Nárcisszusz a tóparton alszik. Álmában megelevenedik és lány alakot ölt a víz, de a leány bőre tükör, hajlataiból saját nyújtott arca néz vissza rá, ahogy szeretkeznek.
Reggel az ég nyitott sebéből előbújik a nap. A hajnali fényben négykézláb áll a fiú, hátát macskaként az égnek domborítja, kifordított nyakkal figyeli a tavat, kezeivel széthúzza farpofáit, és bűvölten nézi az apró lyukat, sóhajtozva, hogy bárcsak magába hatolhatna egyszer.
Felfröccsenő spermasugáron korcsolyázó napszikrák. Odébb fosztott virágokat legelnek a bárányok a réten.
Egy lány a tó túlpartján döglött halakat szedeget a nád közül, nyitott szájukba présel néhány könnycseppet szeméből, amitől ficánkolni kezdenek a tükörpikkelyes állatok, és visszaengedi őket a vízbe.
Nárcisszusz halcsontvázzal fésüli magát, közben elnézi a báránypásztor lányt, ahogy a virágok szirmait tépkedi a réten.
A fiú ilyenkor sóhajtozik, és ábrándokat kényszerít magára: bárcsak megkívánná a lányt. De mihelyst elképzeli a szeretkezést vele, meztelen önmagát látja csak különféle kitekert pózokban, és keze ilyenkor gyorsan jár, közben makkja vörösen izzik, a száraz bőr foszlányai leválnak péniszéről, akár a radírpiszok tapadnak ujjaihoz a hámcafatok. Fájdalmas nyögés kíséretében élvez el, majd behunyja szemét, hogy ne is lássa többé azt az átkozott a víztükröt. De ahogy rágondol, ismét erekciója támad, keze pedig a lába közé vándorol.
A lány halakról tépkedi a pikkelyeket a réten. Szeret, nem szeret - énekli, miközben a bárányok messzi kóborolnak, Nárcisszusz pedig az öklével betöri a tó tükrét, és egy szilánkkal a kezében a pásztorlányhoz rohan.
– Csúfíts el! – könyörög, és reszketve átnyújtja neki az üvegdarabot, de a lány csak kacag, hogy minek.
– Hiszen te már úgyis olyan csúf vagy! – Azzal könnyesre kacagja magát. A földre hulló cseppek áttetsző szirmokká válnak, s felöltöztetik a fosztott virágokat.
Reggel a fiú szájában vastag nád ropog; arra harap fájdalmában, miközben a tükörszilánkkal lenyesi végre fáradt péniszét, amit gyenge kézzel a lágyan hullámzó vízbe ejt. Majd a hátára zuhan, és félájultan önmagát látja: vörös szirmok hullnak belőle.
Tükörpikkelyes bárányok kóborolnak, és bégetnek a közeli erdőben, a messzi erdőben. A fiú gondolatban velük tart, meztelenül ül hátukon, és csak kacag, hogy fényben szeretni, szeretkezni olyan, mint sebesre dörzsölni a napot, vagy kitépni lángszirmait.
Álmában a bárányokkal tart, végig egy szivárványon, avagy spermasugáron, az esküvőjére menetelnek, ahol levágják majd az állatokat. És ott áll már a pásztorlány, fátyol takarja arcát, kosárral a kezében, amiben élve pucolt halak vergődnek egymáson.
Reggel halott fiú fekszik az iszapban: sarkát csiklandozza a víz, szemére valaki ezüstös pikkelydarabot tett.
A pásztorlány a tó túlpartján sétál, a nádasban ráakad a levágott péniszre. Felveszi és ráprésel néhány könnycseppet szeméből, amitől az ficánkolni kezd ujjai között, azzal visszaereszti a vízbe.