Komor Zoltán Blog

Fekete kalapok, sálak és szőrmebundák – a szobalány amikor úgy gondolta, senki sem látja, magára húzta úrnője gönceit, és beállt a hatalmas tükör elé, nem is sejtve, hogy az úrfi az ajkát nyaldosva figyelte őt ilyenkor a kulcslyukon át. Felszolgált teák – gőzkísértetek a függönyben; az úrfi reggel a hasán fekszik ágyában letolt pizsama alsóval, és a napfényben a friss lepedőhöz dörzsöli péniszét – képzeletben a sállal hátra kötött kezű szobalány fekszik alatta – mindig mosolyogva figyeli, hogyan húzza át a lepedőt a lány – rajta a foltok akár a száradt csiganyál – a mosószappantól száraz kéz kidörzsöli a finom textilből az álmokat – majd fütyül a tea és recsegni kezdenek a székek.

A kimert tealevelek a szalvétában száradnak, és kiolvassák magukból a jövőt – az úrfi a teagőzben magát látja a kertben ül, és a fához kötözött meztelen lányra uszítja két kedvenc dobermannját; Cézár és Brutus vörös rózsaszirmokkal hordja teli a gondosan nyírt gyepet.

– Kér még egy csészével? – érkezik egy vékonyka hang a felhők mögül, a fiú pedig nem meri megmutatni poharát. Egy szétmarcangolt mellű ujjnyi holttest fekszik benne.

Antik ékszerek, brossok és nercek – a szobalány amikor úgy gondolta, senki sem látja magára húzta úrnője gönceit, és beállt a hatalmas tükör elé, nem is sejtve, hogy betoppan az asszonyság, sípolni kezd, akár a régi teafőző, méregfelhőkkel eregetve teli a szobát. A lány szipogva hagyta el a házat – kopott kis bőröndjén a törések sehová sem vezető térképe (persze átnézték csomagját mielőtt még kilépett az ajtón). A felső emeleti ablakból az úrfi lemondó tekintettel figyelte, ahogy utoljára megugatják a kutyák a buszra szálló lányt.

A textilbe gabalyodott álmok – az üres csészékben megült por akár valakinek a hamvai – blúzok, fodros szoknyák és bőrkesztyűk. Az úrfi a tükör elé állva észreveszi, hogy a szobalány a nagy sietségben hátul hagyta tükörképét – ott ácsorog még mindig az üveg mögött, simogatva egy nyaka köré tekert sálat. A fiú pedig óvatosan megnyalja ajkát és a szobájába cipeli a tükröt, ágyára fekteti, s masszív kulcs csusszan a zárba.

– A ruháimhoz, az ékszereimhez pedig soha sem nyúlhat! – oktatja az asszony az új lányt. Az pedig mindenre bólogat; álla eltűnik tokaredői között. Felszolgált teák – gőzkísértetek a függönyben – még a tükörről is mossa a csiganyomokat – a sálakhoz pedig sohasem nyúl. A megerőszakolt tükör csöndben zokog – senkiben sem bízik,

senkit sem tükröz már vissza – belé nézve mindig üres a szoba. Csak ha sokáig állsz előtte pillanthatod meg az éjjeli szekrény mögött kupogró lány összegömbölyödött alakját. A körme alá szorult tealeveleket válogatja – melyik ígér gondtalan napot.

Magas sarkú cipők, vörös estélyi és zafír fülbevaló – az úrfi amikor úgy gondolta, senki se látja, magára húzta édesanyja gönceit. A kezében ostor, nagyot csap vele a tükörképre – a kirobbanó szilánkok felsebzik bőrét, majd lehajol, és felszed egy marékkal belőlük, hogy megetesse az udvaron acsargó kutyákkal – rózsaszirmok a gondosan nyírt gyepen – egy elsuhanó busz kipufogója duruzsol. Felszálló teagőz burkolja be a kertet, és valaki megkérdezi kér-e még egy csészével – a pohár alján két körömnyi dobermann üldöz egy szoknyában rohanó fiút. Próbál felkapaszkodni a pohár porcelán peremén, ám ekkor rázúdítja a forró italt egy felhők közül kinyúló kéz.

A vadász az erdőben térdepel, keze a nedves földet túrja, aprócska őzeket formál a sárból. Ahogy a levelek között átszűrődő napfény megcsillan a nedves szobrokon, életre kelnek és befutnak a fák közé. Minden megtett lépéssel nagyobbra nőnek, a vadász nyomukba ered. Éles dörrenések riasztják fel a madarakat az ágakról, a felszálló füst viharfelhőkké csomósodik. Hamarosan elered az eső, átázik a föld, a vadász pedig ismét az erdőben térdepel, keze a nedves földet túrja, és aprócska sárőzeket formál.

– Apád hamarosan hazaér – mondogatta mindig édesanyám, az asztalnál ülve, tekintete a levesestálból felszálló gőzbe veszett. De én tudtam, hogy az a hamarosan sötétedést jelent: sok a sár az erdőben, és a viharfelhők látszólag sosem fogynak el. Megmelegítettük hát a levest újra és újra, míg nem vérző sebével a horizont vonalára nem feküdt a nap, akkorra a fél leves ott keringett a konyhában sosem nyugvó, hús-szagú viharfelhőként. Apám végre hazaért – véres dögöket húzva maga után a földön, amit kicsüngő nyelvű vörös rókák követtek. A konyhába is bejöttek volna, de anyám papucsos lábának dobbantására vinnyogva rohantak vissza az erdőbe.

