A lányt lebbencs-szűznek csúfolták, mert egy idő után már minden legény átlátott a szitán – vagy jelenes esetben a tésztán: Katica – merthogy így hívták – a falu ringyója volt, mégis, valahányszor a dunna alá bújt egy új fiúval, új szűzhártya feszült szerelemcsatornájában, s fogadkozott is alkalmi partnerének, hogy ő az első, ő az egyetlen. Ám egy idő után felettébb gyanússá vált a dolog, végül pedig kiderült, maga Katica készíti alkalmi szűzhártyáit – dolgozott a tű ujjai között esténként, ahogy a levesből és a slambucból kilopott zsíros lebbencs-tésztát kifeszítette hüvelyében. Hogy miért csinálta, csak találgattak az emberek: talán nem akarta, hogy ribancként a szájára vegye a falu, talán így gyászolta elvesztett szüzességét, de az is lehet, hogy csak az aktusnak az a része hozta lázba, amikor végleg oda veszik az ártatlanság – egy biztos csak: ahogy teltek az évek, a fiú-szerszámok egyre több és több tésztát döngöltek Katica táguló méhébe. Így aztán nem is csodálkozott senki, hogy gömbölyödni kezdett a hasa, végül pedig kifordult belőle a tészta-csecsemő. Köldökzsinórként hosszú, spagetti szál kötötte össze anyjával, amit a macskával rágattak el – sápadt puha galacsin-feje nyálkás mócsinggá nyomódott a szülés során, amit az orvosnak kellett úgy-ahogy baba-arccá formáznia. – Gratulálok, fiú! – adta át Katicának a gyereket, akinek egy csőtészta fityegett a lába között.
Szerencsére a gyerek aztán hamar kiszáradt és megkeményedett, így nem kellett folyton újraformázni: egyedül akkor lágyult el, amikor a konyhába totyogott és megcsapta a forró gőz, vagy amikor lisztes vízzel itatta az anyja. Katica egyedül nevelte a tészta-gyerkőcöt – egyetlen legény sem ismerte el sajátjának, pedig mikor csókot lehelt kisfiára az anya, rá-ráismert egy-egy fiú ízére – persze a legvalószínűbb az volt, hogy közös erővel galacsinozták össze benne a tésztát, azért néha mégis próbálkozott: – Biztos, hogy a tiéd, hiszen még szűz voltam, amikor odaadtam magam neked! – De a fiúk csak legyintgettek.
Rohadjanak meg – döntötte el a lány, és távol is maradt tőlük – egy ideig. De ahogy teltek az évek és cseperedett a csiriz-csecsemő, régi énje ismét csak a felszínre sóhajtozta magát. Éjszakánként, amikor már aludt a gyerek, kiszökött otthonról, és bebújt a legények nedves, meleg ágyába. Előtte persze újabb lebbencs-szűzhártyát varrt magának. Amikor pedig nem volt épp levesbevaló otthon, a kisfia ágyához térdepelt, és lefeszített a hátáról egy kemény tésztalapot, hogy aztán a gőz fölött megpuhítsa.
– No ne pityeregj, talán még kistestvéred is lesz. – Simította meg a tészta-fiúcska pikkelyes fejét. A gyerek erre elmosolyodott – tetszett neki az ötlet, és izgatottan kezdett morogni. Beszélni nem tudott – a torkában feszülő tészta-szálak csak artikulálatlan, nedves hangokat bírtak csiholni. De a kistesvér gondolata nagyon tetszett neki: hisz' anyját leszámítva nem voltak barátai. Iskolába nem járhatott, ha csak kimerészkedett a házból, az emberek megdobálták, az utcai kölykök pedig átrendezték laska-fejét.
