A WHO szerint a majomhimlőből könnyen világjárvány lehet, pedig elsősorban majmoktól és szexuális érintkezés útján terjed. Próbálok tehát nem megbaszni egyet a buszon, de alighogy felszállok, máris kikezd velem egy fekete szőrű, 200 kilós gorilla, aki jelbeszéddel kommunikál. Egy szódásszifon szemüveges öreg biológusnő csücsül mellette, az fordítja emberi nyelvre kézmozdulatait.
– Kokó nagyon szeretné, ha a makkodat hozzádörzsölnéd a segglyukához, aztán megbirizgálnád vele az orrát – közli monoton hangon a spiné, enyhe francia akcentussal. Csábító ajánlat, normális esetben talán nem tudnék ellenállni neki, de itt van ez a majomhimlő dolog, ezért próbálok úgy tenni, mint aki meg sem hallotta az egészet. Ám a majom nem adja fel, tovább hadonászik.
– Kokó nagyon szeretné, ha a herezacskóddal az arcába bokszolnál, miközben az előváladékoddal kis karikákat rajzolnál a homlokráncai közé – motyogja a francia nyanya, a herezacskót úgy ejti ki, mintha valami elit klub neve lenne.
Így telik aztán az út. Az emberszabású tovább ostromol végtelen szerelmével.
– Kokó nagyon szeretné, ha gyertyát csepegtetnél az ánuszára, majd a megdermedt viaszt lefeszítenéd, és azt mondanád, jaj, ez a legszebb virágocska, amit valaha láttam, a legillatosabb kis főemlős ánuszrózsa, meg kell hát öntözni, és akkor elővennéd a lőcsöd, és szépen rápisálnál, majd ráélveznél a viaszseggre, hogy aztán megetesd az egész geciben és pisában tocsogó szart Kokóval.
Ez a gorilla ért ám a romantika nyelvén. Egy szó, mint száz, végül majomhimlősen szállok le a buszról.
Azóta eltelt egy hét, már hólyagszerű, gennyedző fekélyek borítják az egész testem. Ez van, a Mona Lisa is megöregedett. Ám a kifakadó ragyákból csorgó sűrű trutyi közel sem olyan, mint a szimpla, hétköznapi genny: a színe inkább szürke, a szaga pedig szúrós, akár a benziné. Miközben zsebkendővel itatgatom, csengetnek, és a legnagyobb meglepetésemre ott ácsorog a küszöbön a buszon megismert gorilla és tolmácsa, a szemüveges hölgy. Mindketten egy hatlövetűt szorongatnak ujjaik között, a majom úgy hadonászik vele, mint aki készül engem pofán baszni a pisztollyal, a nő pedig fordítja heves kézmozdulatait: – Kokó a fertőzésedet akarja!
Hú! Ez a majom tényleg beszél a romantika nyelvén. Visszajött egy újabb menetért? Miért is ne, ennél majomhimlősebb úgysem leszek, és már a gondolatra feláll a faszom. De amikor egy székhez kötöznek, és egy fém kiskanállal kezdik nyomkodni a bőrömből kiálló gumókat, hogy valami üvegcsékbe fejjék a gyulladt ragyákból kipréselt sűrű, szürke fertőző biomasszát, akkor kezdem belátni, hogy nem is a gecimre szomjas.
– Bizonyára furának találja a helyzetet… – motyogja az öreg hölgy, és bár szeretném kiábrándítani, valóban van ebben a gennyfejéses jelenetben valami szokatlan. – A laboratóriumban mindent elmagyarázunk, egyelőre elég ha annyit tud, ön az Európai Unió utolsó reménye! A fénysugár az alagút végén!
