Az őrszem fiú szemeit kikaparták végül a sirályok, majd messzire szálltak velük. Egy teljes napot töltött ott az árbóckosárban, és mint kiderült, egy egész ládányi bort cipelt fel valahogy magával a magasba. A fiú úgy berúgott, az állatok alighanem halottnak gondolták – félig talán az is volt – és fel sem ébredt rá, hogy a sirályok kicsipkedték az üregükből szemeit. Este egy matrózfiú mászott fel hozzá leváltani, ő talált rá a vérben fekvő fiúra. Elborzadt, és rázogatni kezdte az őrszemet, aki magához térve a félig teli üveg után tapogatózott.
– Túléli! – Legyintett később a hajóorvos, de a kapitány olyan dühös volt, hogy igazából nem érdekelte, életben marad-e a gyerek, vagy sem, aki még mindig olyan részeg volt, hogy fel sem fogta, mi történt vele. Persze mindenki ezen csámcsogott a hajón – az utazó asszonykák borzongva, férjeik kuncogva egy szivar fölött, a többi matróz pedig szélesen röhögve – néhány óra bódult borozgatás után be is szöktek társai a lassan józanodó őrszem fiú kabinjába, és a kezébe nyomtak két savanykás szagú parafa dugót: – Nesze, itt vannak a szemeid! – röhögtek.
Annyira belefeledkeztek a dologba, hogy el is felejtettek új őrszemet állítani az árbóckosárba, így aztán senki sem vette észre a közelgő kalózhajót.
Reggel a kapitány másnaposan ébred, a szakálla teli árasztó parafa dugókkal, és egyszer csak csörlőn átforduló lánc hangját hallja, mintha valaki leeresztené a vasmacskát. Kiront a kabinjából, és látja, hogy mellettük egy fekete vitorlás hajó horgonyzott le. A kalózok belépője: először egy görbe hátú, asztallábú fickó ugrik át a fedélzetre, a kezében régi gramofonlejátszó, amiből kalózdalok recsegnek. A kalózok keringőzve érkeznek: a szájukban kések villannak, bűzüktől rögtön szétrobbannak a korán ébredt kisasszonyok babaujjai között a teáscsészék. Kivágott szemeiket kagylóhéjak takarják, kezeik helyén horgok görbülnek, rajtuk átszúrt pofájú halak vergődnek. Legvégül a kalózkapitány lép a fedélzeti deszkákra: ez mind közül a legbüdösebb – hatalmas fekete bajszán egy papagáj csontváz ül, a fickó szakálla a térdéig lóg, a földet söpri. Micsoda vízibolhacirkusz! A kapitánynak ideje sincs előkeresni mordályát, a fedélzeten kitör a káosz: kardélek nyisszantják le néhány matróz fejét, a kalózok köteleket kerítenek, és mint a sonkát, egymáshoz kötözik a kisasszonyokat, férjeiket pedig egyszerűen a vízbe hajítják. Végül a kapitányt is megkötözik. Csak amikor már mindenkit lefegyvereztek, szólal meg a kalózkapitány: – Lesújtó hírrel kell megzavarnom becses reggelijüket, drága utazók! – szónokol, miközben a papagájcsontváz saját szárnyáról csipkedi a még megmaradt húst. – Önöknek hamarosan csöngetnek, ha csak nem működnek közre! Ez alatt persze azt értem, hogy maradjanak egészen nyugodtak és mozdulatlanok, a többit mi majd elintézzük! Bizonyosan hallottak már rólunk, de ha nem, az már legyen a maguk baja; legközelebb jobban felkészülnek, ha erre támad kedvük hajókázni: mi volnánk a gyöngyhalász kalózok! (– A kalózok meghajolnak, fémhorgaikkal megtapsolják önmagukat.)
Erre a megkötözött hajókapitány röhögni kezd: – Ez egy utas szállító hajó, a kevés rakomány pedig ami van, az krumpli, fűzzenek csak nyakéket belőlük, ha úgy tetszik!
– Én úgy látom, abból a fajta gyöngyből, amit mi gyűjtünk, egész sok akad itt! – Vigyorog vissza a kalózkapitány, szemei az összekötözött asszonyokon vándorolnak. – Gyerünk fiúk!
És nekilátnak: letépik a szoknyát és a bugyogót a sikoltozó nőkről, tőrrel kimetszik a csiklóikat, ráadásként egy-egy mellbimbót, és a napfény felé tartják.