– Jobb, ha ki sem teszed a lábad – tanácsolta az anyja, miközben újra formázgatta kisfiú arccá a szétdúlt tésztafejet. Nem is ment a gyerek aztán sehová. Ellentétben az anyjával, aki nem győzte magába varrni a tésztaleveleket. Ám az egyik ilyen kiruccanása során összeszedhetett valamit: reggel arra ébredt, hogy tüzel a homloka és képtelen kikecmeregni az ágyából. A tésztafiú tehetetlenül toporzékolt beteg anyja mellett – olykor az arcát kezdte simogatni, de a nőből csorgó forró verítéktől ellágyult csiriz-bőre és cafatokban ott maradt a lázas beteg arcán. A tésztagyerek semmit sem tehetett: se vizes borogatást nem készíthetett, se teát nem főzhetett, hisz el volt tiltva minden nedvességtől. A nő segítségért könyörgött – a gyerek vett hát egy mély levegőt és kilépett a lakásból. Először a szomszédba rohant: de amikor a szemközti bajszos fickó egyszer csak azt látja, hogy a kezeivel salapálva, gurgulázva rohan felé a lebbencs-szörnyszülött, reflexből beléállítja a vasvillát, majd berohan a házába. A gyerek egy darabig ücsörög a belé állított villával, majd kihúzza magából és tántorogva megindul a földúton. A kutyák megugatják – hunyorgó öregasszony arcok villanása az ablakban, s a ráncos kezek, amint elhúzzák a függönyt – hamarosan egy csapat fiú szegődik a nyomába, kővel dobálják, köpködnek felé. A sápadt kölyök nyöszörög és a házuk felé mutogat csőtészta ujjaival, de üldözői elgáncsolják és meghentergetik a földön: egyenest egy pocsolyába, amibe újra és újra beletunkolják a fejét – a tüdejéből felszakadó buborékokon apró liszt-szemcsék keringőznek – a fél arca paszta-moslékká torzul. Eszmélet zúzómalomban. Később arra ébred, hogy az út szélén fekszik és egy kutya száraz lebbencstésztát rág a lábáról – fogai között ropognak a kemény lapok. A fiú elindul haza – potyogó tarhonya könnyeit elhordják a verebek.
Otthon a betegség savanyú gőze lengi be a szobát. Anyja félájultan elvesztett szüzességéről hadovál. Gondolatban ismét kislány, akinek szigorú apja minden este ellenőrzi a szűzhártyáját. Egy ideig persze megtévesztette a lebbencstészta. A tésztafiú befeküdt aztán mellé az ágyba, és hallgatta csak a nő egyre lassuló légzését. Anyja izzadtsága és vizelete lassan átáztatta a lepedőt – a halál előárbóca dagad, savanyú szellők szárítják a szobát, mint rákos sejtek, hullnak a tarhonyakönnyek, s messzire hordják őket a repedésekből kimászó csótányok. A percmutatók piszka, az órák porba hullt, vergődő cinegék. A szívdobbanások lyukas falanxa – a mellkasban pörgő fonográf végül csak a csöndet sistergi: a fiú még szorosabban búj a testhez és tovább telnek a napok. Miközben lebbencs-bőre együtt hűl anyjával, és megmaradt fél arcát felismerhetetlen moslékká áztatatja a halottból csordogáló áporodott pince szagú folyadékok és a libamájpástétom-szerű bűzös iszap, egy merőben új érzés bontja ki csonthártya-szárnyait. A gyerek számára teljesen új és ismeretlen volt a gyűlölet, de hideg lépsejtjei lassan rákövültek a tésztaszívre, és miközben csöndben bomlott mellette anyja, már csak a bosszúra volt képes gondolni. Álmában földúton járt, vörös pocsolyákat kerülgetett, a gödrökben ott fodrozódott a gyűlölt férfiak és nők vére. Madarak az ágakon: csiripelés helyett a falusiak sikolya szakadt ki pihés kis torkukból.
Teltek a hetek, majd eltelt egy hónap is: a faluban hatalmas ünnepségre készültek az emberek. Mint minden évben, idén is a polgármester lovagolt be a főtérre a hatalmas, fekete bogrács hátán, elvégre egy falunap sem telhet el a kiadós slambuc nélkül – a korom lassan pergett az óriás kondér oldaláról, ahogy póklábain megérkezett, a polgármester egy evezőlapát méretű fakanállal verte az oldalát, miközben áldást okádott a házakra, amitől virágok szöktek az ablakba. Szaladtak is a falusiak leszüretelni a zenészeket a fákról. Ott lógtak sorban – némelyikük ugyan még kicsit zöld és fiatal, de a legtöbbnek már kinőtt a harcsa-bajsza és a hegedű a vállából: ezeket aztán leszakították és kiállították egy színpadra, s máris az égig duzzadt a cigánymuzsika vízhólyagja. Légyrajként érkeznek a pálinkás poharak – fél óra múlva már az asszonyok bajsza is pörög a részegségtől, miközben a fiatalok hátraszöknek és meztelenül egymást fojtogatják a szénaboglyába. Még a kondér is táncba kezd, miközben lefeszegetik a sok-sok cserepet a tetőről és mind beléje hajítják, a kőlapok aztán tészta-pikkelyekké változnak és puhulni kezdenek a zsíros vízben – a jó illattól megszülnek még a szüzek is.