Éjszaka az ágyamban fekve még mindig érzem a húsleves szagát. Apám ilyenkor körömnyi méretűvé zsugorodik, és elindul éjszakai vadászatra a homlokomon. Követi a homlokránc csapásait, elrejtőzik a hajamban, ujjait a ravaszon tartva várakozik. Én a koponyámon belül térdepelek, aprócska kezeim a sárba túrnak, és formálgatom álmaimat. Például azt, hogy egyszer én is nagy vadász leszek, hogy megtanulok lőni, és nem mondja többet nekem apám, hogy a vadászat nem gyereknek való.

– Tudod, apád csak azért vadászik, hogy kicsit távol lehessen a háztól, zavarná ha mi is vele tartanánk – mondogatta édesanyám, szemének sarkába könnyként csapódott ki a levesgőz. Megcsillan a besütő hold fénye az álmon, mire az álom életre kel, és rohantában lépésről lépésre nő. Puskadurranás, és füst száll elő a hajamból. Apró viharfelhővé csomósodik; a lezúduló eső átáztatja a párnám.

Másnap is újra és újra megmelegítjük a levest. Olykor kinézünk az ablakon, és az jár a fejünkben, kisüt-e valaha a nap. Folyton csak a viharfelhőket látjuk – gyűlnek akár a keselyűk. Alig merjük elhagyni a házat, nehogy beleragadjunk a sárba, amiből oly sokszor próbáltam megformálni apám álmait álmomban, hogy végre asztalhoz tudjon ülni. De gyermeki képzeletem nem tudott életet adni a földnek.

– Ne hord be a sarat! – figyelmeztetett anyám, hatalmasat dobbantva papucsos lábával, mire közel s távol minden róka vinnyogva szaladt az odújába. Kint hagyom hát. Az erdei hangyákat kérem, hogy hozzák be apámat, majd visszaszaladok a konyhába. És ismét megmelegítjük a levest.

Éjszaka erdei hangyák érkeznek ágyamhoz – hosszú, fekete csíkban jönnek, a hátukon hatalmas földkupacot cipelnek. A hold fényénél is ráismerek – apám nedvesen lüktető szívét hozzák. Elveszem tőlük, és óvatosan formálgatni kezdem. A félhomályban egy puska hosszú csövét gyurmázom, majd a tust, végül a ravaszt. Ahogy elkészül, büszkén veszem a vállamra. Kiosonok a szobámból az udvarra, és szembenézek az erdő sötétjével. A fák közé célzok, és miközben apám szavai csengnek a fülemben – kicsi vagy még ahhoz, hogy puskával lövöldözz – meghúzom a ravaszt.

A fegyver hatalmasat taszít rajtam. A hátamra lök, és ott is maradok. Nézem a hold köré gyűlő felhőket, és várom, hogy megtaláljanak. Pár perc múlva édesapám kiszalad hozzám, és hozza magával a tőből leszakadt, sárból gyúrt karom.

– Ostoba kölyök – mordul rám, és dolgozni kezd. Először a vállamat, majd a leszakadt kar tövét kezdi formázni, miközben könnyek szöknek a szememből, és gurulnak végig egyre sárosodó arcomon.

Figyelem apámat, és elképzelem, most talán arra gondol, hogy abból a sok-sok maroknyi földből, amiből régen engem formált, hány őzet gyúrhatott volna. A szemébe nézek, és szinte látom, hogyan futnak szét az aprócska állatok pupillájának végtelen éjszakájában. De csupán egyetlen pillanatig tart ez – a leszakadt kéz nagy cuppanással visszacsusszan a vállamba. Apám kiveszi kezemből a puskát, és felsegít a földről.

A teve szinte lépésről lépésre fogyott, ahogy kaptatott keresztül a sivatagon hátán az arab fiúval.

Mintha az utolsó oázisnál összeszedett volna valami betegséget – gondolta lovasa. Óránként megálltak hát pihenni, még a saját vizéből is adott neki, reménykedve benne, hogy legalább a következő városig kihúzza a patás. De az végül csak összerogyott, kicsüngő, kék nyelve hízott féregként ragadt a homokba.

A fiú a kulacs alján maradt vizet lötybölte lemondó arccal, amikor a teve hasa egyszeriben felpuffadt, kiemelkedett, mint a takaró, mikor felül az ágyban valaki. Hamarosan vörös repedés jelent meg a jószág hasán, a seben keresztül kiömlöttek forró belei. A belsőségek mögül egy vértől mocskos leány mászott elő.

– Ne haragudj! – kérte rögtön a fiút. – Az oázisból jövök, ahol meglestelek és beléd szerettem. Féltem, hogy nem fogadnál el társadul, egyetlen megoldásnak azt láttam hát, ha elbújok a tevédben. De közben úgy megéheztem.

A fiú a fejét rázta: – A teve halott, az út pedig borzalmasan hosszú, bármerre is indulunk, nem fog kitartani a vizünk.

Gyalogoltak hát a sárga hullámokban gázolva, de folyton csak a halott tevénél kötöttek ki, mintha körbe-körbe járnának.

El vagyunk átkozva – gondolta keserűen a legény, majd bebújt ő is a naptól még mindig meleg tetembe a hideg sivatagi éj elől.

Távoli sakálvonyítástól reszkető éj; a gyufatüskéjű kaktuszok álmos fényében skorpiók indultak vadászatra. A hold – akár egy hályogos öreg szem – nézett le a halott tevére, amiből bűz és szerelmi nyögések hangja áradt.

