Fejezet Az Égi istálló című kötetből.
A szöveg megjelent az amerikai Caliban Online magazinban.
_______________________________
Talicskán érkezik meg az éj a faluba. A rozsdás kerekek nyikorgása felriasztja a templomtoronyban csüngő bőregerek hadát. Hártyás szárnyaik átfésülik a hűs levegőt: a szalma óvatosan kirázza magából a rég halottak szürke hamvát.
Az édesanya kísértetként lebeg be a fiúk szobájába: kikerekedett szeméből legel a hold, fehér arcán az álom gyufasercegésének hosszú, fekete nyomai kanyarognak, mintha harci festékkel lenne kikenve.
Figyeli, ahogy tátott szájjal szendereg a két gyermek: a takaró fel és le jár apró mellkasukkal, miközben édes leheletükkel átöblögetik a szobát. Tejszőke hajuk a párnából csiklandozza ki a tollakat. Az asszony így szól hozzájuk a sötétből: – Drágáim, csöppjeim! Gyorsan, keljetek, fürödnötök kell! Már készítem is a vizet, leszüretelem a szappant a fogasokról, és mind a kádba dobálom nektek. Drágáim! Csöppjeim! Kiverjük az éjből a tisztító habot!
Válaszra nem vár, már cipeli is őket a fürdőszobába. A fiúk csak a kádban térnek magukhoz. A langyos víz átcsap sima hónuk alatt, buborékok ülnek meg a köldökükben.
– De anya… – így kezdik sirámukat. – Hiszen mosakodtunk lefekvés előtt! Igazán átcsutakoltuk magunkat alul-felül. Anyaanyaanya…
– Sss… – Tartja az ujját a nő reszkető ajka elé, majd így szól: – Förtelmes rémálom telepedett az ágykeretre, amitől még most is füstöl a hajam. Azt álmodtam, hogy felnőttetek, és messzi magatok mögött hagytátok ezt a házat. Rablók, gyilkosok váltak belőletek. Ilyesfajta kések forognak lefekvés óta bennem… Szép tisztára, lelkeim, le kell csutakolnunk a balsejtelmeket drága bőrötökről!
A gyermekek erre nem szólnak egy szót sem. Összenéznek, majd egészen felélénkülnek, és egymást kezdik csapkodni a szappanos vízzel. Lábujjaik közé a kád alján keringő dobókockák szorulnak. Az anya sorra emeli fel a kádból a kis lábikókat, lefújja róluk a szappanhabot, és nézi, hogy mit mutatnak a kockák.
– Sok-sok szép hatos! – dicséri őket. – Most már igazán vár rátok a puha ágy. Lesatíroztam rólatok az ördög árnyékát. Irány hát a párna, gyümölcseim!
A gondolatok javítóműhelye. Aknák surrannak a recsegő deszkák alá, a denevérek karmai közül egyenest a hóba pottyannak a csillagok. Hegedűsök táncolnak most a tél néma traktusára a háztetőn, megannyi magányos sötét sziluett: bedobálják hangszereiket a kéménybe, az abból felszálló füst muzsikát görget az ég abrosz-sarkain.
– Drágáim, csöppjeim! – érkezik az álom függönye mögül egy testetlen hang, amely ismét felriasztja a két fiút.
– Anya… – suttogják. – Olyan, de olyan fáradtak vagyunk.
– Sss… Vizet engedtem nektek a régi kádba – biztatja őket a nő, és már húzza is ki fiait a meleg paplan alól. – Gyertek, kincseim! Elő a skatulyából! Muszáj… Kell most fürödni! A szappant már leszüreteltem a fogasról. Szép tisztára, csinosra…
Elégnek a bocsánatok a pipában. Lekerülnek a ruhák: elővillan a gyerekek sima feneke, a nő pedig megragadja a szappant, és dörzsölni kezdi vele a hátukat.