– Bestiák! – Köp feléjük a kapitány, a fedélzet véres deszkái recsegnek, ahogy fel és alá rohangálnak a kalózok, összeveszve a kincseken, a kisasszonyok jajszavaitól felrobbannak a sirályok az égen. Ekkor nyílik a kabinajtó és kiténfereg rajta tapogatózva a megvakult fiú – szemei helyén egy-egy parafa dugó forog.
– Gyorsan, fiam, ragadj kardot, itt vannak a kalózok! – biztatja a kapitány, mire a fiú orra bukik egy vértócsán, a haramiák pedig röhögni kezdenek.
– Adjatok hát neki gyorsan egy kardot a hősnek! – Tapsikol a kalózkapitány, mire valaki egy szablyát dob a vak legény felé. Az utána nyúl, de a penge megvágja a kezét, s erre ismét kitör a kacagás.
– No, elég volt a szórakozásból; hölgyek, köszönjük az adományokat, majd az isten visszafizeti, vagy visszanöveszti, ha sokat imádkoznak! – A kalózkapitány bűzös csókot küld a nyöszörgő kisasszonyok felé, majd az egyik kalóz elkezdi visszafelé pörgetni a gramofont, fordított ének csendül fel, a kalózok pedig hátrálni kezdenek a hajójuk felé. A kapitány még látja, hogyan harap rá a kalózkapitány a kinyesett csiklókra – amelyik nem elég kemény, rögtön a vízbe hajítja. A hajókapitány utána kiált: – Ezt még megbánod, te keselyű!
Hamarosan vízbe fúlnak a tengerbe hajított férjek, s némiképp csöndesül a kisasszonyok nyafogása. A kapitány a kiterült vak fiúra kiált: – Mássz ide, te szerencsétlen patkány, és vágd el a köteleinket!
De a fiú meg se mozdul. Már-már úgy fest, mint aki elaludt. Ám egyszer csak megmozdulnak ajkai: – A sirályok a világ szélére szálltak szemeimmel – motyogja. – Oda, ahol véget ér a tenger, de nem kezdődik szárazföld! Édes istenem, oda tart hát a hajónk! Ahol tintahalak rakják le az égő csipkebokrokat, és az imára kulcsolt kezek betontömbbé változnak! Ahol a mentőcsónakok zsigereit tépkedik a megőrült sellők! Világító medúzák a könnyek, s gyászhuszárok cipelik tovább a felhőket a feketeségbe!
A fiú megőrült – fut át a kapitány fején, majd rákiabál: – Ide gyere, ha mondom!
– Oda, ahol túlérett gyümölcsként hullnak le szemhéjaink! Korona, korona sebek! A túlvilágon az a leggazdagabb, akinek a legtöbb sebe van! Kapitányotok leszek a másvilágon, ostobák! – rikkant a fiú, mire kilőnek koponyájából a dugók, és leütnek két madarat az égről.
– Mi pedig a matrózok! – búgnak a kivágott csiklójú asszonykák, s dobogni kezdenek fehér lábikóikkal a véres deszkákon.
Mint a hullámok – mindenki nekiront homlokának. A fedélzet elalszik – egy gramofonlejátszót szaggatnak szét a vízben a cápák. Az árbóckosár bortól és vértől bűzlik – vak sirályok vergődnek benne, kihulló tollaik a vörös ragacsba tapadnak. A vízben lebegő parafa dugók szárazfölddé állnak össze – szigetek születnek, majd szétválnak – nincs térkép, amely ezt nyomon tudná követni. A halottak a sebektől működnek – mi vagyunk a gyöngyhalászok, mondják, s a túlvilágba vetik magukat, hátha akad ott is felszínre hozható boldogság.
A kalózkapitány tudja, hogy csak az életben lelhetsz bármiféle gyönyört – s kész rá, hogy a világ minden kincsével elhalmozza egyszem lányát. Ott áll most is az a lány, a kalózok titkos rejtekhelyén, a koponya-sziget partján, szemeit a hullámok közé fúrva, és sóhajtozik. Apja lép oda hozzá, s átnyújtja neki a rózsaszín gyöngyökből fűzött nyakláncot. A lánynak száz ilyen ékszer van már a nyakában, a csuklóján, a bokáján, de köszönettel elveszi, hogy a nyakába vegye ezt is. Ujjai a gyöngyöket simítják – bizseregni kezd a bőre, ahogy egymáshoz koccannak a kemény kis csiklók – hátraveti a fejét, és a gyönyörtől a homokban fetreng – sikolyától az égen szétszakadnak a felhők – száz és száz fehér parafa dugó indul másfele. Az apja meghatottan figyeli a lányt, ahogy felkecmereg a földről és lesöpri magáról a rátapadt homokszemcséket.
