Komor Zoltán Blog

A parton ásító nyugalom csupán a tegnapi vihar kinőtt és ledobott leple. Néhány sirály a nedves sziklákon felejtette árnyékát, várakozó kiáltozással tolonganak egy felhő körül, új árnyékokat vágnak maguknak a fehér bolyhokból kagylókon élezett csőrükkel. A lány bágyadt tekintettel figyeli őket, miközben ismét a vizesvödörbe mártja a szivacsot.

– Jól van, no – biztatja a bálnát, amit reggelre sodort ki magából a víz, és tovább mossa széles, szürke oldalát. – Talán érkezik majd egy hatalmas hullám, és visszadob téged a vízbe. Addig is kitartás, kicsim.

A lány persze tudja, hogy ez képtelenség – noha azelőtt azt is lehetetlennek tartotta volna, hogy a tenger csakúgy a partra hordjon egy ekkora állatot. Hallott már persze meséket arról, hogy olykor-olykor kiveti magából az óceán a delfineket és a ceteket, de azt hitte, azok csupán kitalációk, kocsmákban elböfögött tengerész-történeketek, elvégre hogyan is lehetnének erősebbek a hullámok ezeknél a több tonnás állatoknál?

Kutyák ugatják egymást a száradó mólón, aminek deszkáit telihordták a tegnapi hullámok száradó kagylókkal és barna hínárral. A környékbeli korcsok órák óta gyülekeznek ott, mint akik érzik a párás levegőben, hatalmas lakoma van készülőben. A lány persze kételkedik benne, hogy aprócska fogaikkal képesek lennének átrágni magukat a bálna vastag bőrét, és a húsához férni, de néha azért feléjük hajít egy kagylót, mikor túl közel merészkednek.

Törött evezők másznak ki egy felborult csónak alól. Szakadt vitorlaköteleket vagdosnak még tovább a homokban futkározó vörös rákok. A felhő árnyékú sirályok férgeknek nézik őket, és lecsapnak a zsinegcafatokra. A bálna aprócska szeme – mintha csak egy felvarrt gomb lenne azon a hatalmas fejen – bánatosan csillan, a lány önmagát méregeti benne, fekete tükör, amiben látja, hogy a tenger felől érkező szél összekócolja hosszú haját. Ennél mélyebbre tekinteni egyszerűen nem mer, hiszen akaratlanul is megpillantaná a lelkét az állatnak, amit sehogy sem tud megmenteni végzetétől.

– Talán jön majd egy hatalmas hullám – mondja újra, magának, s ekkor különös dolgot pillant meg abban a fekete szemben: valaki áll mögötte. A lány ijedten pördül meg, még a szivacsot is kiejti a kezéből. Egy göndör hajú fiú az, zavart mosoly terpeszkedik fiatal arcán, ujjai között egy hatalmas ásót szorongat. Barna szemei valósággal megigézik a lányt.

– Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni – motyogja orra alatt a jövevény, majd még azt is hozzáteszi: – Nem számítottam rá, hogy lesz itt valaki.

– Semmi baj – feleli a lány, nagyot nyel, aztán lehajol, és felveszi a homokba ejtett szivacsot. – Biztosan megláttad a bálnát…

A fiú felkacag – Nem volt nehéz – vallja be. – Csoda, ha az űrben nem vették még észre.
– Hát. Ahhoz képest te vagy az első, aki idejött segíteni. – Rázza lemondóan a fejét a lány, hajszálai az arca körül röpködnek. A mosdószivacstól összeráncosodott ujjai megcirógatják a bálna száradó bőrét. – És látom, még egy ásót is hoztál…

A fiú némán biccent, a szerszám élén megcsillan a nap, ahogy maga elé tartja.
– Csak azt nem értem, hogy mit tervezel vele. Valami vízgyűjtő gödröt ásni? – Mosolyog a lány, mire a legény lesüti a szemét.

– Tudod, az én családom nagyon szegény… – kezdi a fiú, de a lány nem érti, hogy jön ez most ide. Zavarában tovább mossa a bálnát a sáros szivaccsal. – És… Tudod mi folyton éhesek vagyunk.

