húzódott a vigyor beesett arcán. – Te vagy az öklözőzsír messiás! Nagy dolgok várnak rád!
*
Nem vártak rám nagy dolgok. Csupán egy temetés. Amit nem tudtam én intézni, hisz ha nem tudnád, egy átlátszó öklözőzsírlény vagyok, akin mindenki átnéz. De azért ott voltam elbúcsúzni. Apám magába rogyott madárijesztőként hevert a koporsóban. Arca felperzselt pusztaság. Kissé megemeltem könnyű, rőzsetestét, hogy csorgassak némi síkosítót a koporsópárnájára. Azzal temessék el. S ekkor – esküszöm, nem hazudok –, mintha visszatért volna egy kicsi abból az átszellemült mosolyból arra a halott, szoborszerű arcra.
*
Most itthon vagyok. Bámulom a nyálkásan csillogó, szaros foltot a padlón, amibe már soha többé nem fog belefeküdni az öreg. A fickó, aki úgy jött világra, hogy rögtön lefosták a fejét, hát egész életében feküdt csak rendületlenül a szaros nyákban, mert azt ismerte. Tán úgy gondolta, ha megszereti, rosszabbal már nem sújtja az ég. Fel kéne hát törölni ezt a szart a padlóról, látom be. De ez a folt ott a földön…
– Anya – pottyan ki a számon. Pedig tudom, nem pont ez az a zsírfolt, amiben megfogantam, hisz azóta mennyi, de mennyi járt már a lakásban. De a lényegen nem változtat. Az öklözőzsír gyermeke vagyok. Belefekszem hát a fekáliás trutyiba. S félig öklözőzsír-testem szilikonos sejtjei együtt kezdenek rezonálni a síkosítóval. A folyékony anyaoltáron kiterülve magzatvízboldogság költözik belém.
– Ne félj, kisfiam! – üzeni a pornósztárok valagából kicsorgott szarkocsonya. – Ha a világ megöklözi a segged, itt vagyok, hogy csökkentsem fájdalmad. Lazíts, óvó ánuszviasztájakon legeltetlek, kicsi bárány, ez a fosfolyamágy szép álmokba ringat.
Zselatinos ajkam mosolyra húzódik. Itt maradok hát, elrejtőzve a világ elől, ami amúgy sem vesz észre. De végbélgél-anyácska lát engem, s szeret. Karéjt tör a mennyországból, megkeni öklözőzsírral, majd átnyújtja nekem. Ám ekkor keserű gondolat petézik a fejembe. Látom magam, ahogy apámmá változom. Hogy a szaraszpikban dagonyázva töltöm eztán szótlan napjaimat.
– Mennem kell – mondom, mire buborékok pukkannak a síkosítóban.
– Hát hová mennél? – kérdi. – Nincs másik otthonod.
– Majd találok – bizonygatom. – Felfedezem a világot. Vagy hagyom, hogy az fedezzen fel engem. Mert nem csak keserű fos és picsapác a mindenség. Aki él, nem lehet kísértet.
Végre akaraterőt érzek magamban. S anyácska válaszolna. Tiltakozna, vagy jó utat kívánna, sose tudom meg. Mert kivágódik az ajtó. S ott áll egy takarító, hogy rendbe rakja halott apám lakását, amely immár az államra szállt, elvégre rólam senki sem tud. Az öreg takarítónő pedig felhorkant a hatalmas öklözőzsír-pacát látva a padlón. Azt, amiben fekszem, amivel egy vagyok.
– Hogy mennyi szart hagynak maguk után manapság az emberek! – horkant. Majd hozza is a vödröt. És felmosórongyával kiradíroz a világból örökre anyámat is, engem is.