– Ej a kutyafáját, egy pillanatot se bírok tovább várni, olyan jó az illatja! – sikolt fel egy részeg férfi, és beleugrik a rotyogó slambucba, főtt húsa egyből leugrik csontvázáról.
micsoda ünnepség pocsolya – slambucban a falusiak vízhólyagja – hátraszöknek koponyájukba – húsuk aztán lovagolt csak a cigánymuzsika-égbe – nem is vette aztán észre senki a tészta-kígyót, ami lassan tekergett végig a földön, egyenest a gőzölgő bogrács felé. Száraz, lebbencs-pikkelyei surrogtak a fűben, szemeiben a harag pallosai vergődtek. A fiú volt az: a hosszú hónapok során mást se csinált, csak forgolódott anyja halotti ágyában, míg hosszú tészta-rúddá majd hízott metélté nem formálódott. Most kígyóként pedig készen áll, hogy mérgét az átkozott falusiakba fecskendezze. Felkúszott hát a bogrács forró oldalán, majd platty, a rotyogó slambucba vetette magát. Ott aztán – mint féreg az almában – ficánkolni kezdett: a szalonnás tészta szép lassan mind hozzá tapadt, és egyre erősebbnek érezte magát, ahogy teste felduzzadt az öreglebbencstől.
Az evezőlapát most koccint a kondérral, a polgármester pedig bejelenti: – Vályúhoz anyaszomorítók! – A falusiak rögtön tányért ragadnak. Akinek nem jut, a saját fejtetőjét kapja le, kiborítja tartalmát a földre és azzal állnak a sorba. Ám mikor a polgármester nekikezdene szedni, a bogrács rázkódni kezd és egy több méteres, sápadt tészta-polipkar nyúl ki a gőzölgő öhön-kupacból, megragadja a kanalat és mint egy fogpiszkálót, kettétöri. Micsoda rém: tapadókorongjai cuppogó kagylótészták. A szétrepülő faszilánkok berepülnek a polgármester tátott száján, akit máris felkap a szörny-csáp és egy vályog-falhoz lapít. A fickó paradicsomként pukkan szét a vakolaton.
– Belzebub bebújt a slambucba! – sikolt fel egy asszony, mire mindenki vetni kezdi a kereszteket a földbe. Ám hasztalan: a méretes démon kikászálódik a forró kondérból és üldözőbe veszi a népet s arra, ahogy kinéz, szavak sincsenek. A dolgot lehetetlenség volt leírni – nincs az a földi nyelv, amelynek szavai lennének az elképzelhetetlen, bömbölő őrületnek ilyen mélységeire, a kozmikus rendnek és az anyag törvényeinek e gyalázatos tagadására. Egy eleven hegy mozgott itt óriás medúzaként, tekergő tésztametélt-csápokkal imbolyogva ide-oda. Körvonalai homályosan emlékeztetnek az emberére. A tészta-gólem legalább öt méteres, a lebbencs-pikkelyes testen húsos fej imbolyog, arca kusza lábasfejű karok zűrzavarából áll. Karját hegyes tészta-karmok ékesítik, azokkal hasítja fel a zavarodott hangyaként rohangáló falusiak gyomrát. A gyümölcsként kiforduló belsőségek egyből hozzáfőnek gőzölgő markához.
– Képtelen vagyok ellenállni, olyan jó az illata! – Egy férfi máris a végzetébe sétál, és többeket megigéz a húsos slambuc bukéja. De előkerülnek a vasvillák is: a lebbencs-démon kutyaként rázza magát, és kirepülnek a testébe állított villák, vele együtt kövér cseppekben terül szét a forró zsír, amely leégeti az arcokat a koponyákról.
– Láttam a rossz torkot, láttam a rossz torkot! – Köpködi a szavakat egy megfőtt fejű kislány, a nedves gőztől összeaszalódott már a pofija (hirtelen megöregedett tészta-polipkar évben). – Láttam a poklot abban a torokban – lassan kelt és duzzadt, mint egy vekni – ott nyújtották a bűnös lelkeket – a szenvedés hullámtörése – az inak nyúltak és elpattantak mint a nyers tészta – cérnametéltként kavarognak valami zavaros lében a sikoltozó hangszálak s azt zabálták a lebbencs-szárnyú angyalok. Láttam a poklot! Soha többé nem hunyom le a szemem!
Azzal a főtt fejű lány a szemhéjához nyúl és egy egyszerű mozdulattal letépi a szeméről. A gigantikus lebbencs-szörny felugrik a templom-toronyra, és kitakarja a napot. Árnyékában a falusiak azt kántálják: – Láttuk a poklot, soha többé nem jön már a szemünkre álom! – Sorban tépik le szemhéjukat és egy bográcsba dobják. A bőrdarabkák egymáshoz tapadnak s lassan főnek a kondérban – később tányérokba szedik a szemhéj-slambuct és tágra nyílt véres szemekkel zabálnak. Könnycsatornájukból mint habarcs csorog a földre a szétfőtt tészta – pillantásuk szakadt, zsíros vitorla.