Az égen vándorló felhők egymáshoz dörzsölődnek, mire lehull néhány pikkely róluk. Vijjogó sirályok érkeznek, röptükben kapják el az érmeket. A mólón a kutyák most egy mentőmellényen marakodnak, ami kipukkan és hangos szisszenéssel ereszteni kezd fogaik között. A lány ekkor szélesre tátja a száját, és elhátrál a fiútól.

– Ó! Te nem is segíteni jöttél! – szakad ki a felismerés belőle, még egy lépést hátrál, és a háta nekiütközik az irdatlan tömegnek.

– Szükségünk van a húsra – vallja be a fiú, még mindig a földre szegezve meleg, barna szemét. – Amikor megpillantottam reggel a bálnát itt a parton… Mennyi hús! Csak hát olyan vastag a bőre. És alatta a zsír… Nekikezdtem hát élezni ezt az ásót…

Zeneszót hordanak ki az apró rákok egy kagylóból. Ollóik között fájdalmasan tekeregnek a puhatestű hangjegyek. A sirályok elhagyott árnyékai egy vödörben. A belédobott szivacs magába szívja őket, hogy pórusai később kiizzadják a vihart. A lány szeméből könnycseppek hullnak, és végigfutnak a bálna oldalán.

– Tűnj innen! – kiabál a fiúra, felkapja a szivacsot, és hozzávágja.

– De hát úgysem lehet megmenteni! – könyörög neki a fiú. – Nem lehet megmenteni! De a húsa az még friss… Az éhség pedig…

– Talán jön egy hullám! Talán jön egy hatalmas hullám! – sikolt a lány, és ököllel ütni kezdi a fiú mellkasát. Az kiejti a kezéből az ásót, ami a homokba hull, s felborítja a vödröt. A fiú megragadja a lány csuklóját, de az próbál szabadulni a szorításból. Ahogy rázza a fejét, haja a fiú arcát csapkodja, mire fogvatartója egy határozott mozdulattal a bálnának löki a lányt.

– Sajnálom – mondja rögtön a fiú, és odaugrik, hogy talpra állítsa őt, de a lány megragadja a felé nyújtott kezet, és a földre rántja gazdáját. A homokban hemperegnek, a felborult vödör körüli sárban. Egyszer csak azon kapják magukat, hogy már hevesen csókolóznak. A lány ujjai szétszakítják a fiú mellkasán az inget, a leugró gombokat messzire hordják az aprócska rákok. A szív szövethulladékai mindenütt. Távol egy világítótorony megduzzad, és az égbe ülteti fényét. A partra sodort bálna szeme sötéten tükrözi vissza a szeretkező pár sziluettjét. Az eldobott ásó élén egy kettényesett kagyló csillan – egy rángatózó szigony rózsatövisei sebzik fel a párás levegőt – sirályszárnyakból font hajókormány röppen át az égen – a könnyekből szőtt köd fehér zászlója lobog és lobog – a homokszemcsés tenyérben megágyazni – az árnyékborított csónakok borzadnak most a kezekben – gyönyörből tekert zsinór könyörög a hold sejtjeihez, hogy osztozzon végre fényében.

#

A világítótorony lábánál álló lány megpillantja a fiút, amint néhány méterre tőle a tenger felszínén áll, mintha csak jégpáncél tartaná, és ás. Hatalmas vízrögöket fordít ki az óceánból, s egymásra dobálja az áttetsző téglákat. A fiú ekkor oldalra néz, és int a lánynak, hogy jöjjön közelebb. Az pedig rálép a víztükörre, de nem süllyed el: ahogy sétál, megpillantja a lába alatt úszkáló apró halakat és medúzákat.

– Talán már elég mély – kockáztatja meg a fiú, mikor odaér hozzá a lány, aki most a tengerbe vájt üregbe pillant, és bugyborékoló vértócsát pillant meg az alján. Az óceán maga is él, döbben rá. Csupán egy partra vetett állat, de ugyan mi dobhatta partra? Mi lehet hatalmasabb az óceánnál?