A fiút később szörnyű rémálom lepte meg, miközben a lány hozzábújt hátulról: madárként repül át a szahara felett, odalenn megannyi tevegelő fiú, épp csak olyan távolságra, hogy meg ne pillantsák egymást. De ő innen fentről hosszú sornak látja őket. A púpos állatok egymás után esnek össze, gyönyörű lányok másznak elő belőlük, s a párok gyalog folytatják az utat. De folyton csak egy halott tevébe ütköznek. A madár ekkor még magasabbra tör, és látja, hatalmas kört alkotnak a sivatagban az elpusztult állatok.

A fiú reggel csontkalitkában ébredt. A keselyűk az utolsó húscafatokat tépkedték az elpusztult patásról. Sehol sem volt már a lány, de az egyik felröppenő dögmadár minden szárnycsapással soványabbá vált. Mintha máris falná belülről valami. A fiú kikecmergett a borda-rácsok közül, könnyezve maradék víz-tartalékait.

Nárcisszusz a tóparton alszik. Álmában megelevenedik és lány alakot ölt a víz, de a leány bőre tükör, hajlataiból saját nyújtott arca néz vissza rá, ahogy szeretkeznek.

Reggel az ég nyitott sebéből előbújik a nap. A hajnali fényben négykézláb áll a fiú, hátát macskaként az égnek domborítja, kifordított nyakkal figyeli a tavat, kezeivel széthúzza farpofáit, és bűvölten nézi az apró lyukat, sóhajtozva, hogy bárcsak magába hatolhatna egyszer.

Felfröccsenő spermasugáron korcsolyázó napszikrák. Odébb fosztott virágokat legelnek a bárányok a réten.

Egy lány a tó túlpartján döglött halakat szedeget a nád közül, nyitott szájukba présel néhány könnycseppet szeméből, amitől ficánkolni kezdenek a tükörpikkelyes állatok, és visszaengedi őket a vízbe.

Nárcisszusz halcsontvázzal fésüli magát, közben elnézi a báránypásztor lányt, ahogy a virágok szirmait tépkedi a réten.

A fiú ilyenkor sóhajtozik, és ábrándokat kényszerít magára: bárcsak megkívánná a lányt. De mihelyst elképzeli a szeretkezést vele, meztelen önmagát látja csak különféle kitekert pózokban, és keze ilyenkor gyorsan jár, közben makkja vörösen izzik, a száraz bőr foszlányai leválnak péniszéről, akár a radírpiszok tapadnak ujjaihoz a hámcafatok. Fájdalmas nyögés kíséretében élvez el, majd behunyja szemét, hogy ne is lássa többé azt az átkozott a víztükröt. De ahogy rágondol, ismét erekciója támad, keze pedig a lába közé vándorol.

A lány halakról tépkedi a pikkelyeket a réten. Szeret, nem szeret - énekli, miközben a bárányok messzi kóborolnak, Nárcisszusz pedig az öklével betöri a tó tükrét, és egy szilánkkal a kezében a pásztorlányhoz rohan.

– Csúfíts el! – könyörög, és reszketve átnyújtja neki az üvegdarabot, de a lány csak kacag, hogy minek.

– Hiszen te már úgyis olyan csúf vagy! – Azzal könnyesre kacagja magát. A földre hulló cseppek áttetsző szirmokká válnak, s felöltöztetik a fosztott virágokat.

Reggel a fiú szájában vastag nád ropog; arra harap fájdalmában, miközben a tükörszilánkkal lenyesi végre fáradt péniszét, amit gyenge kézzel a lágyan hullámzó vízbe ejt. Majd a hátára zuhan, és félájultan önmagát látja: vörös szirmok hullnak belőle.

Tükörpikkelyes bárányok kóborolnak, és bégetnek a közeli erdőben, a messzi erdőben. A fiú gondolatban velük tart, meztelenül ül hátukon, és csak kacag, hogy fényben szeretni, szeretkezni olyan, mint sebesre dörzsölni a napot, vagy kitépni lángszirmait. 

Álmában a bárányokkal tart, végig egy szivárványon, avagy spermasugáron, az esküvőjére menetelnek, ahol levágják majd az állatokat. És ott áll már a pásztorlány, fátyol takarja arcát, kosárral a kezében, amiben élve pucolt halak vergődnek egymáson.

Reggel halott fiú fekszik az iszapban: sarkát csiklandozza a víz, szemére valaki ezüstös pikkelydarabot tett.

A pásztorlány a tó túlpartján sétál, a nádasban ráakad a levágott péniszre. Felveszi és ráprésel néhány könnycseppet szeméből, amitől az ficánkolni kezd ujjai között, azzal visszaereszti a vízbe.

Törött varrógép darabjai szerte a parton: sorra mossa ki őket a tenger; egy lány érkezik, felszedegeti az alkatrészeket, és egymáshoz illeszti őket. A szerkezet lassan összeáll. Egy régebben kisodort billegő asztalra teszi, majd egy kövek közé szorult tengeri sün tüskéjét kihúzva tűt is szerez. Már csak cérnára lenne szüksége, hogy elkezdhesse a munkát.

Ahogy sétál, és nézelődik a parton, levetett ruhadarabokra akad a homokban. A lány körbenéz, aztán leguggol, elkezdi szálakra bontogatni a nadrágot, de nehezen boldogul vele. Sorra elszakadnak, a körme megfájdul. Miközben ezzel foglalatoskodik, megpillant valakit a hullámok között. A szeméhez emeli tenyerét. Nézi az úszót. Egy fiúra ismer benne, aki a part felé közelít. Sötét haja nedvesen lóg homlokába, a víz összecsap arca előtt, ahogy hajtja magát.

