Sokan talán nem osztanák a lelkesedésem, de bennem meglehetősen kellemes emlékként maradt meg, hogy édesanyám apró szamuráj férfiakat dugott a végbelembe.
Nem arról van persze szó, hogy oly felemelő érzés lenne, amikor egy vas és bőrpikkelyekből álló páncélzatot viselő apró japán harcost erőltetnek az ember ánuszába, de gyerekként mindig csodálattal gondoltam ezekre a távol keleti kis hősökre, és elképzeltem, miféle legendás kalandokat élhetnek át a segglyukam bőrredős kapuján túl. Már akkor elhatároztam, hogy ha felnövök, én is bélsárharcos leszek, aki a saját seggében hajt végre különböző hőstetteket. Ez mégiscsak vonzóbb kilátás volt számomra, mint hogy bányász legyek, akár az apám.
Nem akarom én lefitymálni a nehéz kétkezi munkát. De apám home office-ban dolgozott, és otthonról végezhető munkában fejtette a szenet, amivel nagyon sok kellemetlenséget okozott a családjának. Reggel ötkor már visított a csengő, amikor a helyi szénbányából meghozták és az ajtó elé tették az egy vödörnyi szenet, amit aztán később édesanyám beborított a régi szekrénybe. Ezután felkeltette hortyogó apámat, ő rögtön a fejébe nyomta viseltes bányászsisakját, megivott egy bögre tejeskávét (ezzel aztán déligis is kihúzta), és eltűnt a régi, rozoga gardróbban. Bár magára zárta a szekrényajtót, még a konyhából is hallani lehetett, ahogy odabenn régi bányásznótákat dúdol, ezeket még a saját öregétől tanulta. Apám munkája az volt, hogy megtalálja és felszínre hozza az összes gardróbba dugott szenet.
– Nem eccerű meló ez, mer' teli van az a szar régi rongyokkal, amik akadályozzák a kutatást, és a sötétben kurva nehéz ám a fekete szénrögöket megtalálni – motyogta néha a konyhaasztalnál ülve, izzadtan és feketén csillogott, akár egy szurokba mártogatott ördög, vagy egy kő alól előmászott nedves erdei ászka. – Na de maj' ha felnősz, és belőled is otthoni szénbányász lesz, megtanulod értékelni az efféle kihívásokat!
Persze nem csak apám volt fekete, de mi is: az otthon folyamatosan szálló szénportól szép lassan besötétedtünk anyámmal. A saját árnyékunkká váltunk. A szomszédaink meg voltak róla győződve, hogy egy néger család mellett élnek. Ez különösebben nem zavart, az állandó szorulás annál inkább: a szénnek ugyanis megvan az a kellemetlen tulajdonsága, hogy keménnyé és feketévé teszi a székletet, ezért is hatásos hasmenés ellen. A sok belélegzett széntől a mi kakánk olyan keménnyé és sötétté vált, mintha minden nap száradt véreshurkákat vagy lávakő rögöket szültünk volna meg a fenekünkön át. Édesanyám sokszor viccelődött azzal a vacsoraasztalnál, hogy olyanokat kulázik, mintha seggbe rakta volna egy nagy faszú kongói néger, és most tolná ki magából a belétört szerszámot. Apám szeme ilyenkor dühösen csillant, úgyhogy anyám gyorsan hozzátette: ennyit persze el kell viselnie mindenkinek, apróbb kellemetlenség csak, tudja ő, hogy a család jólétéért küzd apám a mocskos rongyokkal és a szénrögökkel ott benn a szekrényben.
Maradtunk hát négerek és erőlködhettünk tovább a klotyón. Szerencsére a sarki gyógyszertárban mindig lehetett kapni végbél szamurájokat.
A végbélkúpként használt pár centis japán harcosokat metalizált fólia csomagolásban árulták a patikában: a gyógyszerész szerint a liliputi szamurájok, avagy busidók a legnemesebb, legtiszteletreméltóbb fegyveres nemesi családok sarjai, akiket csecsemő koruk óta a harcművészet, az etiket ősi szabályaira oktatnak, és bármikor készek feldarabolni a végbélben sziklává keményedett székletet.