Miközben kis üvegcsékbe spriccel belőlem a szürke genny, cseppet sem érzem magam úgy, mintha az Európai Unió utolsó reménye lennék, vagy valami fénysugár egy redvás alagút végén, de nincs időm ezen merengeni, eloldják köteleimet és kiterelnek a lakásból, le az utcára, ahol egy fehér kisteherautó várakozik. Mielőtt a raktérbe tuszkolnának, még látom, ahogy az öregasszony a jármű oldalához tipeg, letekeri a tanksapkát, és a feltáruló üzemanyag betöltő nyílás pedig éhesen rángatózik, akár valami ezüstös metálánusz. Az asszony az egyik kis üvegcséből a belőlem kifejt gennyet a lyukba csorgatja, amit a mechanikus végbélnyílás éhesen hörpint fel. Szóval ennyit látok, de érteni semmit sem értek belőle – a következő pillanatban pedig már a raktérben ücsörgök négy másik, kelésekkel borított ismeretlen férfi között.
– Te is megbasztad a majmot, mi? – szegezi nekem a kérdést egy bajszos férfi, kivillantva régi, amalgám töméseit, majd hozzáteszi: – Akkor is megérte, bassza meg!
*
Órákon át zötykölődünk, mire valami semmi közepén álló klinika szerű épülethez érkezünk, ahol katonák ellenőrzik a nyanya és a gorilla papírjait. EU Biotechnology – hirdeti egy felirat, amikor kiterelnek minket a járműből. Egy hatalmas, steril folyosón át fegyveres őrök valami öltözőbe hajtanak minket, ahol megszabadítanak a ruháinktól, és kórházi köpenyt erőltetnek ránk. Innen egy hatalmas, üres eligazítóterembe vezényelnek minket, ahol már sok-sok majomhimlős férfi várakozik. A hangszórókból megnyugtató zene szól: Beethoven kilencedikjének a belassított vibrafon verziója. Hamarosan egy szemüveges, fehér köpenyes kopasz fickó, valami igazgató féle a kezébe vesz egy mikrofont, és egy kibaszott hosszú monológba kezd azzal kapcsolatban, hogy ínséges időket élünk, az orosz háborús helyzet, a szankciók és az olajembargó miatt az EU kénytelen alternatív módot találni az üzemanyagellátás biztosítására.
– Úgy gondoljuk, megtaláltuk a megoldást! – jelenti be a fickó, hangja büszkén visszhangzik a térben. – Hála a genetikailag módosított majomhimlő vírusnak, amelyet hamarosan rászabadítunk Európára, immár minden EU-s állampolgár egy töltőállomás lehet!
És így tovább. Hosszú és unalmas magyarázatba kezd arról, hogy úgy módosították a vírust, hogy a fekélyekből kifakadó genny üzemanyagként is használható legyen, illetve speciális járműveket is terveztek, amelyek képesek lesznek ezentúl ezt a benzingennyt egyedüli üzemanyagként feldolgozni. Ez persze megmagyarázza a táguló és szűkülő mechanikus ánuszt a tanksapka alatt. A fickó aztán a bocsánatunkat kéri, amiért tudtunkon kívül az új fajta majomhimlő első tesztalanyai lettünk, akiknek a fertőzését nem hogy nem fogják kezelni, de mindent megtesznek majd azért, hogy súlyosbodjon az állapotunk, és elnézést kér azért is, amiért a következő hónapokat ezentúl állampolgári jogainktól megfosztva kísérleti nyúlként ebben az intézetben fogjuk tölteni, de mint mondja, gondoljunk csak arra, mihez segítjük hozzá Európát: nem áll le a szállítmányozás, a tömegközlekedés, és az életerős családapáknak és családanyáknak nem kell ezentúl sem gyalog menniük a sarki boltig. És így tovább, igazából oda sem figyelek az ürgére, mert csak arra tudok koncentrálni, hogy a közelben felsorakozott orvosok társaságában ott ácsorog Kokó, a gorilla is. Amikor rám pillant mélybarna szemeivel, megemelem egy pillanatra a kórházi köpenyem, hogy kilógassam neki a farkam, amit szintén benzint gennyedző ragyák borítanak, jelezve felé romantikus szándékaimat, de a szőrös emlős csak lemondóan rázza a fejét. Hülye kurva.