A lány a háta mögé dugja a ruhából kiráncigált szakadt szálakat, miközben a fiú kikecmereg a partra, és megindul ledobott ruhái felé. A fiú szeme kikerekedik, ahogy észreveszi a gyönyörű lányt, a lánynak pedig tátva marad a szája, amikor látja, hogy a fiú meztelen. Lába között hatalmas cérnatekercs, ami alatt két kis fehér fonalgombolyag csüng. Egy sirály vijjogása szakítja szét a jelenetet.

A fényt radírozzák az égről a felhők. Zöld hullámok ölelkeznek, futnak a horizont vonala felé. A kövek közé szorult rákok ollócsattogásaitól reszket a levegő. A parton, a homokban egy lány a sirályok elhagyott tollaiból varr vitorlát.

– Na már csak egy kicsi kell, csak még egy kicsi – fogadkozik, miközben újabb és újabb adag cérnát teker le a fiúról, és fűzi bele a varrógépbe. – Ha szeretsz, ide adod!

A fiú egyre gyengébb, de képtelen nemet mondani ennek a gyönyörű lánynak. Így még egy kicsit odaad, majd még egy kicsit. A lány egy lábánál tébláboló rák ollójával nyesegeti a cérnát, további tollakat varr össze.

Elkészül a vitorla, amit a kitört asztallábakkal az asztallaphoz rögzít.

– Irány a túlpart! – rikkant fel a lány az elkészült hajó hátán. Útnak indul: maga mögött hagyja a partot, és a napon fekvő, erőtlen fiút, akinek minden cérnája most

a széltől domborodó sirálytollakat szorítja egymáshoz.

Suhan a vitorlás, a nap lassan olvasztja a viaszból gyúrt felhőket: hulló cseppjeik a vízbe pottyanva fehéres, áttetsző medúzákká változnak. A lány megörül, amikor néhány órányi hajózás után megpillantja a partot: – Szárazföld, szárazföld! – kurjongat; csak mikor elég közel él vitorlása a parthoz, akkor bizonytalanodik el: észreveszi a varrógépet, és a homokban fekvő fiút, aki még mindig eszméletlen, talán halott is. Arcát már egészen vörösre sütötte a nap. A lány nem érti, hogyan köthetett ki ugyan ott, ahonnan elindult? Hiszen végig egyenesen haladt.

A szél – mintha csak a lány akaratának engedelmeskedne – fordul, a hajó megindul az ellenkező irányba. A vitorla feszül, a fehér tollak recsegnek, ahogy megpróbálnak elmozdulni egymástól. De a cérna még mindig szoros, az asztallap szeli a habokat: a felhők hosszú, fehér vonalakat húznak a kék színű égtáblára.

– Szárazföld, szárazföld! – rikkant a lány néhány órán belül, és pár méterre a parttól a vízbe veti magát.

– Ez nem lehet! – szakad ki belőle. A homokban állva ugyanis megpillantja a varrógépet, és a fekvő fiút, kinek mozdulatlan, vörös mellkasán aprócska rákok feszülnek egymásnak ollóikkal. – Ez nem lehet! Hogy kerültem ismét vissza?

A lány sírva úszik vissza hajójához. A szél megfordul, a vitorla recseg, néhány cérna elszakad, pár toll a vízbe hull.

A nap egy ideig billeg a horizontvonalon, majd eldől, és eltűnik: egymás hátán álló fekete sakkbábukból álló éj, törött bakelitlemezekből összeillesztett éj, a sötét tollak szorosan szőtt vitorlája megdagad a rémálmok érintésétől. A lány a lebegő asztallapon fekszik, nyög és forgolódik, ahogy az álmok celluloid-szalagját bogozzák csukott szemei: látja magát, ahogy újra és újra partra talál, de újra és újra ráakad arra a halott fiúra a parton. Lassan foszlik, aprócska rákok hordják szét húsát. A bomló mellkas mögül feltárul mozdulatlan szíve, egy nagy gombolyag fonal, amit darabokra nyesnek a kis vörös állatok ollói. Északi szél, déli szél, északi szél déli szél. A sirályok használt gyufákat ráznak ki tollaikból. A lány ismét partot lát az álmában, a homokban egy csontváz, akinek a lába között gyertya ég.

– Nem lehet ezt tovább bírni! – A lány saját kiáltására ébred. A felkelő nap fényében pedig már látja a partot, ahonnan elindult, ahonnan mindig elindult, ahonnan újra és újra el fog indulni. Tovább már nem is közelít; a szél lemondó sóhaját hallva ismét megfordul, a lány pedig sírva fakad. Szinte már látja maga előtt, hogy ezzel telik hátralévő élete: parttól partig, halott fiútól halott fiúig utazik.

Félúton a vízbe veti hát magát. Épp egy hatalmas medúzaraj felhőjébe zuhan. A csípések akár apró villámcsapások: utoljára az állatok lecsüngő karját látja, megannyi fehér cérnát, valóságos fonalerdőt. Lágyan ringatóznak körülötte, simogatják a süllyedő lány arcát, megérintik sima homlokát, lelkéhez varrják a halál ében fekete tollait.