A használatuk egyszerű: felhelyezés után a szamuráj rögtön akciózni kezd az ember seggében, éles katana kardjával felaprítja a szarhurkát, nyissz-nyissz, máris vékony szeletekre hasítja, kakaparizerekre, majd következik a legnehezebb rész, ami kiváltképp a csodálatomat váltotta ki kisfiú koromban: a harakiri, avagy a szeppuku, a rituális öngyilkosság, amely fontos része a székletfellazításnak. A harakiri során a szamuráj az ágyékába döfi a pengét, és felrántva ejt egy vágást hasfalán. Ezt követően a bal oldalába döfi a kardot és jobb oldalra vágja fel a hasát. A kiömlő vér és belek, ezek az apró, nyákos béltekervények, melyek az én nagy bélfalamra sluttyannak, aztán kellően sikamlóssá teszik a kijárati csövemet, hogy mindenféle nehézség nélkül kinyomjam magamból a gondosan felaprózott székletet. Meg se merem számolni, az évek során hány miniatűr szamuráj belezte ki magát a beleimben, csak hogy nekem kényelmesebb legyen a szarás.
Amióta elköltöztem otthonról, sosem volt többé szorulásom. Mondanom sem kell, nem vált belőlem szénbányász. Apám minden karácsonyi telefonbeszélgetésünkkor a szememre vetette. De mit tehetett volna? Én azt hittem, semmit – de alulbecsültem az öreget.
A napokban táviratot kaptam, hogy elhaláloztak a szüleim. Először arra gondoltam, talán egy bányarobbanás ölte meg őket: apám évek óta azzal kísérletezett, hogy dinamittal próbálta kirobbantani a szekrényben csüngő dohos szagú esőkabát zsebeiből a széndarabokat, és anyám folyton felhívta rá a figyelmét, hogy egy nap a saját fejükre fogja omlasztani a házat. De kiderült, nem egy bányarobbanás végzett velük, hanem egyszerűen úgy döntöttek, meghalnak, mert már eleget éltek. Ez a nyugdíjazás egy formája: az ember ilyenkor beköltözik a föld alá egy koporsóba, amit konzervekkel és vízzel tölt fel, és egy földből kiálló, a koporsóig vezető kis vascsövön át lehet velük kommunikálni. A kommunikáció persze egyoldalú: ők nem szólhatnak egy szót sem a föld alatt, elvégre sok-sok papírt kitöltöttek arról, hogy hivatalosan halottak, azokkal pedig nem lehet beszélgetni, ha csak nem hisz a kísértetekben az ember. Bár a temetésükre nem tudtam elutazni, később úgy döntöttem, meglátogatom őket, és apám föld alá vezető hangcsatornájába belesuttogom majd, hogy sajnálom, amiért nem lettem bányász, de tisztelem, amit ő véghez vitt az életében. De aztán megkaptam postán a hagyatékadó végzést: én örököltem a házat. És vele együtt a bányát is. De apám még a munkaszerződését is rám hagyta, ami ezentúl az én béklyómmá vált, méghozzá azonnali hatállyal – a szénbánya már másnapra egy vödörnyi másodjára megtalált kifejtett szenet követelt tőlem. Apám szépen gondoskodott róla, hogy tovább örökítse a családi vállalkozást, akár akarom, akár nem. Anyám pedig ezek szerint szó nélkül hagyta…
Visszautaztam szülővárosomba, és felkerestem a temetőt, ahol a szüleim nyugszanak. Jó darabig a köszönést leszámítva semmit sem tudtam szólni a sírkövek mellett meredező fémcsövekbe. Szinte hallottam, ahogy idegesen mocorognak odalenn, izzadnak, megőrjíti őket a várakozás és a tudat, hogy halottként nem szólíthatnak meg. Ez tetszett nekem. Úgyhogy végül nem is szóltam egy szót sem, egyszerűen faképnél hagytam őket.
