A vadász az erdőben térdepel, keze a nedves földet túrja, aprócska őzeket formál a sárból. Ahogy a levelek között átszűrődő napfény megcsillan a nedves szobrokon, életre kelnek és befutnak a fák közé. Minden megtett lépéssel nagyobbra nőnek, a vadász nyomukba ered. Éles dörrenések riasztják fel a madarakat az ágakról, a felszálló füst viharfelhőkké csomósodik. Hamarosan elered az eső, átázik a föld, a vadász pedig ismét az erdőben térdepel, keze a nedves földet túrja, és aprócska sárőzeket formál.
– Apád hamarosan hazaér – mondogatta mindig édesanyám, az asztalnál ülve, tekintete a levesestálból felszálló gőzbe veszett. De én tudtam, hogy az a hamarosan sötétedést jelent: sok a sár az erdőben, és a viharfelhők látszólag sosem fogynak el. Megmelegítettük hát a levest újra és újra, míg nem vérző sebével a horizont vonalára nem feküdt a nap, akkorra a fél leves ott keringett a konyhában sosem nyugvó, hús-szagú viharfelhőként. Apám végre hazaért – véres dögöket húzva maga után a földön, amit kicsüngő nyelvű vörös rókák követtek. A konyhába is bejöttek volna, de anyám papucsos lábának dobbantására vinnyogva rohantak vissza az erdőbe.
Éjszaka az ágyamban fekve még mindig érzem a húsleves szagát. Apám ilyenkor körömnyi méretűvé zsugorodik, és elindul éjszakai vadászatra a homlokomon. Követi a homlokránc csapásait, elrejtőzik a hajamban, ujjait a ravaszon tartva várakozik. Én a koponyámon belül térdepelek, aprócska kezeim a sárba túrnak, és formálgatom álmaimat. Például azt, hogy egyszer én is nagy vadász leszek, hogy megtanulok lőni, és nem mondja többet nekem apám, hogy a vadászat nem gyereknek való.
– Tudod, apád csak azért vadászik, hogy kicsit távol lehessen a háztól, zavarná ha mi is vele tartanánk – mondogatta édesanyám, szemének sarkába könnyként csapódott ki a levesgőz. Megcsillan a besütő hold fénye az álmon, mire az álom életre kel, és rohantában lépésről lépésre nő. Puskadurranás, és füst száll elő a hajamból. Apró viharfelhővé csomósodik; a lezúduló eső átáztatja a párnám.
Másnap is újra és újra megmelegítjük a levest. Olykor kinézünk az ablakon, és az jár a fejünkben, kisüt-e valaha a nap. Folyton csak a viharfelhőket látjuk – gyűlnek akár a keselyűk. Alig merjük elhagyni a házat, nehogy beleragadjunk a sárba, amiből oly sokszor próbáltam megformálni apám álmait álmomban, hogy végre asztalhoz tudjon ülni. De gyermeki képzeletem nem tudott életet adni a földnek.
– Ne hord be a sarat! – figyelmeztetett anyám, hatalmasat dobbantva papucsos lábával, mire közel s távol minden róka vinnyogva szaladt az odújába. Kint hagyom hát. Az erdei hangyákat kérem, hogy hozzák be apámat, majd visszaszaladok a konyhába. És ismét megmelegítjük a levest.
Éjszaka erdei hangyák érkeznek ágyamhoz – hosszú, fekete csíkban jönnek, a hátukon hatalmas földkupacot cipelnek. A hold fényénél is ráismerek – apám nedvesen lüktető szívét hozzák. Elveszem tőlük, és óvatosan formálgatni kezdem. A félhomályban egy puska hosszú csövét gyurmázom, majd a tust, végül a ravaszt. Ahogy elkészül, büszkén veszem a vállamra. Kiosonok a szobámból az udvarra, és szembenézek az erdő sötétjével. A fák közé célzok, és miközben apám szavai csengnek a fülemben – kicsi vagy még ahhoz, hogy puskával lövöldözz – meghúzom a ravaszt.
A fegyver hatalmasat taszít rajtam. A hátamra lök, és ott is maradok. Nézem a hold köré gyűlő felhőket, és várom, hogy megtaláljanak. Pár perc múlva édesapám kiszalad hozzám, és hozza magával a tőből leszakadt, sárból gyúrt karom.
– Ostoba kölyök – mordul rám, és dolgozni kezd. Először a vállamat, majd a leszakadt kar tövét kezdi formázni, miközben könnyek szöknek a szememből, és gurulnak végig egyre sárosodó arcomon.
Figyelem apámat, és elképzelem, most talán arra gondol, hogy abból a sok-sok maroknyi földből, amiből régen engem formált, hány őzet gyúrhatott volna. A szemébe nézek, és szinte látom, hogyan futnak szét az aprócska állatok pupillájának végtelen éjszakájában. De csupán egyetlen pillanatig tart ez – a leszakadt kéz nagy cuppanással visszacsusszan a vállamba. Apám kiveszi kezemből a puskát, és felsegít a földről.