– Szétpukkant az álombuborék, fekete hangyák masíroztak elő belőle – magyarázza a fiainak. – Itt zizegnek még mindig a hajamban. Szörnyűséges, ronda bogarak! Bolyukat a temető földjéből gyúrják, a koporsókból kihordják az elföldeltek keserű könnyeit. Azt álmodtam, jaj, minek is mesélem el, hogy felnőttetek mind a ketten, egyik napról a másikra, és… és koldusok lettetek, akik megeszik a kutyákat. Eltűntek a torkotokban mind a kis kutyafejecskék, kincseim. Lasszóként pörgettétek a szakadt pórázt hajatok körül. Fogaitok közé ragadt a sok-sok bánatos vakkantás. Gyorsan, gyorsan, szép tisztára, lelkeim, le kell csutakolnunk a balsejtelmeket drága bőrötökről!
A fiúk erre hatalmasat ásítanak. Kinyújtóznak. Lábujjaik közé másznak a kád alján keringő dobókockák. Az anya sorra emeli fel a kádból a kis lábikókat, lefújja róluk a vergődő hangyákkal teli habot, de a beszorult kockákon már nem látszanak a számok, rég lemosta róluk a szappan.
A fürdőszobában nyughatatlan kísértetként forgolódnak a törülközők. Magukhoz ölelik a fáradt gyermekeket. Azok arcukat a textilbe fúrják.
– Gyorsan, gyorsan, be az ágyba! – pirít rájuk az asszony. Erre felgyullad a lant. Denevérek kezdenek mocorogni a csővezetékben: a szárnyuk szöszmötölésétől hangos az éj. Az anya maga is készülne lefeküdni, de ahogy felemeli a takarót, látja, hogy az ágyában száraz kórók fekszenek egymáson. Bánatosan sóhajt. Végül csak rátelepedik az ágyra, elalszik. Ahogy forgolódik, betölti a házat a recsegő növények hangja. Olyan, mintha papírok szakadnának az imakönyvből.
A gyermekek a másik szobában nehezen alszanak el, de amikor ráhull az álom szemükre, az édesanyjukat látják az égen keresztül lebegni, amint habzó szappanokat dobál rájuk a magasból.
– Drágáim! Csöppjeim! – kiabál. – Ezeket itt az égből törtem, a felhők habja csorog rajtuk! Ettől lesztek igazán tiszták, a mennyei fény költözik tőlük bőrötökbe!
A szappantömbök pedig röptükbe átváltoznak téglává. Kettőt pislantanak, és már egy fürdőkádban fekszenek. A horzsolásaiktól lassan rózsaszínné válik a víz.
A képzelet villámhárítója. Arra ébrednek végül, hogy a párna nyomja a fejüket. Egyszerre nyitják ki a szemüket a sötétben, benyúlnak a tarkójuk alá, sorra húzzák ki alóla az éles téglákat. A szoba közepére hajigálják őket, azok pedig rovarlábakat növesztenek, és felmásznak a falra. A fiúk álmosan figyelik a jelenetet, közben már hallják a távoli zubogást, az ezer eső hangját, a nagy vízesést, ahogy anyjuk a fürdőszobában folyatja a régi kádba a vizet. Lehunyják a szemüket, és látják maguk előtt, ahogy habot ver a csobogás. Látják a megannyi keringőző buborékot, érzik az orrukban a szappan illatát, elképzelik a víz langyos érintését. Egyetlen porcikájuk sem kívánja a fürdést.
„Drágáim. Csöppjeim. Álmomban felnőttetek és megöregedtetek. A koporsóba feküdtetek mindketten, én akkor már sehol sem voltam. Álmomban körbevett titeket egy gyászoló család, akit én nem ismertem, és virágokat ültettek a mellkasotokba. Azok a virágok rögvest kihajtottak, szirmaik úgy hulltak, mint az én könnyeim. A szalmába ültette őket az északi szél.”
– A fütyiteket is meg kell mosni!
A sok szappantól már egészen fehér a víz. Anyatej fodrozódik a kádban. A fogasra akasztott cipők maguktól hullnak le, és tapossák agyon a szőnyegen sürgölődő téglabogarak hadát. A vízben feloldódnak a kisfiúk árnyékai; fekete tintaként kavarognak még egy ideig, majd eltűnnek, és érkeznek a smirglitörülközők.