A fiú, mintha csak kitalálná a gondolatait, közli: – Az egész istenverte bolygó egy kivetett bálna. Ha az emberek erre rájönnek végre, ásót ragadnak, és nem lesz többé éhezés ezen a világon.

– Mi lesz veletek, ha felfaljátok magatok alatt a világot?
– Mi lesz velünk, ha nem faljuk fel?

A lány elborzad: hogyan mondhat efféle szörnyűségeket a fiú ilyen barátságos mosollyal az ajkán? Meleg, barna szemei hogy nem esnek ki ezektől a csúf szavaktól üregükből? A terített asztalok szívdobogása. A szomorúság leküzdhetetlen száraz köhögés – csukd be homlokod ajtaját. A fénysugár forgolódik az ágyban – a sirályok elhagyott árnyékai függönyök, amit ha félrehúzol, láthatóvá válik végre az ég: csillagporból összehordott korallzátony – kulcsokat okádó ajtók – a hullámok csomókat kötnek, ugyan ki fésüli ki ezeket az áttetsző kócokat?

#

A lányt ekkor egy érkező képhullám kiveti az álomból. Arra ébred, hogy egy aprócska tengeri rák a hasát csiklandozza tűlábaival. Lesöpri magáról, és nagyot ásít. A fél arca csupa homok, kócos haja ragad a sártól. Hirtelen eszébe villan a fiú, a szeretkezés, és rögtön felpattan a földről. Ijedten néz körbe, de sehol sem látja az idegent. Az ásó is eltűnt. Egyedül a bálna hever még mindig ott, szenvedő gombszemeivel nézve a lányra, nyitott szájából borzalmas bűz árad. A lány most odaszalad, és hozzábújik: fejét az oldalára hajtja, a hatalmas lüktető szív dobbanásai megnyugtatják, ugyanakkor érzi, hogy milyen száraz az állat bőre.

– Úgy sajnálom – suttogja neki. – Hogy hagytalak így kiszáradni… Hogy megfeledkeztem rólad… Jaj, én hülye! De legalább ő elment…

Azzal máris szalad, hogy megkeresse a szivacsot, és hogy vizet hozzon a vödörbe. Ahogy térdig a tengerbe gázol, és megtölti sós vízzel a vödröt, a hullámok lemossák combjáról a homokszemcséket, és a kicsorgó spermát.

– Ne haragudj – kér még egyszer elnézést az állattól, miközben mosni kezdi az oldalát. Egyszer csak vércseppet fedez fel a homokban. Leguggol, hogy megnézze, de rögtön megpillant egy újabbat, és egy újabbat. A cseppek végül vonallá állnak össze, a lány követni kezdi. Megkerüli a bálnát, és attól, ami a szeme elé tárul a bálna másik oldalán, majdnem elveszíti az eszméletét. Egy hatalmas, éles szélű seb tátong az állatban, és egy jókora húsdarab hiányzik belőle. Valaki ásóval kivágta. Ömlik a vér belőle, a lánynak pedig a saját csuklójába kell harapnia, hogy sikerüljön visszanyelnie a sikoltást. Könnyei elerednek, és magába szívja őket a szivacs. Hátrálni kezd, s megbotlik a saját lábában. Ekkor lesz figyelmes a morgásra: alig néhány méterre a kutyafalka egy hatalmas húsdarabon marakodik. A lány felkap egy kagylót, és feléjük szalad, mire az állatok ijedten hátrálnak, a kitépett cafatokkal a szájukban, amiből piros cseppek hullnak a földre.

– Tűnés! Takarodjatok! – kiabál a lány, a kutyák pedig megfutamodnak: végigszaladnak a mólón, majd eltűnnek a parti sziklák között, vissza se néznek. Kivéve egyet. Közepes méretű, mogyorószín korcs, csapzott a szőre, pofája tiszta vér. A szemei barnán csillannak. A lány rögtön felismeri benne a titokzatos fiú meleg tekintetét.

– Takarodj! – ordít rá sírva a lány, kezeit ökölbe szorítva, az eb pedig megereszt egy vonyítást feléje, majd csatlakozik ő is társaihoz, és eltűnik a kövek körül reszkető hullámpermet mögött.