A porszívó ügynök ismét megkörnyékezi a kiszemelt házat: egész nap a sarkon áll, szívja porcicákkal tömött pipáját, kezében hűséges táskája, a fején kalap, stratégiákat gyárt, majd megindul, és becsenget. Nos, fene régimódi ház ez: a lakókat nem érdekli a porszívó. Volt valaha egy telt keblű fehér cselédük, aki öngyilkos lett, és a testét a hátsó kertben kaparták el. Amikor már nagy a kosz a lakásban, szeánszot ülnek a háziak, és megidézik ezt a halott szobalányt, aki aztán becsületesen végig dolgozza az éjszakát, sóhajtva és nyögve.

Hát, minek ilyen helyre porszívó?

– Egy fontos szabály van – mondja a prémkabátos asszony. – Olyan régi tíz filléreseket  kell a hálószoba ajtók előtt hagyni, különben megharagszik a szellem és fojtogatni kezdi az ágyban fekvőket, az ég tudja miért.

– Hölgyem, hölgyem, manapság minden lakásba kell már egy ilyen porszívó! Sehol sem dolgoztatnak már kísértetekkel!

Megint a sarkon áll és fújja a füstöt. Néha demonstrációt tart a járókelőknek: bekapcsolja rettenetes porszívóját, és elszívja a galambok lélegzetét. (Lehullt tollas húscsomók szerte a járdán.) A kéményekből porzsákjába szökik a füst, olykor fojtott sírás hangját hallani a szerkezet méhéből.

– Ez itt alighanem az öné lesz! – Halássza ki a beszippantott csecsemőt az ügynök, és visszaadja egy nőnek, akinek összement a hasa. Micsoda fokozatok vannak ezen a masinán! Elnémulnak az utcán járók, ahogy magába szippantja képregény-buborékban lebegő szavaikat ez a pokolgépezet.

Az éj perselyébe dobott pénzérmék: pucolt halak pihennek egy lavórban, a szobákban ragadt tömjénszagot az ablakon besurranó szellő hessegeti. Fényesednek a kilincsek, ahogy dolgozik a szobalány: üres szemgödreiben aprócska sírásók munkálkodnak. Nem temetnek, exhumálni készülnek régi könnyeit, amik ki is buggyannak, mikor a fürdőszobába ér a lány. Körmei a kád szélén koccannak, ahogy végigsimítja porcelán oldalát.

Mindig is szeretett volna ilyen szép kádban fürödni, ehelyett lavórban mosakodott, amiben a vacsorára készülő halakat is tisztította. Néhány levált pikkely folyton maradt az alján, így mikor fürdött, azok rátapadtak belső combjára.

– Mi vagy te, sellő? – kacagott sokszor a ház ura, azzal leseperte a lány hosszú lábáról az ezüst darabkákat, mielőtt megerőszakolta volna őt. A nagyságnak persze soha egy szót se erről, tíz filléreseket hagyott a párnája alatt a fickó, csak hogy hallgasson. D vajon hány érmévé változott pikkelyt kell összegyűjtenie ahhoz, hogy egy saját kádja legyen?

– Hölgyem, hölgyem, manapság minden lakásba kell már egy ilyen porszívó! Ez a kütyü kurvaég, hogy megfiatalítja! – esküdözik az ügynök az ajtóban (a reggeli napfény megcsillan a bejárati ajtó kilincsén). – Bekapcsolom önnek, és szépen leszívja az arcáról a ráncokat!

– Vigye innen!

Dörögni kezd az ég, ami pont jól jön most a fickónak: büszkén kiszippantja a felhőkből a villámokat.

– Talán még a jó isten is itt van már benne! – Nevetve a masina oldalára csap, de az asszonynak hiába beszél, az bevágja az ajtót.

Na ebből elég! – mérgelődik a porszívóügynök, és este visszatér, masinájával beszökik a házba, hogy felszippantsa egytől egyig az ajtó előtt hagyott tíz filléreseket.

Reggelre a lakás csillog-villog, a kilincseken szikrázik az exhumált nap fénye. Az udvaron szárítókötélre teregetett üres képregény-buborékok. A sülő hal illata odabenn betölti a házat. A lakók még mindig az ágyban fekszenek. Mozdulatlan dudorok ők csupán a frissen mosott takarón. Odafenn valaki kihúzza épp a dugót a kádból, és megindul lefolyni a víz.

Komor Zoltán, Apagyi Ferenc, Farkas György, Nagy Dániel, Szakállas Zsolt, Tépő Donát

Megjelent Komor Zoltán harmadik regénye, a Szúnyogkór, mely a Magyar Elektronikus Könyvtár oldaláról ingyenesen letölthető.

Az esőerdő megannyi veszélyt rejt: a ragadozószél, ha fújni kezd, lehámozza a csontról a húst, a folyóba lépve kotonpiócák szipolyozzák az ember vérét és az időpókok marásától öregszik a test. Ennek a dzsungelnek a mélyén ott tombol a szúnyogkór: néhány moszkitó rendre kiszívja az alvó emberek homlokából álmaikat, cserébe kényelmetlen rovargondolatokat hányva vissza a koponyába. A kórtól veszett az Aligátorvadász is, aki véres hadjáratot folytat a hüllők ellen, hogy megbosszulja felesége halálát. Ám hamarosan néhány komoly ellenféllel találja szembe magát: éhes liánasszonyok, veszedelmes aligátoremberek állják útját, végül minden hüllők ősanyjával, a húsz méteres telepata kígyóval, Inkanyambával kell összemérnie erejét, miközben percről percre romlik az állapota.