– Ne fürössz minket többet! – kérik a fiúk, a bőrük száraz a szappanlétől, a szemük is egészen piros, a textil vörösre dörzsölte papírtestüket.
Belesimulni az éjszakai szobába. Kikaparni a lélekből a maradékot, és megetetni a kutyákkal. A kulcslyukakba szorult csupa hatos oldalú dobókockáktól nem fordul a zár az ajtókban. A pillákra fagyott könnyeket az anya pohárba teszi, rázogatja: koccanásuk, mint a fiúk lábkörmei, amikor a kádzománccal ütköznek. Egy talicska denevér az ablak alatt. Vergődnek benne, bőrszárnyaik szétszakadnak társaik karmolászásától.
Bóklásznak a percek. Az anya megágyaz a fürdőkádban fiainak. Párnát tesz a két meztelen gyerek feje alá, takarót terít rájuk, és csókot lehel a homlokukra. A csóknyom a fejükön egy pillanatra felizzik, majd az asszony megnyitja a két betakart fiúra a vizet, és indul kifelé a fürdőszobából.
– Jó éjt drágáim! Csöppjeim! A zuhatag tisztán tart majd titeket álló este, reggelig. A legcsúnyább álmok mindig eltűnnek a lefolyóban, meglátjátok!
Azzal ujjával kihessenti a fényt a szobából. A két gyerek lehunyja pilláit, és a víz egyenletes csorgását hallgatja. A félálom panírja. Egyszer csak nyihogás zendül a sötétben. Érzik, ahogy rázkódik alattuk a kád. Kiabálni kezdenek, miként a torkukon kifér. De az anya ezt már nem hallja. Mélyen alszik a másik szobában, a szemei mozognak, miközben lapozgatja álmait.
A kád megemelkedik. Kinyújtóztatja hosszú lólábait, és körbe-körbe kezd ügetni az árnyakkal kibélelt fürdőszobában két reszkető lovasával. Egy ideig járja őrült köreit a csempén, majd kiugrik velük az ablakon, egyenest a sötétségbe, már az udvaron szalad a kádban ülő meztelen fiúkkal. A fürdőzőket megcsapja a februári hideg. A tél bekúszik csontjaikon, deret ültet a hajukba.
– Gyertek, vitézek! Szépre, tisztára mossuk a fütyiteket is! – nyeríti alattuk az őrült kád, majd átugrat velük a rozoga kerítés deszkái fölött, és messzire vágtat foglyaival az éjszakába.
Élesen recsegnek az ágyra terített száraz kórók, ahogy a szobában fekvő asszony a bal oldaláról a jobbra fordul. A melle fel és le jár, az ajkán titkos mosoly dereng. Álmában két délceg katonának látja a gyermekeit, amint egy hatalmas paripa hátán törtetnek ismeretlen országok, királykisasszonyok felé.
– Kis vitézek! – rebegi, majd hagyja, hogy tovább ringassák a képzetek habjai. A lába lelóg az ágyról, kemény sarka a padlót súrolja. A lábujjai közé szorult dobókockákon az egyes szám villan.
Tollszakadás. A hímzőcérna, amely az iránytűkbe szövi északot. Valahol a széles határban áll egy kád: jégcsapok lógnak a pereméről, ezeken korcsolyázik a hold sápatag fénye. Benne már megfagyott mind a víz, a vízzel együtt jégszoborrá vált a két fürdőző is. Bőrük fehéren dereng az éjszakában, olyan fehéren, mint akikről minden piszkot, minden színt lemosott már a szappanos víz.
Nyitott, fénytelen szemeik egymásra merednek.
A faluban a tűbe fektetett madarak éneke átmossa a falakat. Az elhamvadt hegedűk parazsától meggyulladnak a poros komódokban őrizgetett kendők. Az angyalok törött zsírkrétái a tetőkre potyognak.