Úgy döntöttem, eladom a régi családi házat – ám ahhoz, hogy bárki megvegye, alaposan ki kell takarítom, láttam be – felsikálnom a fekete padlót, lemosni a falakról az évek során rárakódott sötét szénport, ami még a csillárt is elszínezte. Lehetetlen vállalkozás. Azóta minden reggel a vállalat futára egy vödör szenet hagy az ajtóm előtt, de eszem ágában sincs kibányászni őket a szekrényből, hagyom had gyűljenek. Ám ahogy telnek a napok, és lassan haladok a pucolással, egy rég nem látott vendég látogat meg: nevezetesen a szorulás. A levegőben keringő szénszemcsék pár nap alatt elzárták a beleimet.
Ragyogó ötletem támad: meglátogatom a jó öreg sarki patikát, hátha üzemel még, az is lehet, hogy árulnak még végbélkúpszamurájokat. Az öreg patikus alig akar megismerni. Talán azért, mert néger kisfiúként emlékszik rám, most meg, ha nem is teljesen fehér a bőröm a két napos takarítás után, de afroamerikainak azért nem nézek ki. Nagyon megörülök, amikor biccentett a kérdésemre, és a kezembe nyom egy metalizált fóliába csomagolt ánuszharcost. Izgatottan rohanok vele haza, ahol a fürdőszobában a hideg csempére guggolva felerőltetem a végbelembe a szigorú képű kis páncélos japánt. Majd visszatérek a takarításhoz.
Ám ahogy telnek az órák, nem javul a helyzet: a beleim beton keménységű ürüléktől duzzadnak, de hiába erőlködöm a budi fölött, meg sem mozdul bennem a méretes szaroszlop. A szamurájnak már hatnia kéne. Valamit rosszul csináltam? Mondjuk ezt azért nehéz elbaszni, ha csak az ember el nem téveszti a testnyílást.
Idegesen lapozgatom a japán hős betegtájékoztatóját – átugrom az olyan részeket, mint például, hogy a végbélkúpszamuráj használata során az anális közösülés súlyos sérülésekhez vezethet, vagy hogy ha nagyon erőltetjük, felhelyezéskor leszakadhat a feje, és emiatt nem fog hatni (biztos voltam benne, hogy ilyesmi nem történt, még be is kentem folyékony szappannal a páncélját, hogy könnyen felcsússzon), míg végre ahhoz a részhez jutok, ami érdekes volt számomra. Azt írják, ezer esetben egyszer befuccsol a szaraprító szamuráj, ez akkor következhet be, ha a választott japán harcosról kiderül, hogy gyáva, és nem meri felvenni a harcot az ellenséggel szemben. A nyúlbéla harcos ilyenkor elbujdosik a belekben, mert restelli, hogy szégyent hozott a családjára. Az egyetlen megoldás, ha újabb szamurájt küldünk utána, az megöli, és elvégzi helyette a munkát.
Szép! Miért kellett pont ezt az ezerből egy szarjankót kifognom, aki méltatlan a szamuráj örökségre. A gyerekkori énem csalódott lenne. Már épp venném a kabátomat, hogy visszaballagjak a patikába, amikor rádöbbenek, hogy az a bélbujdosó busidó akár én is lehetnék. Hát nem ugyanígy hoztam én is szégyent apámra? A családi örökségemre?
Délután beborítok egy vödör szenet a korhadt szekrénybe, és a fekete kődarabkák után mászom. Az öreg gardróbban félelmetesen sötét és izzasztóan meleg van, a szénpor a tüdőmet karcolja belülről. Ahogy a ruhák között matatok, rádöbbenek, hogy ez sokkal nehezebb munka, mint képzeltem. De nem adom fel. Próbálom magam előtt is tagadni, de minden egyes megtalált fekete kődarab valódi büszkeséggel tölt el. Élesen kong a vödör, ahogy belehajítom az előkerült szenet. Ahogy odabenn izzadok, és melózom, azon kapom magam, hogy dúdolászom – valami régi dalt, amit még apámtól hallottam. Arra gondolok, büszke lenne rám. És képtelen vagyok letagadni, én is kezdek büszke lenni rá: hirtelen igazi szamurájnak látom, aki a sötétben is felveszi a harcot az arctalan ellenséggel. És mintha ez bátorságot adna a salak-katakombáimban tévelygő szánalmas kis végbélvitéznek is. Hamarosan azt érzem, hogy megmozdul bennem a szar.