Absztrakt ponyva, avagy szürrealista dzsungel-kaland: Komor Zoltán részben szöveg-vagdosási technikával készült kísérleti regénye utazás egy rémálom középpontja felé.

Fejezet Szúnyogkór című kötetből.
_______________________________

Enyves fogakon vergődő szavak. A mosolyok húsfogata: a tükrök kopoltyúi átszűrik a test vonalait, a csupasz lélek kódorog és köhög villámokat a falevelek közé – egy kitombolt vihar fájdalmai – a sírok szűzhártyái átszakítva – az emlékezet izomláza ez.

Behemót, halott krokodilt vonszolnak a néger vadászok a faluba. A hüllő köré kötött indák megfeszülnek, recsegnek – az elejtett szörny súlyos teste hatalmas árkot húz a nedves talajba, benne véres esővíz kavarog. Ünneplő falusiak fogadják az állatot leterítő férfiakat: virágszirmokat dobálnak feléjük, azok egyből fehér lepkékké változnak – csapkodva törnek az ég felé.Mint kotyvalékok szaga. Zsinegdarabok. A falusiak rég nem láttak ekkora bestiát: tapogatják, szurkálják, a gyermekek a kiálló fogakat csodálják – legalább hat méteres kajmán, farkától az orra hegyéig, kifordult szemeiből rozsdaként pereg a kegyetlenség – halála színtelen oltár – hústükör. Vállon veregetik az izmos férfiakat, a szív szökőkútja itt-ott ki is önt.

Kezdődne az ünnepség, de ekkor különös dolog történik: a halott állat fakó hasa feldagad, megpuffad, és ki is lyukad: egy kés véres hegye bújik ki a seben, majd tovább tágítja azt. A gyermekek megijednek, rögtön anyjuk mögé bújnak – a vadászok előre szegezik dárdáikat.

Az Aligátorvadász kikecmereg a döglött krokodilból, és őrült tekintetét végigjáratja a falusi gyülekezeten. Lesepri a válláról a hüllő egyik szakadt belsőségét, majd a magasba emeli kését, és diadalmas kiáltást hallat, amitől összerezzennek még a fekete vadászok is, amitől leesnek a majmok a fákról, amitől hajtincsek pattannak el a nászéjszakán, amitől megindul az anyák döglött hangyáktól csomós teje, amitől a piócák visszahányják a vért egy vízilóba.

– Ostobák! – Így kacag az Aligátorvadász (arca mérgezett égifolyó). – Ez a dög már az enyém! Biztosan azt hittétek, ti ejtettétek el! Ugyan! Három napja másztam be a mocskos állat száján, azóta módszeresen gyilkolom belülről! Szép lassan elvágtam és elrágtam belső kötéseit, kiszürcsöltem és az epét a májából, és mind a szívére köptem! Mennyit kódorogtam odabenn, mire megtaláltam a lelkét! De megtaláltam! Meg én! És most már az enyém, csak próbáljátok elvenni!

Az Aligátorvadász egyetlen szökkenéssel a földön terem. Megrázza magát, akár valami kutya, a krokodil vére cseppekben repül szét. A halál harmata. A bennszülöttek riadtan méregetik a fickót: még a leg-izmosabb négerek is félnek az Aligátorvadásztól – az a szóbeszéd járja, hogy a szúnyogkór évek óta benne lappang, és teljesen elvitte az eszét. Albínó kísértet ő, akitől tűzre lobbannak a maszkok, és a halak felöklendezik szálkáikat. Fejében egy halott menyasszony forgolódik – fájdalmas keringője elnyesi a csillagokat égre lógató zsinórokat.

– Nesztek hát, kutyák! – kacag az Aligátorvadász, és piszkos körmével a dögre mutat. – A hús a tiétek lehet!

Azzal hatalmas ugrásokkal eltűnik a fák mögött – útközben agyontapos néhány a kiálló gyökerek közt forgolódó apró gyíkot, érett gyümölcsszemként pukkannak szét kopott bakancsa alatt, majd színtelenre szív egy fákon őgyelgő kaméleont, ami ettől áttetszőn, holtan hull a földre. A falusiak köpnek egyet utána, aztán figyelmük ismét a kicsattant krokodil felé fordul: az állat szinte teljesen üres belülről – a gazfickó alighanem elfogyaszthatta a belsőségeit – a bűz majdhogynem elviselhetetlen – de ezzel csak megkönnyítette a dolgukat, hiszen dehogy kell nekik ez a hús, egyébként sem arra pályáztak. A folyó istenének készülnek áldozni – ahhoz szükséges a krokodiltetem.

a szívek – villanó legyek – távoli papírfelhők szakadnak – lebegnek a fák koronák fölött a majmok – denevérek az anyakirálynők körül – vudubabákat cipelnek a hangyák – valaki beteg?
a haragos folyó ajkukon, koponyában

csapódva sírnak – recsegnek a szirmok – őrült üstökös következik
éles kürtszó a régi istenek köhögése (a hit amputált nyelvbimbói)
(Valaki kioperálja a csontokat a virágokból – indákból font képkeret, az ősi szobrokból kikapart tekintet.)

