A pucoló fiú akkorát köp a kövér fickó cipőjére, hogy az majd elkapja ijedtében a lábát.
– Kiskoma, ugye semmiféle bacival nem akarsz megfertőzni? – hüledezik, mire a kócos hajú kölyök rákacag. – Ugyan, miszter, legyen csak nyugodt. Ettől olyan fényes lesz a csukája, hogy ha nők mellé áll, még a bugyijukat is látni fogja a cipőorrán.
A nyakkendős ürge erre csak a fejét rázza: – Kizárólag úri hölgyekkel diskurálok. Azok meg nem hordanak bugyit.
Azzal visszatér az újságjához: bogár-tojás szemei forognak rózsaszín üregükben, ahogy olvas – valahányszor megpillantja a pénz szót leírva, kilövell varangy-nyelve és némi papírral együtt kitépi a nyomtatott szót – a fickó egyre csak hízik, ahogy halad olvasmányával, a pucoló fiú törött seprűkből eszkábált széke fájdalmasan recseg alatta.– Sokáig pepecselsz még? – morog néhány perc elteltével a gyerekre, mire az lemondóan sóhajt: – Ej, ej, uram, van itt néhány folt, ami sehogy sem akar eltűnni. Takaros kis vérpacák, valakin alaposan átgázolhatott. Alighanem haza kell vinnem ma is a munkát. Tudja, ez a szakmai becsület.
– Ezt a csukát? Kizárt! – röhög a férfi, de a cipőpucoló fiú nem tűr ellenvetést – már kapja is le az ipse mindkét lábfejét, és rohan vele egyenest haza. A pasi utána készül vetni magát, ám kiterül a földön, akár egy tehetetlen, partra sodródott bálna, és kiabálja az égnek: – Segítség! Az a kölyök ellopta a lábamat!
Hajléktalanok állják körbe – valamelyik belérúg egyet, és így szól: – Ide a zsetonnal, apukám!
Mire a bálnafickó a betonra hány egy adag papírgalacsint. Ebből építsetek palotát.
A gyerek már a szomszédos utcán rohan – olykor-olykor a kukákra csap a kezében lévő véres lábfejekkel. Az utcán a szokásos káosz fogadja: hajléktalanok rángatják ki homlokukból a vágyálmok kampóját – régi étlapokat rágnak és kezükben forgatott mágnes csipegeti ki a járókelők zsebéből az aprópénzt, vagy a szájukból a tömést. Az egyik szerencsétlen fickónak kiszakad a mellkasából szívritmus-szabályozója, és a mágneshez koccan. Az imák gyapotszedői – újságpapírból hajtogatott öltönyében mászkál egy kukás – egy fickó kergeti, s azt óbégatja: – Várjon, még nem olvastam el a gazdasági rovatot!
Ó, a gazdasági rovat – a legőszintébb régi legjobb legújabb áru – kirázza a tükörből elveszett tükörképünket a szalagcímmel: – még több vízért lobbiznak a szökőkutak ebben a piromániás városban.
Futnak a villamosszékekkel telipakolt buszok.
– Kérek egy jegyet a mennyországba! – motyogják a felszállók, majd leülnek, és kiugrik szemük a füstölgő koponyából.
– A járművön tilos a szemetelés! – morog hátra a sofőr, azzal megigazítja szarvain a sapkát.
Mozi csillan, repül – néhány gyerek betörte a világot, szilánkjai fennakadnak a kozmikus lefolyón – a parkban károgó ollók vagdossák a széthajigált szemetet – nézőtér egy metróállomáson, ahol egy fésűs ipse ajánlgatja szolgáltatásait a gombszemű várakozóknak. Azok unottságukkal szalutálnak: – Én megfésülöm az árnyékát egy kis apróért, miszter, meg én!
– Vigye innen azt a halcsontvázat, maga egy orvhorgász! – hörög rá valaki. Tessék, a pasi lelepleződött, szégyenében tovatolja motorcsónakját.
