Fejezet Szúnyogkór című kötetből.
_______________________________
Egymásnak feszülő ősi istenek a dzsungel fölött. Fogaik között fából faragott nyelvek – zsinegdarabok. A fölakasztott moszkitóhálók felröppennek az ágyakról, és baljós kísértetként forgolódnak a fák mögött. Egy hatalmas pók órát sző az egyik ágra: mutatói pörögnek, amitől rögtön megöregednek, és holtan esnek össze a közelben kódorgó vadállatok.
A faluban férfivá avatás zajlik. Valóságos dárdaerdő csiklandozza az ég éjtől vemhes hasát. Egy leterített víziló vérében mossák kezeiket a tűz körül forgolódó vadászok; fülükben, nyakukban, mellbimbójukban egymáshoz koccannak a csontkarikák. Hamarosan elővezetik az ifjakat. A tizenöt éves néger fiúk reszketve lépnek ki a kunyhókból, mögöttük édesanyjuk integető, telt keblű alakja – arcáról a megszáradt könny vakolata pereg.
A fiúkat felsorakoztatják a főtéren. A ceremónián egyedül férfiak vehetnek részt, ennek kiszűrésére mindenki teljesen pucér. Az arcokat azonban törzsi maszkok takarják: vicsorba torzult ősi isten-arcok, krokodil-maszkok, felsíró csecsemő orcák, véres denevér pofák, megkínzott menyasszonyok rózsatövis-sebzett pofija, az Aligátorvadász magánycsikk gyújtotta arca, az erdei lények visító, acsargó pofázmánya, egy vonagló orvos szúnyogkortól lázlobbant tekintete.
A barna virágcsokrok és a madarak – a szív döglött muslica – hangtalan földek. A kígyók kitört méregfogai feketére égett gyufaszálak. Meleg gyöngyök: a fáklyák reszkető fényében ijedten csillannak a fiúszemek. A maszkos férfiak vödröket hordanak a falu terére, benne fekete hangyák izegnek – fekete csillanás – apró kitingolyók koccanásai. Nagy, reszkető kupacba öntik a rovarokat. Micsoda bolyok ezek! Fiúk, aki egy ilyen bolyt meghág, egyből férfi lesz! Persze, hogy vonakodnak ettől a próbatételtől a legények. De melyikük ne akarna végre felnőtt lenni? *
ez itt kard – oltár – törött evező – komorzöld csiganyál csöppen a nyelvekről. A kínok panírja. Véres, mákos spermacsomók – átordítani az éjszakát, a hangjuk pont olyan, mint száz bivalyé, akik most tapossák a földbe az isteneket. Az ősi mellekből csöpögő bánat szürcsölőinek sírása ilyen. A virágszirmokba zárt rontó démonok sikoltása ilyen.
A fiúk meztelenül a hangyabolyban hemperegnek, a felnőttek közben vad kacagásba kezdenek – nevetésük elkeveredik a sok jajjal és jujjal. Ahogy rázza őket a vihogás, lehull róluk az álca: a maszkok érett gyümölcsként a földre pottyannak, és kislány arcok kerülnek elő mögülük. Micsoda átverés! A lábuk között egy kövérre hízott pióca fityeg, két csigaház fölött – férfiaknak adták ki magukat a kislányok, hogy megvicceljék bátyjaikat. A fiúk tagja vörösen izzik a csípésektől. A szemükben haragrózsa bontja ki szirmait, ahogy húgaikra néznek. Azok ijedtükben hátrálni kezdenek, és még a dárda is kiesik a kezükből. A fiúk odaugranak, és elkobozzák a fegyvereket. Az égbe fúrják, üvöltenek, majd megindulnak a lánykák felé. Azok riadtan futnak szét az éjben, be az erdőbe, a nedves levelek homlokuknak csapódnak. A legények utánuk vágtatnak, mint a felbőszült vadkanok; meztelenül rohannak át az éjszakán, üvöltve. Pókháló-kattogás. Minden megtett ugrással változik testük: izmaik hatalmasra duzzadnak, az arcukon kihajtanak az első szőrszálak – sorban, egymás után – végül valóságos erdővé sűrűsödnek.