A bennszülöttek fiúgyermeket áldoznak a folyó istenének, már hozzák is a bömbölő, néger csecsemőt, a magasba emelik, úgy cipelik körbe. (Az anyát eközben lefogják, csitítgatják – az éjszakát illesztgetik hajába.)
A ceremóniát egy kígyó maszkos férfi vezényli. Irányítására a rugdalózó csecsemőt a kibelezett krokodilba fektetik – micsoda húsbölcső – majd érkeznek az asszonyok, csontból faragott hegyes tűikkel, hajszálaikból font cérnáikkal, és elkezdik összeölteni a sebet.

mintha egyetlen ember volnának – akasztott órákból csöpögnek a percek – törzsi szokás szerint lángra lobbannak a marionett bábuk – a halott krokodilt, aminek méhében a csecsemő rúgkapál, a folyóba hajítják. A kígyó maszkos térdepel a grafitiszapban, a kezében égő ceruza, a hatalmas vízi isten könyörületét kéri. Végül összeesik, néhány vadász vontatja vissza a faluba – (teste mély árkot húz a nedves talajba, benne esővíz kavarog).

Csiszolatlan gyémánt az éj – a rémálmok zsalui puff kicsapódnak – borostyánt izzadnak az ágyak – a folyó sötét hömpölygése – krokodiltetemet cipel, amiből gyereksírás fojtott hangja szűrődik elő. Hatalmas, egyetlen gigantikus tág pupilla most az égbolt – kecses bambuszrengetegek járása – búcsúzni az esővíztől – könnyek hullnak a teába – zöld virágok menta legyek – isten száraz szökőkút.

A folyó végül a partra dobja a krokodilt. Az őserdőből két néger férfi lép elő – meztelenek – arcukon karmolás nyomok, a kezükben véres dárda, a vállukon egy-egy leterített nagymacska. Fülelnek: a fojtott sírást hallgatják, amely kiszűrődik a hüllőtetemből. Dárdáikkal megbökdösik a dögöt. Észreveszik a hasán az öltéseket. Leguggolnak, késeket vesznek elő – kiélezett óramutatók csillanásai az éjben – felnyitják a sebet, kiemelik a csecsemőt. A kisbaba a párás levegőt kaparja hurkás lábaival – puha sarkával rugdalja az éjt – bömböl, ahogy csak csöppnyi torkán kifér. A két néger férfi összenéz, majd szemükből kicsordul a könny – megcsókolják egymást.

alszol? – vonagló rémálmaimat illesztgetem az éjszakába – A távolban az Aligátorvadász – halott krokodilokból emelt trónon ül, a vízparton – kígyómaszk fedi arcát – apró gyíkok érkeznek behódolni neki – lidérchatalmak – a lélek belesimul a dzsungelbe. Egy néger férfi menyasszonyi ruhába búj, ami teli van csípős hangyákkal.

a minden fájó órája

Szerte az éjszakában halcsontvázak világítanak zölden az iszapban: megannyi földre hullt, mérgezett csillag.

Fejezet Szúnyogkór című kötetből.
_______________________________

Egymásnak feszülő ősi istenek a dzsungel fölött. Fogaik között fából faragott nyelvek – zsinegdarabok. A fölakasztott moszkitóhálók felröppennek az ágyakról, és baljós kísértetként forgolódnak a fák mögött. Egy hatalmas pók órát sző az egyik ágra: mutatói pörögnek, amitől rögtön megöregednek, és holtan esnek össze a közelben kódorgó vadállatok.

A faluban férfivá avatás zajlik. Valóságos dárdaerdő csiklandozza az ég éjtől vemhes hasát. Egy leterített víziló vérében mossák kezeiket a tűz körül forgolódó vadászok; fülükben, nyakukban, mellbimbójukban egymáshoz koccannak a csontkarikák. Hamarosan elővezetik az ifjakat. A tizenöt éves néger fiúk reszketve lépnek ki a kunyhókból, mögöttük édesanyjuk integető, telt keblű alakja – arcáról a megszáradt könny vakolata pereg.A fiúkat felsorakoztatják a főtéren. A ceremónián egyedül férfiak vehetnek részt, ennek kiszűrésére mindenki teljesen pucér. Az arcokat azonban törzsi maszkok takarják: vicsorba torzult ősi isten-arcok, krokodil-maszkok, felsíró csecsemő orcák, véres denevér pofák, megkínzott menyasszonyok rózsatövis-sebzett pofija, az Aligátorvadász magánycsikk gyújtotta arca, az erdei lények visító, acsargó pofázmánya, egy vonagló orvos szúnyogkortól lázlobbant tekintete.

A barna virágcsokrok és a madarak – a szív döglött muslica – hangtalan földek. A kígyók kitört méregfogai feketére égett gyufaszálak. Meleg gyöngyök: a fáklyák reszkető fényében ijedten csillannak a fiúszemek. A maszkos férfiak vödröket hordanak a falu terére, benne fekete hangyák izegnek – fekete csillanás – apró kitingolyók koccanásai. Nagy, reszkető kupacba öntik a rovarokat. Micsoda bolyok ezek! Fiúk, aki egy ilyen bolyt meghág, egyből férfi lesz! Persze, hogy vonakodnak ettől a próbatételtől a legények. De melyikük ne akarna végre felnőtt lenni? *

ez itt kard – oltár – törött evező – komorzöld csiganyál csöppen a nyelvekről. A kínok panírja. Véres, mákos spermacsomók – átordítani az éjszakát, a hangjuk pont olyan, mint száz bivalyé, akik most tapossák a földbe az isteneket. Az ősi mellekből csöpögő bánat szürcsölőinek sírása ilyen. A virágszirmokba zárt rontó démonok sikoltása ilyen.