Biliárdszalonokból gurulnak ki a golyók az utcára, ott felrobbannak – kihajtó lángszirmok – gyulladt utcalányok veszik üldözőbe a menekülő kuncsaftokat: – Egy gyors menetet, bébi? Én vagyok a legjobb numera itt a pokolban!
Efféle szarságot még a legőszintébb horoszkóp sem jósol, de talán még mindig jobb, mint azok a lányok, akik orgazmus közben rózsaillatot kezdenek árasztani. Az ember utána napokig képtelen szabadulni az érzéstől, hogy megbecstelenített egy szentet.
Kocsmazenével gargalizálnak a lebujok – egy sztriptíz-táncos ledobja magáról ruháit, majd a bőrét és a húsát.
– Ez itt a legerkölcstelenebb cafka, imádom! – lelkendezik egy részeg, és pénzt dugdos a csontváz bordarácsai közé, ami mögött egy reszkető kismadár üldögél, éhesen csipegeti a bedugott bankókat.
Az orvhorgász egy sarkon újra próbálkozik, ezúttal striciként. Kifogott sellőket ajánlgat a férfiaknak.
– De ez itt mindjárt megdöglik! – morog rá az egyik kuncsaft, a téglafalnak döntött, száradó hableányra mutatva.
– Ezért is mondtam, hogy ez egy vissza nem térő ajánlat! – röhög a strici. A módszer ismert a városi kurvapecérek között; „végkiárusításként” vagy „last minute punciként” emlegetik. A vevő szívesebben nyitogatja a pénztárcáját, ha valami megismételhetetlen, soha vissza nem térő alkalom kerül elé, így a stricik gyakran pisztolyt tartanak a felkínált lány tarkójához, és megesküdnek mindenre, hogy ott helyben lelövik, ha nem kell a kuncsaftnak. Persze fukar emberek mindig akadnak – könnyű őket felismerni, a ruhájukon agyvelő szárad.
A pénz kopoltyú, amit a nyakunkra ragasztunk, egy ideig lélegezni tudunk vele, majd mikor elhasználódik, már fulladozni kezdünk, és újra van szükség. Olykor persze meg-jelenik néhány papírszemétbe öltözött próféta, akik azt hazudják a sarkokon, hogy a levegő ingyen van. Végül mind megfulladnak és a kutyák széthordják csontjaikat.
A cipőpucoló fiú is fulladozik. Délután betoppan egy ruhaüzletbe, és lecsap a pultra egy dobozt, benne az ellopott lábakkal.
– A legjobb áru kedvenc beszerződtől – vigyorog, mire a boltos leszámol némi pénzt a fiúnak. Később felszereli a lábfejeket egy próbababára. Hiába, ezeket a próbababákat mindig kéz és láb nélkül szállítják a boltoknak. No nem mintha nem gyártanák le azokat a végtagokat, csupán a kórházak kapják meg valahogy őket. Sokat lobbizhatott az egészségügyi miniszter ezért a protézisekért. A ruhaboltosnak lábbeszállítója már van, már csak kézbeszállító kéne. Egy fickó, aki kezet csókolna a nőknek, s mire észbe kapnának, már tova is állna becses kacsóikkal.
Félúton az est, képkockái falak még? Recsegnek a rádiók. A híradások szerint egy csipkebokor felgyújtotta magát a bevásárlóközpontban és ocsmányságokat kiabált a bamba tekintetű vásárlóknak mielőtt hamukupaccá vált. A cipőpucoló fiú ágyából néz ki az ablakon, a házak fölött elszáguld egy helikopter, rotorját képkockákból szőtték. Aki belenéz, egy felboruló szaros vödör végtelenített moziját csodálhatja. Ennél rosszabb sose legyen a kilátás.