Micsoda boldogságban él a lánya! – gondolja, de a lány szemei ismét a tenger vadul tajtékzó hullámai közé vándorol, s azért imádkozik, vigyék messzire tekintetét, hogy végre világot láthasson. De a hullámok a part felé szaladnak – a forró homokba csapódnak, s a lánynak újra meg kell simogatnia ékszereit, hogy meglepje egyetlen pillanatra a boldogság.
Egyszer csak felfigyel egy sirályra. Egy szikla tetején áll, a csőrében egy kitépett szemgolyó csillog. A lány kezei ökölbe szorulnak, és apjáért kiált.
– Én azt a gyöngyöt akarom! – könyörög neki, a kalózkapitány pedig rosszallóan méregeti a madarat. Bajszán a papagájcsontváz már felfalt minden falat húst magáról – most a csontjait csipegeti porrá.
– Nos. Ha tényleg erre vágysz… – Rántja meg vállát az apa, azzal előkapja pisztolyát, és átlövi a madarat. A csőrből kirepülő szem a homokba pottyan.
A kalózkapitány később átkozta ezt a napot. Miután a lány nyakába fűzte a szemgolyót, egyre különösebben kezdett viselkedni. Nem dörzsölgette tovább rózsaszín gyöngyeit, helyette csak a szemet dédelgette, s kérte, mondjon el neki mindent, amit valaha látott. Majd a lány megőrülhetett, mert letépte nyakláncait, és csiklógyöngyeit a kalózok közé dobta, akik összeverekedtek értük. A lány rezzenéstelen arccal nézte őket, és furcsa dolgokról mesélt apjának.
– Tudod, apa, azon a helyen a víz alatt repülnek a madarak, és az égen cápák marcangolják a napot… A tengeri sünöknek befelé nőnek tüskéik, és senkit sem tükröznek vissza a tükrök. A kőszobrok végállomása… a bolygó csiklója forró lávában fő, érzem. Frakkok és szárnyak, a glóriák recsegő deszkái – isten párnája kihasadva teli lehullt emberi szemhéjakkal – akár a bogárszárnyak. Egy hajón ülünk, és mindenki erre a helyre utazik, apa…
Esténként a koponya-sziget partján táncol egyes egyedül, egy sziklán régi gramofon recseg – pici talpa magasra rúgta a homokot, hogy eltakarja örökre az eget – a kalózkapitány elnézi, csont-port rázva ki a bajszából. Valahányszor új papagájt ültet oda, az rögtön elkezdte zabálni magát. Olyanok, akár a lánya. Végtelenül szabadok, és végtelenül boldogok.
Messze a horizont vonalán túl – ahonnan a hullámok érkeznek. Egy hajó. Az árbóckosár bortól és vértől bűzlik – vak sirályok – az isten visszafizeti, vagy visszanöveszti, ha sokat imádkoznak a kezük helyén lévő betontömbökkel, amivel betörik majd a mennyország ablakát egyszer! Az árbóckosárban a hajókapitány ül, megkötözve, tűzi a nap, szája kicserepesedett. Egész nap nem ivott semmit.
– Az őrszem nem ihat, ezt ugye maga is belátja! – kacagott a hajó új kapitánya, a kivájt szemű fiú, amikor az árbóckosárba cipelték vihorászó matrózai, ezek a megcsonkított kis cafkák. És most itt ül, figyeli a végtelen tengert, a horizontot, az égen keringő sirályok éhes hadát. Majd egyszer csak megpillantja, hogy nincs tovább. A tenger véget ér, de nem kezdődik szárazföld. Kiabálni szeretne, ahogy jó őrszemhez illik, de úgy kiszáradt már a torka, hogy nem jön ki rajta hang.
Lentről különös kántálás hangja hallatszik, felcsapnak a lángok, ahogy a hajókormányt égetik: – Korona, korona sebek! A csipkebokrokat, és a felhőket a feketeségbe! Éhező kanóc-sellők! Frakkok és szárnyak, a glóriák hajók! A csipkebokrok, és a felhők, a kőszobrok végállomása… a bolygó csiklója leszek a másvilágon, lávában… le mindenki erre a helyre…
A kapitány nagyot nyel, majd egyszer csak észreveszi, hogy leválnak, és a ragacsos deszkákra hullnak szemhéjai.