Sehol sincsenek már fiúk. Férfiak érik utol és teperik le a lányokat, akik maguk is kigömbölyödtek a dzsungelhajsza során: tömör, fekete melleiket markolásszák a szakállas bennszülöttek, majd a hajuknál fogva húzzák be őket egy óriáskígyó nyitott száján. A hatalmas hüllő sorra nyeli el a párokat; mikor az utolsó is besétált a torkán, óvatosan csukja össze állkapcsát. Mozdulatlan szemei üveggolyók. Felpuffadt hasából vad nyögések hangja szűrődik ki. Villás nyelvét öltögeti a holdra, miközben fel és le ugrál nászgyomra.
fekete szellem – porból szőtt fogak – mennykő pókháló – dárdaszakáll – a dzsungel keringője. zöld sós–nedves kavargó. lucskos lótuszok. elégni a bőrfényben. A dobok kiokádják lelküket. Majd elcsöndesedik az éj: egy dárdahegy vágja ki belülről az óriáskígyót. Mosolygó száj a nyílt seb – sorban sétálnak ki belőle a szakállas férfiak. Egymás széles vállát veregetik, és elindulnak, vissza a faluba. Hamarosan a nők is kikecmeregnek a széthasadt hüllőből. Véres hajuk arcukhoz tapad. Kéz a kézben andalognak haza; amerre járnak, apró spermacsöppeket hagynak maguk után – ezek a cseppek fehéren világítanak az éjben, akár a fényes bogarak – akár a varázskövek – akár a csillagok.
Akik a folyó hullámzását tapogatják. A zsebórákba mászott férgek. Az esős évszak veszi most kezdetét. A nők szépen kigömbölyödnek. A záporban mossák hatalmas hasukat. Törzsi dalt énekelnek, amikor meglepi őket a szülési fájdalom. A kunyhóban riadt tekintetű anyák segédkeznek: vödröket tesznek a vajúdó nők alá, akiknek a sikolyai szétszaggatják a falu fölött a felhőket. Fekete hangyák zubognak combjaik közül ezekbe a vödrökbe. A rovarok össze–vissza csípik közben belülről az anyákat.
A kunyhó ajtajában a férfivá cseperedett fiúk állnak. Húgaikon kacagnak, szakállas arcukon mozdulatlan elégtétel, rovarelégtétel, maszk-elégedettség. Péniszük vérrel telt pióca, tovább hízik és hízik a látványtól, míg le nem pottyan, hogy jóllakottan száradjon ki a porban.
A homlok kopoltyúja nem szűr tovább. Férfiak az éjben – lábuk között odaforrasztott óramutatók – hamisítványok – a nők sikítva szaladnak előlük – akit utolérnek, és meghágnak, az rögtön megöregszik, és elandalog meghalni magányosan a fák közé. A felhők felett, a csillagos égen, a spermacsöppek nyomán két nemtelen ősi isten feszül egymásnak – a nappal és az éj – lepottyant péniszük egy-egy halott óriáskígyó, amit belülről hasítanak szét most vérbő dárdahegyek.
* Brazíliában a Satere-Mawe törzs szintén hangyákat használ a férfivá avatáshoz: az ún. Golyó hangya (Paraponera clavata) nevét csípése után kapta, amely fájdalomszintben megközelíti a húsba csapódó puskagolyóét. Marása csillapíthatatlan, lüktető, égető érzést vált ki, a befecskendezett méreg 24 órán át nem veszít hatásából. Mivel blokkolja az idegeket, a végtagok használhatatlanná válnak a csípés hatására. A férfivá avatási rituálé a következőképp zajlik: a törzs férfitagjai füsttel csalogatják ki járataikból ezeket a rovarokat. A nők által készített kesudió-levél főzetet használják a hangyák lenyugtatására. Az elkábult ízeltlábúakat az asz-szonyok pálmakesztyűkbe fűzik (120-at mindegyikbe), majd ismét felhergelik az állatokat füsttel. A kesztyűt tíz percig kell viselnie mindkét kezén a fiatal fiúknak, akik a ceremónia során olyan szintű fájdalmat élnek át, amitől egyfajta delíriumos állapotba kerülnek. A férfivá avatás gyakran hónapokon, éveken át húzódik, a fiúknak 20-szor kell megismételniük a procedúrát.