A helikopter döglött oroszlánfókákat szór a város nyakába – a földre érkező állatok hízott gyümölcsként pukkannak szét, és rozsdás villáikkal megérkeznek a hajléktalanok. Minisztériumi rendeletre etetni kell a város söpredékét, nehogy éhségükben nekiessenek a tisztességes polgároknak. Erre a célra tökéletesen megfelelnek a városi állatkertben elpusztult állatok. A gazdasági helyzet nem engedi meg, hogy közpénzen eltartsák őket, így szép lassan éhen pusztulnak egytől-egyig. A zsiráfokat már múlthéten kiszórták az utcára – jövő héten a pingvinek jönnek. Néhányan kiviszik ilyenkor a parkba gyermekeiket, és végignézik a helikopterből kidobott állatok zuhanását. A kölyök sosem látott még fókát. Na majd most lát. Nincs több keringő –– a biliárdszalonokban az Új Rend terroristái terveiket lökdösik kitépett flamingó lábakkal. Hamarosan lángba borítják a várost fekete nyolcas golyóik.
Beköszönt az éj itt hamutálban – a kulcsmásolóba tört ostorok – teherbe rúgnak egy nőt a másodikon – az emberek a játékgépekbe dobálják köldöküket. Kitessékelt szívek fáslizzák egymást. Hiába, hogyha a szív kopoltyút kapott volna, nem kellene folyton a felszínre bukkannia levegőért. Mindig csak azt látni hogy türemkedik ki valami a bordarácsok közül – cuppognak rajtuk a sebek.
A cipőpucoló fiú ismét rémálmot lát: a sok-sok lábtól megfosztott kuncsaft iparkodik felfelé a tűzlépcsőn. Másznak végig a folyosón négykézláb s bekúsznak a sötét szobába – foszló csigaként cuppognak végig a padlón – kinyújtott kezeik megragadják a fiú ágyról lecsüngő lábikóit, s addig húzzák, míg tőből ki nem szakadnak. Majd kihajítják őket az ablakon, és utána a fiú képtelen lesz többé kimenni az utcára. Ott fekszik majd, reggel, délben és este az ágyban egyes egyedül, hisz neki senkije sincsen. Egy utcasarkon álló próbababa szülte, akit mindennap új pózokba állított a stricije az utcán, s végül, mikor már semmi hasznát sem vette, mert elfertőződtek rajta a kuncsaftok okozta sebek, benzint locsolt rá és megkínálta egy búcsú cigivel –– Mozi csillan, repül.
Égő angyal száll alá a fiú szobájában. Ócska próbababa szakadt-függönyből készült szárnyakkal. Műanyag bőrét olvasztják a lángok, miközben beszél: – Köszönöm a lábikókat, kisbarátom! Remélem nem égnek el egyhamar, de ezen a világon minden gyúlékony, fiúka, ezt jegyezd meg. Odafenn égő gyufaszálakkal kártyázunk – elég csak annyi, hogy véletlenül egy kicsússzon a körmeink közül, és a nyakatokba essen, és huss, máris felfalna idelenn mindent a tűz. Ez bármelyik nap megtörténhet, és egy napon bizonyosan meg is fog. Akkor meg minek is félni bármitől, igaz? Ez a város csupa orgazmus, fiúbébi! Elélvezni pedig olyan, mint kisírni magunkat – mondja, majd messzire fújja a fiú rémálmait és belecsöpög a srác agytekervényeibe, akinek ettől rögtön merevedése lesz. Rózsaillattal telik meg a szoba. A kihessentett rémálom képkockái a város fölé szállnak, és beköltöznek az átrepülő helikopter rotorjába, amely gyors numerát ígérget a felhőknek.
Mozi csillan, repül, magába pusztul. A szép álmok fentről kapott kitüntetések. A fiút is meglepi legszebb álma. Repül és isten hatalmas cipőjét lógatja felé az égből. Kéri, hogy tisztítsa meg. Csak úgy oda tartja, mint aki nem is fél attól, hogy ellopják a lábfejét. És milyen piszkos az a lábbeli! Hull belőle az eltaposott város vakolata.