*
Kerítenek aztán nekem egy egész korrekt kis magánkalickát, amiben van ágy és egy vécé. A könnyen megjegyezhetőség miatt kapok egy azonosítószámot is, hogy ne kelljen a nevemen szólítaniuk. Engem ezentúl 29593XXDEMJU46545959667834838ER39393939UI-nak hívnak. És a kopasz fickó nem viccelt… Tényleg nem kezelik aztán a majomhimlőnket, pár nap után már nem is hasonlítok emberre: egy benzingennyet nedvedző ragyamutánssá változom, élő, vörösen izzó szövetkorallzátonnyá, szürke tejet izzadó tengeri uborkává, amit olykor különböző kísérletekre ráncigálnak, és minden este üvegcsékbe fejik a nedveit. Szomorkodhatnék emiatt, ám nekem csak Kokó jár az eszemben. Mint kiderül, ő is az orvosi team tagja. Amikor elektrosokk kezelésre cipelnek, ahol azon kísérleteznek, a fájdalomtól felszabaduló adrenalin vajon befolyásolja-e a gennybenzin képződést (ami olybá fest eddig, hogy serkenti, tehát már megkezdték az EU-s kínzókamrák tervezését, ahol ragyamutánsokat fognak sanyargatni ezentúl) – ott Kokó kapcsolgatja a gombokat szexi szőrös ujjaival. Puszit dobok neki, és megpróbálom kihalászni a kórházi köntösömből a faszom, hátha rábukik a vonzó gorilla. A ragyáktól úgy néz ki a lőcsöm, mint egy gennyet köpködő málnákkal borított vörös kolbász, ahogy hozzáérek, ejakulátumként spriccel elő belőle a szúrós szagú biotrutyi. Valahol a távolban talán éhes autóánuszok nyögdécselve tágulnak és szűkülnek, de én csak ezt a gorillát akarom mindenek felett.
– Nyald a fertőzésem, Kokó! – kérem, de a majom nem foglalkozik velem, számára csupán egy beteg húsdarab vagyok, egy nyálkásan csillogó idegvégződés-csokor, amit fájdalommal kell locsolgatni. És a kín amit az elektródáival adagol bizony valósággal maga alá gyűr, rám zuhan, kilapít, nehezebb, mint tíz teáskanálnyi neutroncsillag. A cellámban fekve aztán egész nap a gorillára gondolok. Talán azt hiszi, gyors és olcsó kis numera volt nekem, de valójában elrabolta a szívem. Eldöntöm, bebizonyítom neki, hogy valódi érzéseket táplálok iránta. Sikerül ellopnom egy papír zsebkendőt, amire szerelmes levelet próbálok írni a véremmel, pontosabban csak annyit, hogy „szeretlek”, de végül mégis inkább egy szívet rajzolok, amibe beleírom a nevünket, az mégiscsak egyszerűbb. A gagyin megrajzolt vérszív közepén ott áll tehát ez:
Kokó + 29593XXDEMJU46545959667834838ER39393939U.
De amikor az elektrosokk kezelés előtt átnyújtom a zsepit a gorillának, az voltaképp rá se néz, megszagolja, majd a szájába veszi és komótosan rágcsálni kezdi. Ó, Kokó, megőrjítesz!
A szomszéd cellában élő fertőzött húsok már a szökést tervezgetik, de szólok nekik, hogy engem hagyjanak ki szépen ebből a dologból. Álmomban Kokóval lépek meg az intézetből. Kéz a kézben rohanunk át a kijárat felé vezető folyosón, és odakinn már egy tűzvörös sportkocsi vár minket. Kokó beül, én meg letolom a nadrágomat, és baszni kezdem a jármű pajkosan reszkető fémánuszát.
– Szeretlek, Kokó! – mondom majd neki, miközben keléses faszommal az üzemanyagtartályba spriccelek, s a vezetőülésbe pattanok és elhajtunk a naplementébe. És meg sem állunk a világ kibaszott, kiürült benzinkutakkal kitámasztott végéig, hisz a szerelem kifogyhatatlan üzemanyag.