A fiúk meztelenül a hangyabolyban hemperegnek, a felnőttek közben vad kacagásba kezdenek – nevetésük elkeveredik a sok jajjal és jujjal. Ahogy rázza őket a vihogás, lehull róluk az álca: a maszkok érett gyümölcsként a földre pottyannak, és kislány arcok kerülnek elő mögülük. Micsoda átverés! A lábuk között egy kövérre hízott pióca fityeg, két csigaház fölött – férfiaknak adták ki magukat a kislányok, hogy megvicceljék bátyjaikat. A fiúk tagja vörösen izzik a csípésektől. A szemükben haragrózsa bontja ki szirmait, ahogy húgaikra néznek. Azok ijedtükben hátrálni kezdenek, és még a dárda is kiesik a kezükből. A fiúk odaugranak, és elkobozzák a fegyvereket. Az égbe fúrják, üvöltenek, majd megindulnak a lánykák felé. Azok riadtan futnak szét az éjben, be az erdőbe, a nedves levelek homlokuknak csapódnak. A legények utánuk vágtatnak, mint a felbőszült vadkanok; meztelenül rohannak át az éjszakán, üvöltve. Pókháló-kattogás. Minden megtett ugrással változik testük: izmaik hatalmasra duzzadnak, az arcukon kihajtanak az első szőrszálak – sorban, egymás után – végül valóságos erdővé sűrűsödnek.

Sehol sincsenek már fiúk. Férfiak érik utol és teperik le a lányokat, akik maguk is kigömbölyödtek a dzsungelhajsza során: tömör, fekete melleiket markolásszák a szakállas bennszülöttek, majd a hajuknál fogva húzzák be őket egy óriáskígyó nyitott száján. A hatalmas hüllő sorra nyeli el a párokat; mikor az utolsó is besétált a torkán, óvatosan csukja össze állkapcsát. Mozdulatlan szemei üveggolyók. Felpuffadt hasából vad nyögések hangja szűrődik ki. Villás nyelvét öltögeti a holdra, miközben fel és le ugrál nászgyomra.

fekete szellem – porból szőtt fogak – mennykő pókháló – dárdaszakáll – a dzsungel keringője. zöld sós–nedves kavargó. lucskos lótuszok. elégni a bőrfényben. A dobok kiokádják lelküket. Majd elcsöndesedik az éj: egy dárdahegy vágja ki belülről az óriáskígyót. Mosolygó száj a nyílt seb – sorban sétálnak ki belőle a szakállas férfiak. Egymás széles vállát veregetik, és elindulnak, vissza a faluba. Hamarosan a nők is kikecmeregnek a széthasadt hüllőből. Véres hajuk arcukhoz tapad. Kéz a kézben andalognak haza; amerre járnak, apró spermacsöppeket hagynak maguk után – ezek a cseppek fehéren világítanak az éjben, akár a fényes bogarak – akár a varázskövek – akár a csillagok.

Akik a folyó hullámzását tapogatják. A zsebórákba mászott férgek. Az esős évszak veszi most kezdetét. A nők szépen kigömbölyödnek. A záporban mossák hatalmas hasukat. Törzsi dalt énekelnek, amikor meglepi őket a szülési fájdalom. A kunyhóban riadt tekintetű anyák segédkeznek: vödröket tesznek a vajúdó nők alá, akiknek a sikolyai szétszaggatják a falu fölött a felhőket. Fekete hangyák zubognak combjaik közül ezekbe a vödrökbe. A rovarok össze–vissza csípik közben belülről az anyákat.

A kunyhó ajtajában a férfivá cseperedett fiúk állnak. Húgaikon kacagnak, szakállas arcukon mozdulatlan elégtétel, rovarelégtétel, maszk-elégedettség. Péniszük vérrel telt pióca, tovább hízik és hízik a látványtól, míg le nem pottyan, hogy jóllakottan száradjon ki a porban.

A homlok kopoltyúja nem szűr tovább. Férfiak az éjben – lábuk között odaforrasztott óramutatók – hamisítványok – a nők sikítva szaladnak előlük – akit utolérnek, és meghágnak, az rögtön megöregszik, és elandalog meghalni magányosan a fák közé. A felhők felett, a csillagos égen, a spermacsöppek nyomán két nemtelen ősi isten feszül egymásnak – a nappal és az éj – lepottyant péniszük egy-egy halott óriáskígyó, amit belülről hasítanak szét most vérbő dárdahegyek.

* Brazíliában a Satere-Mawe törzs szintén hangyákat használ a férfivá avatáshoz: az ún. Golyó hangya (Paraponera clavata) nevét csípése után kapta, amely fájdalomszintben megközelíti a húsba csapódó puskagolyóét. Marása csillapíthatatlan, lüktető, égető érzést vált ki, a befecskendezett méreg 24 órán át nem veszít hatásából. Mivel blokkolja az idegeket, a végtagok használhatatlanná válnak a csípés hatására. A férfivá avatási rituálé a következőképp zajlik: a törzs férfitagjai füsttel csalogatják ki járataikból ezeket a rovarokat. A nők által készített kesudió-levél főzetet használják a hangyák lenyugtatására. Az elkábult ízeltlábúakat az asz-szonyok pálmakesztyűkbe fűzik (120-at mindegyikbe), majd ismét felhergelik az állatokat füsttel. A kesztyűt tíz percig kell viselnie mindkét kezén a fiatal fiúknak, akik a ceremónia során olyan szintű fájdalmat élnek át, amitől egyfajta delíriumos állapotba kerülnek. A férfivá avatás gyakran hónapokon, éveken át húzódik, a fiúknak 20-szor kell megismételniük a procedúrát.